[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Szecskás papa (22./50 rész)

2016. február 21.

- Férfi létemre hetekig sírva jártam dolgozni, ne szégyellje a könnyeit! - állt meg mellettem, azaz fölöttem az idős férfi, aki szemtanúja volt esésemnek a Szecska egyik eldugott járdáján. Lassú mozdulatokkal a közeli padhoz tolta a bringámat, aztán intett, hogy inkább ott lapogassam magam, mint sem a földön kuporogva. A fájdalom helyett a meglepetés ült ki az arcomra.

- Most már egész jók a járdák, meg látja padok is vannak, sőt a fák is megnőttek.

Kényelmesen elhelyezkedett a padon, hátradőlt, botját a két lába közé szorította.

- Látta volna ezt a környéket harminchét éve, amikor ideköltöztem.

Maga mellé mutatott. Sajogtak a térdeim, meg a könyököm, jólesett leülni.

- Azt hittem, megütöttük a főnyereményt, amikor öt év után kiutalták a kétszobás lakást, itt a negyediken.

Fejével a fölénk magasodó tízemeletes szalagház felé intett.

- Akkor már vagy tíz éve laktunk az anyóséknál a kisszobában, a két gyerekkel. A maguk módján segítettek, de olyan kis helyen összezárva, állandó volt a veszekedés. Csak azért nem ment rá a házasságunk, mert az asszony szégyellte volna a faluban, hogy válunk. Én meg amúgy is egyre ritkábban jártam haza.

Vastag szemöldökei alól huncutul rám nézett.

- Nem ám másik nő miatt! Minden melót, túlórát elvállaltam, hogy elköltözhessünk. Igen ám, de hiába kuporgattunk, arra nem volt elég a pénzünk, hogy építkezzünk, meg el is akartunk jönni abból a pletykás faluból. Tudja, hogy lehetett akkoriban lakáshoz jutni?

Láthatóan nem érdekelte, hogy mit mondanék. Magának mesélt.

- A munkahely segítségével. Már, ha éppen volt lakás. Mert, amíg nem kezdték el a Széchenyit építeni, az se nagyon volt Szolnokon. A végén már ajánlottak valahol máshol is, de addigra annyi szépet írtak az új lakótelepről, hogy az asszony kijelentette, vagy ide, vagy maradunk a faluban. A lányom tíz, a fiam nyolc volt, amikor hetvenkilenc márciusában megkaptuk a kiutalást.

Nagyot sóhajtott. Kicsit előredőlt, mintha valamit jobban akart volna látni.

- Azt hittem, onnantól minden rendben lesz. Saját lakás, a gyerekek külön szobában, fürdő, wc, nem ám lavór meg kerti budi. Sőt, fát se kellett hasogatni, mert a radiátorból jött a meleg. Nekem meg nem kellett reggel-este egy órát utazni a munkába, csak felszálltam a 24-esre, aztán meg az 1-esre, és már ott is voltam.

Felém fordult. Végigmérte a térdemen a sáros farmert, a lehorzsolt kézfejem.

- A férfiak sosem sírnak, igaz? Hetekig sírva botorkáltam a félig kész utcán a buszmegállóhoz reggelente. A gyerekek nem találták a helyüket az új iskolában. Nem értették, itt miért nem lehet csak úgy kimenni az utcára. Vissza akartak menni az öreganyjuk házába, siratták a régi barátaikat. Minden este a fejemhez vágták, hogy nekik ott jobb volt, minek kellett elköltözni. Az asszony is pityergett esténként. Igaz, aludni se tudtunk. Minden oldalról jött valami zaj. A fölső szomszéd klumpában mászkált, a mellettünk lévő három műszakba járt, ezért este tíz után még üvöltette a tévét vagy a rádiót, alattunk állandóan veszekedtek. Az anyósék kisszobájában olyan csend volt, hogy a szú percegését hallottuk az öreg szekrényből. De tudja, mi volt a legrosszabb?

Ránéztem. Úgy fürkészett, mint aki most fedezte fel, kivel beszélget.

- Senki se találta a helyét. Olyanokkal raktak egy lépcsőházba, akiket a faluban elkerültünk volna. Volt, aki disznót vágott a panelban. Egy másik lakásból két hét alatt minden mozdíthatót eladtak. Hajnalig dajdajoztak. A szemetet a folyosóra öntötték. Az új, festékszagú lépcsőházban pár hét alatt ordenáré bűz terjengett. A liftet kerti budinak használták. Minden reggel eszembe jutott, hogy ezért güriztem tíz évig. Hogy ne tudjak pihenni, hogy a gyerekek utáljanak, mert ideköltöztünk, hogy újra meneküljek otthonról.

Ismét maga elé bámult. Nem tört el semmim, a bringa is ép. Menni kellene. Mit mondjak búcsúzóul?

- Tényleg felvitték a lovat a lifttel az emeletre? - Csúszott ki a számon a régi legenda.

- Én is csak hallottam ilyet, de látni, nem láttam - mondta kuncogva. - Azt hittem, az első nyarat se töltjük már itt, és nézze, lassan negyven éve ugyanabban a lakásban lakom. A Szecska lett az otthonom. Szép lassan megszoktuk, megtanultunk itt élni. Meg nem is tehettem meg, hogy elmenjek. Nőttek a gyerekek, miattuk hajtottam, nekik kellett segíteni. Aztán az asszony hagyott itt, őt kellett kifizetnem. Mire egyenesbe jöttem, bezárták a vállalatot, ötven évesen örültem, hogy tető van a fejem fölött.

Komótosan zsebkendőt vett elől. Nem tudtam eldönteni, hogy náthás vagy sírt.

- Tudja, mi az érdekes? A fiamnak meg a lányomnak ez lett a gyerekkoruk, ide kötik őket az emlékeik, erről nosztalgiáznak. Az én öreganyám tőlünk két utcára lakott még nádtetős házban. Nekem az volt a mennyország, amikor nála lehettem. Mindig azt hittem, hogy én is olyan faluszéli öregapó leszek. Ehhez képest tudja, mi a nevem?

Elsőre nem is értettem. Be kellett volna mutatkoznom?

- Az unokáknak én vagyok a Szecskás papa. Így emlegetnek, hogy jönnek a Szecskás papához. Merthogy a Szecskán lakok. A gyerekektől hallották, hogy Szecska. Ma is vártam őket, ígérték, hogy jönnek. De valami közbejött. Nagyon elfoglaltak. Meg messze is laknak. Egyedül maradtam. Még szerencse, hogy néha lehet valakivel beszélgetni.

A botjára támaszkodva, nagyokat nyögve állt fel a padról. Megigazította hosszú, régi kabátját. Intett.

- Na, vigyázzon! Nehogy újra így járjon a Szecskán.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

SZTK és árvíz
Utána kellett néznem, hogy minek a rövidítése az SZTK, amivel a mai napig jelöljük a szolnoki Hősök terén álló rendelőintézete. Meg annak is, hogy 54 évvel ezelőtt mi történt a Jászságban, hogy ki kellett telepíteni Jászdózsát. Amiről ez az 1 forint 20 filléres, expresszként feladott képeslap tudósít.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Szolnoki guanó
Még néhány év és megnyitható az első szolnoki guanó bánya, így a város már nemcsak a műtrágya, de a magas foszfor- és nitrogéntartalmú, állati eredetű talajjavítóról is híres lehet. Addig már csak azt kell megoldani, hogy a Szapáry és a Kreutzer köz - egykori Sütő köz - sarkán megnyíló bánya ne fertőzze meg és pusztítsa ki a város lakosságát. Ám ettől nem igazán kell tartani, mert mind a helyi közterületesek, mind a közegészségügyi szervek hasonló módon tesznek madárürülék felhalmozódására a megyeszékhely közepén, mint maguk a szárnyasok. Büszkén jelenthetjük: Szolnokon ma még "sz@rnak, bajnak nincs gazdája", zavartalanul épülhetnek a guanó-hegyek.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Újrahasznosított emlékmű
A szolnoki fűtőház területén álló Magyar Millennium feliratú emlékmű nemcsak a város legnehezebben megtalálható "köztéri" alkotása címért indulhatna versenybe, hanem az újrahasznosított "műalkotás" kategóriában is. Szerintem nem olyan nagy baj, hogy hatalmas bukszusok takarják.

A Szoborpark további képei