Szolnoki mesék

A Magyar Néphadseregben kezdtem kártyázni, egyáltalán kártyajátékokat játszani, ami addig kimaradtak az életemből. Gyorsan tanultam. Vagy rengeteg időnk volt. Az alapkiképzés után a laktanyától és a várostól is távoli, egy repülőteret kiszolgáló bázisra kerültem, ahol csak unatkozni lehetett volna, ha nem találjuk fel magunkat.

Volt ott egy idősebb srác, aki belebetegedett, ha nem játszhatott. Úgyhogy szép lassan mindenkit megtanított előbb huszonegyezni, aztán lórumozni, ultizni, a végén meg pókerezni. Eleinte csak feladatokban játszottunk. Például budi takarításban, körlet rendrakásban, amiket a vesztesnek kellett megcsinálnia a többiek helyett. Lusta gyerek voltam. Utáltam, hogy mindig vesztek, aztán meg önként jelentkezhetek konyhai munkára, udvartakarításra, de a bakancsokat is sokszor suvickoltam.

Inkább elkezdtem tudatosan játszani. Figyeltem a többieket, mik a gyengéik, hogyan buktatják le a lapjaikat, árulják el a terveiket, miközben képtelenek felfogni, hogy lehet fejlődni a kártyában is. Néhány hónap múlva a reggeli ébresztő volt az egyetlen problémám.

Anyám kiborult, amikor az egyik eltávkor boldogan meséltem, milyen jó dolgom van a seregben. Akkor már az öreg katonák is engem szolgáltak ki, sőt előfordult, hogy a szakaszparancsnok több napi szolgálatomat elvesztette, így napokig semmi dolgom nem volt. Dicsekedtem, milyen jó kártyás lettem, mire anyám zokogva mesélni kezdett, és közben átkozódva ígérgette, hogy eltöri a kezeimet, ha kártyát lát bennük. Merthogy a nagyapám meg a dédapám, azaz anyám apja meg nagyapja mindenüket elkártyázták. Dédapám először dédanyám hozományát, majd a szülők vagyonkáját, aztán mindent, ami az adósságok törlesztésén túl esetleg megmaradt.

Korábban sosem mesélt erről az anyám, így csak majdnem húszévesen kérdezhettem meg tőle, hogy a dédanyám miért maradt egy ilyen alakkal. „Mert szépszál ember volt, a falu legszebb férfija, mindenki őt akarta.” Sosem javult meg, ahogy a fia, a nagyapám sem, akit csak valamikor negyvenéves kora körül kapott el a szenvedély, akkor viszont nemcsak gyorsan eljátszotta két évtized munkájának minden gyümölcsét, de alkoholista is lett. És talán akkor már szép ember se volt. Kocsmából hazafelé, az árokparton fagyott meg. Ezt se tudtam.

Apám soha se játszott. Csak dolgozott és kuporgatott. Smucigabb embert a világ nem hordott a hátán. Jól kiegészítették egymást anyámmal. Látástól vakulásig gürcöltek, de csak a legszükségesebbeket vették meg, magukra, de ránk is alig költöttek. Jó volt nekik az apai nagyanyámtól rájuk maradt kis házikó, ahol öten laktunk egy szobában. Ruhát addig hordtunk, amíg le nem szakadt rólunk, játék, ajándék nem nagyon került hozzánk, miközben nézegették az egyre hízó takarékkönyveiket. Ha meg már elég pénz volt bennük, lakást vettek, de nem a gyerekiknek vagy maguknak, hanem, hogy abból is jöjjön a pénz. Anyám mindig azt mondta, hogy ő látta, milyen a nincstelenség, inkább fogához veri az utolsó fillért is, mintsem olyan szégyenben és nélkülözésben kelljen élnie, mint az anyjának meg a nagyanyjának. Azt hittem, hogy az öregek egyszerűen csak szegények voltak. Húszévesen szembesültem vele, hogy a jómódból mindig a kártya vetette ki őket. Mindent megígértem anyámnak.

És semmit se tartottam be. Pedig a fele se telt le a sorkatonaságnak, amikor valamelyik sokat vesztő feldobott bennünket, hogy milyen tétekben játszunk, és szétzavarták a bázis legénységét. Egy olyan építő ezredhez kerültem, ahol nem volt hiány kártyásokban. Igaz, ők már pénzben játszottak. Nem is kevésben. Egy-két nap alatt, pár ezer forint veszteség árán kiismertem a nagymenőket. Ugyanakkor megtanultam azt is, hogy nem jó a húrt túlfeszíteni, mert a legnagyobb dumások se tudják elviselni, ha sokat vesztenek. Így túl nagy vagy a másikat megalázó tétekbe nem mentem bele. Egyszer elég volt, hogy az egyik böszme állat a haverjaival kiverje belőlem az előző esti veszteségét. Igaz, többé nem osztottak nekik, páriák lettek a laktanya kártyásai között.

Nagyapám, dédapám meg jónéhány példa alapján arra is rájöttem a leszerelés előtt, hogy tudni kell, mennyi pénzt kockáztathatsz. Nincsből, meg pláne drága kölcsönökből nem lehetnek tétek. Felállítottam egy aranyszabályt, amit azóta is tartok. Csak kártyán nyert pénzzel játszok. De annak is csak a harmadával. A másik két harmad egyikét elköltöm, a másikat viszem a bankba, és ahhoz nem nyúlok. Úgy szereltem le, hogy a zsoldom is megvolt, a takarékszövetkezetben is volt pár könyvem, akármit megvehettem, és sose fájt, ha vesztettem. Anyámnál persze mindig a csóró, éhenkórász kiskatona voltam.

Leszerelés után meg az ország másik végébe költöztem.

Ha őszintén szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozásom, azt kellene mondanom: kártyajátékos. Lassan harminc éve. Igaz, hogy mindig volt munkahelyem vagy valami vállalkozásom, hogy senki se cseszegessen, meg legyen hol kártyásokkal összejönni. A katonaság után teherautósofőr voltam, aztán műhelyfőnök, majd a központban menetlevélellenőr. Ott ismertem meg Julit. Pisti születése után hozzájuk költöztünk, a faluban, a tanácsnál voltam mindenféle előadó, majd, amikor meghaltak az öregek, bejöttünk a megyeszékhelyre. Vállalkozó lettem, hol éjjel-nappalim volt, hol valami butikom, vagy beszálltam étterembe, kocsimosóba, mikor mi jött. Ezek jól mutattak, ha valaki azt firtatta, miből megy olyan jól. Mert mindig jól ment.

Juli nélkül talán máshogy alakult volna, ő volt a józanész, a védőangyal, a fék. Mindig elszámoltatott. Olyan voltam egy-egy este után, mint a pedáns melós, aki fizetésnapon fillérre hazaadja a fizetését. A pénz meg mindig ment szépen háromfelé, ahogy a katonaság alatt kitaláltam, egy részből éltünk, egy rész bank, egy pedig mehetett vissza a kártyaasztalra.

Közben arra is rájöttünk, hogy időről időre váltogatni kell a kártyapartnereket, hogy ne ismerhessenek ki, és főleg ne utáljanak meg, ha sokszor megkopasztom őket, mert akkor bedurvulnak, verekednek, szaladnak a rendőrséghez, hogy visszaszerezzék a pénzüket. Az is fontos, hogy csak készpénzben szabad játszani. Olyan asztalhoz nem ülök le, ahol papírcetlikre felírt házak, nyaralók, autók, vállalkozások, sőt olykor szeretők a tétek. A francnak van kedve ezeknek a pénzzé tételével bajlódni, ezer kellemetlenséget, balhét a nyakamba venni. A pénz tiszta sor. Megnyered, elteszed és aztán senkinek sem kell magyarázni, hogy azok a tízezeresek korábban kié voltak, hogyan kerültek hozzád.

Nem mondom, hogy soha sem vesztettem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy olykor nem úszott el egyetlen este annyi, amennyit mások egy év alatt se keresnek meg. Csakhogy az elvesztett pénzek soha sem hiányoztak a családi kasszából, a vállalkozásból, nem kellett senkinek kamatostól megadni. A korábbi üzletek eredményének a nagyobb eredmény érdekében tett befektetéseiként tekintettem az elvesztett forintokra. Mert kellett idő a partnerek kiismeréséhez, az asztaltársaság viszonyainak a megértéséhez, a saját szerepem kialakításához. Persze, hogy a kártya leginkább a szerencsén, a véletlenül a kezedbe kerülő lapokon múlik, de mindegyik játékban ott az ember. Az agy, ha nemcsak játszol, hanem minden partiban tapasztalatokat is gyűjtesz, amiket aztán fejben gyorsan rendszerezve, a kellő időben felhasználsz.

Ehhez persze az is kell, hogy józan fejjel játszak. Voltak, akik nehezen viselték, hogy játék közben nem iszom, hajnalban már nem ülök le az asztalhoz, és parti közben a lapokra és nem az értelmetlen dumálásra figyelek. Persze mindig volt mellettem is egy pohár, amit ritkán kellett újra tölteni, és olykor csevegtem is, meg elviseltem, hogy papucsnak tartsanak, akinek időre otthon kell lennie.

És mindig tudtam a számat tartani. Anyám kiborulása után soha többé nem beszéltem arról, hogy kártyázok. Arról meg pláne, hogy kikkel, az asztaloknál mi hangzik el, arról pedig végképp nem, hogy nyertem vagy vesztettem. És főleg mennyit. Ez csak ránk tartozik. Soha sem akartam, hogy bárki is lássa, miből futja a kertes házra, a balatoni nyaralóra, a gyerekek lakására, az autókra, az utazásokra. Féltem, hogy ha valaki megtudja, így is lehet nagyon sok pénzt szerezni, ráadásul olyan pénzeket, amiknek az elvesztése nemcsak az asztalnál ülőknek, de a családjuknak is nagyon fáj, akkor nem rám, hanem jómódú családomra fognak haragudni. Mert kit érdekelne, hogy harminc éve nem csinálok mást, csak fegyelmezetten játszok? Vagyis nem játszok, hanem kártyázásra vállalkozok, amibe a lehető legtöbb tudást és tapasztalatot fektetem. A kártya nem játék. Nem kártyajátékos vagyok, hanem kártyamunkás, vagy kártyabefektető. Sikeres.

De, ha megtudom, hogy kártyázol, akkor nemcsak ígérgetni fogom, mint az anyám nekem, hogy eltöröm a kezedet, ha lapokat látok bennük, de lesz annyi pénzem, hogy találjak erre felbérelhető embert. Soha sem emeltem rátok kezet, ezért ezt is inkább mással csináltatom, de nem fogom hagyni, hogy kártyázz. Mert bár nem az vagyok, aki elkártyázta mindenét, a családja vagyonát, hanem az, aki elképesztően gazdag lett a játékból, nem hiszem, hogy ezt utánam lehetne csinálni. Ez nem az a vállalkozás, amit apáról fiúra hagynak. Én kivétel vagyok. Az a kivétel, akinek matematikailag, a nagy számok törvénye miatt is kell lennie, akihez hasonlók biztos, hogy voltak és lesznek is, hiszen az nem lehet, hogy mindenki, minden apa, nagyapa, dédapa csak veszít a kártyán, és nincs olyan, aki nyer. Hiszen, akkor hol az a sok pénz, az a rengeteg hatalmas vagyon, amiről a vesztesek leszármazottai generációk múlva is mesélnek?

(Illusztráció: Fortepan.hu/193670)