[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Kvarcóra a lengyelpiacról (40./40 rész)

2018. január 07.

Kvarcórát akartunk venni. A locsolkodásból összejött pénzen. A szülők tudta nélkül, mert nekik teljesen más elképzelésük volt annak a pénznek a sorsáról. És persze nem az állami boltban, mert ott maximum kétgombosakat árultak, ha éppen volt, ráadásul az is eszméletlenül drágán. Nem bírtunk várni. Azt beszélték, a lengyelpiacon válogathatunk meg alkudhatunk is.

Mindent elterveztem, csak azt nem, mivel indokolom a szombat reggeli korai kelést, hiszen hétvégeken tíz-tizenegy előtt soha sem vetett ki az ágy magából. Őseim kérdő tekintetét látva rögtönöztem, hogy a suliban már megint kitaláltak valami hülye futóversenyt, amire persze csak a szolnokiaknak kell menniük, ráadásul kint lesz a Milléren, ezért a korai kelés. Anyám azonnal nekiállt szendvicseket meg tartalmas reggelit készíteni, végigkérdezte a tornacipőt, a pólót, a nadrágot, meg persze mackófelső is legyen nálam. Mire legyűrtem a tripla rántottát, már akkora volt a táskám, mintha többnapos túrára készültem volna. Pedig csak a papírgyár melletti lengyelpiac volt a cél, amit nem vallhattam be, hisz azonnal lebukok, hogy a húsvéti pénzt nem új nadrágra meg cipőre akarom költeni.

Arra végképp nem készültem, hogy apám felajánlja, elvisznek kocsival, úgyis mennek a piacra palántákat venni, meg a Szövetségbe bevásárolni. Előtte soha sem fordult elő, hogy ne éltem volna az egyébként ritka és a sárga buszokhoz képest kényelmes lehetőséggel, de ezúttal hárítanom kellett, füllentettem: a többiekkel megbeszéltük, hogy a félhetes hetesen találkozunk. Azért a megállóig elvittek.

Pisti röhögött, amikor az állomás előtt meglátott a hatalmas sporttáskával. Nála semmi se volt, csak az a hétszázötven forint, amit a saját kvarcórájára szánt. Próbáltam vagány lenni és mondtam: legfeljebb eladom a cuccot valamelyik lengyelnek, ha nem kapnék minimum háromgombosat a nálam lévő nyolcszázért. Addig viszont cipelni kell, úgyhogy gyalog nem megyek. Pisti szeme elkerekedett. Hisz legalább magunknak be kellett vallani, hogy életünkben nem jártunk a lengyelpiacon. Csak a többiektől hallottuk, hogy szombat reggelenként, a papírgyár mellett működik. Egyedül soha se jártunk arra, gőzünk nem volt, melyik busz vihet oda.

Pisti elővette a zsebéből a pénzköteget, rám nézett, majd a szokásos lazaságával az állomás előtt parkoló egyik magántaxi felé intett. A Mercédesz felé. Amit sokszor megcsodáltunk, ha a sok Lada, Skoda meg Dacia között feltűnt a városban. Néha azt gondoltuk, magántaxisok leszünk, és akkor majd mi is Mercivel járunk. Abban a pillanatban azonban görcsbe rándult a gyomrom. A lehetőségtől. Hisz délre nemcsak kvarcóra lehet a csuklómon, de akár azt is elmondhatom magamról, hogy már ültem Mercédeszben.

Mint az urak, úgy érkeztünk a Vörös Hadsereg és a Csáklya út kereszteződéséhez, ahová szinte kilógott a piac, és mozdulni se lehetett a rengeteg embertől meg az összevissza parkoló autóktól. Pisti ötvenessel fizetett, legalább öt forint borravalót adott. Megvártuk, amíg fekete füstöt okádva elcsikorgott mellőlünk az egyébként rettentő öreg, rozsdás Merci.

Pisti az mondta, ne kapkodjunk. Mérjük fel a terepet, hol, mit kínálnak és mennyiért. Nehezen haladtunk. Lökdösődni meg furakodni kellett minden árus előtt, hogy lássuk a portékát a kocsija orrán, tetején vagy éppen az ajtó mellett a földön. Ha meg valahová odafértünk, alig tudtunk szabadulni a márkásnak tűnő pólók, az áhított külföldi kazetták, az elérhetetlen rádiósmagnók miatt, amiknek az áráról a mi gyenge orosz és az eladók hasonló színvonalú magyar nyelvtudását ötvözve próbáltunk informálódni. Azt meg nem akartuk elhinni, hogy sehol sincs kirakva egyetlen kvarcóra sem.

Mehetünk az Óraékszerhez valami gagyi kétgombosat venni, amivel kiröhögtetjük magunkat. Rúgott el dühösen egy követ Pisti, amikor vagy másfél órával később kiértünk a hosszú sor végére. Minimum háromgombos nélkül nem megyek haza, válaszoltam tetetett elszántsággal, és megindultam visszafelé az autók mögött, ahol szintén ment az adok-veszek.

Egy kispolszki mögé kötött utánfutónál torpantunk meg. Nem azért, mert felmértük, hogy már az is maga a csoda, ha az az apró járgány, a hatalmas tetőcsomagtartóval a vontatmányt is elbírja, hanem, mert onnan vett elő egy ezüstösen csillogó órát a tulajdonosa. És már adta is át a vele szemben álló férfinak, aki nemcsak piros százasokkal, de lila adyval is fizetett. Mi is vennénk, lépett a lengyel fickó elé Pisti, és hogy szándéka komolyságát jelezze, előhúzta zsebéből a vastag pénzköteget. Amiről elsőre nem lehetett megállapítani, hogy csak fölül piros, a belsejében inkább barna ötvenesek, kék húszasok, sőt zöld tízforintosok is vannak. Bejött.

A lengyel fickó körülnézett, majd benyúlt az utánfutó ponyvája alá, és két olyan kvarcórát húzott elő, hogy majdnem elsírtuk magunkat. Egy kétsoros kijelzős háromgombosat, ami azonnal zenélni kezdett a kezében, és egy olyan négygombosat, amihez hasonlót képen se láttunk. Bólogatni kezdtünk, hogy igen, igen megvesszük, mennyi, és én is előhúztam a zsebemből a pénzt. Kettőezer, lengette meg a háromgombosat. Kettőezeröt, tolta még jobban az arcunkba a fantasztikus négygombosat.

Nagyot nyeltem. Pistire néztem, akinek könnybe lábadt a szeme. Sok. Mondta. Mire a lengyel megrántotta a vállát, és vissza akarta tenni az órákat az utánfutóba. Várjon, bukott ki belőlem oroszul. Beszélgessünk, folytattam, mintha nem álltam volna állandóan bukásra oroszból. A lengyel visszafordult, elénk tartotta a háromgombost, hogy ezernyolc. Ezer, vágta rá Pisti. A lengyel felnevetett. Ezerhét. Ezerkettő, mondta Pisti, akin látszott, hogy nagyon akarja. Ezerhat vagy nincs, jelentette ki a lengyel. Mire Pisti megfogta a kezem, és rángatni kezdett, mint aki menni akar. Először nem értettem, aztán leesett, csak azt nem tudtam, Pisti honnan vette a trükköt. Ami bejött. A lengyel utánunk kiáltott: maximum minimum ezeröt.

Pisti rám nézett. Vegyük meg ketten, majd felváltva hordjuk!

Hezitáltam, de nagyon akartam. Éreztem, a nyolcszázamból itt nem veszek kvarcórát. És máshol se. Oké, de az első héten én hordom.

Láttam rajta, hogy töri a fejét. Sorsoljuk ki, alkudtunk meg.

A lengyel szeme láttára raktuk össze a két pénzköteget, pontosan ezerötszáz forintot. Mire újra benyúlt az utánfutóba, és elővett egy celofánba is becsomagolt elegáns papírdobozt, rajta az áhított óra képével. A kezembe nyomta, és azzal a lendülettel kikapta Pisti kezéből a pénzt, majd intett, hogy menjünk. Nem kellett kétszer mondani. Mint egy hímes tojást, úgy vittem a dobozt. Szó sem lehetett arról, hogy abban a tömegben kibontsuk, esetleg leejtjük vagy ellopják. A Fenyő vendéglő mellett álltunk meg, körülnéztünk, és már éppen bontani kezdtük a dobozt, amikor Pisti megszólalt: hol a táskád?

A táskám! Kővé dermedtem. A Merci hátsó ülésén, nyílalt belém. Benne a martfűi Adidas cipőmmel, amit karácsonyra kaptam. Megölnek, ha ez otthon kiderül. Pisti zsebre vágta a dobozt, és csak annyit mondott, futás. Nem kérdeztem, rohantam utána, mint aki az életét menti. A temető mellett, majd át a síneken, el a 605-ös, aztán az oroszlaktanya előtt, keresztül a négyesen, végig az emeletes házak előtt. A Jubileumi emlékmű előtt már majdnem kiköptem a tüdőmet, de iszkoltam Pisti után a taxi parkolóhoz. Sehol a Merci. Megvárjuk! Lihegte, és levetette magát az első üres padra.

Majd azt mondod, erre cserélted, nyújtotta felém a félig még nejlonba csomagolt dobozt. De mivel nem tudott feldobni, magabiztosan hozzátette: minden szolnoki taxis itt dekkol, ne aggódj, a Merci is jönni fog. És nekiállt kibontani a dobozt. Nem érdekelt. Fél évig könyörögtem azért a fehér Adidas csukáért, anyám ismerőse stikában szerezte ezerháromért a gyárból. Soha többé nem lesz olyan cipőm, bámultam magam elé.

Nem tudom, hány perc telhetett így el, mire eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Pisti felé fordultam. Üveges tekintettel nézett az ölében lévő üres órásdobozra. Először nem értettem, aztán leesett. Átvertek? Nyögtem fájdalmasan. Pisti bólintott, majd hirtelen felugrott, és egy artikulálatlan üvöltés kíséretében, teljes erőből elhajította az üres dobozt. Ami azonban csak a hozzánk legközelebb álló Volán taxiig repült, azon viszont hatalmasat koppant. Nem vártuk meg, hogy a kövér taxis kikászálódjon a Zsiguliból. Pisti az aluljáró felé, én meg a Gólya felé vettem az irányt, és újra tiszta erőből futottam.

Anyám csak másnap, amikor nekiállt a heti mosásnak, akkor kérdezte meg, hol a tornacuccom. A martfűi Adidast egy hét múlva vallottam be. A locsolkodó pénz sorsát meg rá pár napra. A következő nyarat, végigdolgoztam. Kvarcórát soha sem hordtam. A régi, szolnoki lengyelpiacnak pedig még akkor is elkerültem a környékét, amikor már nem is ott, a papírgyár mellett, és főleg nem lengyelekkel működött.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Ipari emlék
Az egykori Szolnoki Cukorgyárat ábrázoló, nagyjából száz éves képeslappal kapcsolatban szinte csak kérdéseim vannak. Ezek közül csak az egyik, hogy készülnek-e még valaha képes üdvözlőlapok - akár netes változatban - ipari üzemekről.

Az Album további képei
 
hirdetés A megmozdult világ - 27 szolnoki történet

AKB

Az áram legyen vele!
Vagy egy bénán parkoló autósnak, vagy egy utcán sétáló erős embernek volt útjában ez a Baross utcai, a járda szélére helyezett villanyóra-szekrény. Mindenesetre pár napja elvesztette eredeti alakját és az ajtaja is megadta magát, így szabad préda, avagy potenciális veszélyforrás. Milyen szép lenne, ha az, aki tönkretette, vállalná tettét, és igyekezne, hogy mielőbb visszaálljon a régi rend. Kár, hogy több esély van hosszú ideig így nézni ezt a villanyórát.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Kablay Lajos mellszobra
Lassan másfél évtizede áll a róla elnevezett téren Kablay Lajos posztumusz ezredes mellszobra. Bevallom, eddig nem sokat tudtam arról az emberről, aki lényegében 1956-ban megmentette Szolnokot a vérontástól és a jelentősebb pusztítástól. Igyekszem pótolni.

A Szoborpark további képei