[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Csillagfény diszkó (43./49 rész)

2018. március 04.

A Tiszaligeti Sportcsarnok küzdőterén döbbentem rá, hogy valószerűtlenül határozott lépteimnek köszönhetően elsétáltam a jegyszedők mellett, és a többiek dermedt tekintetétől kísérve, ingyen jutottam be a Csillagfény diszkóba. Örömöm határtalan lehetett volna, ha abban a pillanatban nem nyilal belém, hogy az útlevélkérelmem minden papírját elvesztettem.

Zsigáék Trabantjával kimegyünk Bécsbe. Összedobjuk négyünk valutakeretét, amiből magnó- meg videokazettákat, esetleg egy videomagnót veszünk. Aztán itthon mindent a tisztességesnél is nagyobb haszonnal eladunk, hogy a következő szombaton fordulhassunk újra. Már, ha közben tudunk valakitől feketén schillinget venni, mert az a rohadt valutakeret három évre szól. De addig is a legfontosabb megszerezni a világútlevelet, ami január elsejétől mindenkinek jár.

Nagyjából így szólt a terv, amit ’88 januárjában, a Holt-Tiszán túli lány utcák valamelyikében, egy dermesztően hideg nyaralóban rendezett utószilveszteri bulin agyaltunk ki. És annyira tetszett, hogy azon az estén hiába üvöltöttek Timike duplakazettás magnójából az aktuális slágerek, mi az apró konyha piros sarokülőjén kuporogva csak az utazásról és a várható meggazdagodásról tudtunk álmodozni. Először csak Zsiga, Jermi meg én. Aztán bevettük Szemüveget is, mert kiszámoltuk, hogy több ember, több valuta, több áru, nagyobb haszon. Én ugyan mondtam, hogy papíron a Trabi ötszemélyes, tehát Dömét vagy Túrót is vihetnénk, de lehurrogtak, hogy nem fognak csak oda öt-hat órát nyomorogni, aztán meg vissza. Ráadásul a Trabant csomagtartója se végtelen. Menjünk négyen, az nagyjából kettőszáz dollár, azaz körülbelül három és félezer schilling.

A buliból gyalog indultunk vissza a városba, mert a Trabant a farkasordító hidegben meg se nyekkent. Ettől kicsit elbizonytalanodtam, hogy a nálam öregebb, bugyikék csodával akár a város határáig is el lehetne jutni, de Zsiga megnyugtatott: gatyába rázza a tragacsot. A többiek meg kijelentették, egyébként sincs más lehetőségünk. Az osztályból csak Zsigának van jogsija, hála Pötyinek, aki meghúzta könyvvitelből, így hozzánk bukott, másrészt egyedül nekik van két kocsijuk a családban, és az ócskábbat a faterja esetleg hajlandó kölcsönadni. Vagy ha nem, észrevétlenül elhozható a Vosztok parkolójából. És egyébként is, addig kell belevágnunk, még nem jön rá mindenki, hogy Bécs egy nap alatt megjárható, és ott beszerezhető mindaz, amire addig csak vágytunk.

Nyáron már Bogárral akarok járni, nem ezzel szappantartóval, jelentette ki Zsiga, aki meg volt győződve arról, hogy ha minden hétvégén kimegyünk Bécsbe, összejöhet az áhított járgány. Nekem egy Citroen Kacsa is jó lesz, mire levizsgázok, mondtam.

Otthon nem voltak elragadtatva az ötlettől. Leginkább Zsiga pár hónapos jogosítványa, meg a házunk előtt is néhányszor már lerohadó Trabant borította ki őket, amit a lelkem mélyén megértettem, de tizenhét évesen eszem ágában sem volt beismerni. Aztán azzal jöttek, hogy úgysem fogom megkapni az útlevelet. Amit simán visszavertem azzal, hogy új szelek fújnak, minden újság azt írja, hogy bárki kaphat útlevelet. Ezt ők is tudták, így egyetlen tromf maradt a kezükben: honnan lesz pénzem az ötven dollárom kiváltására. Na, igen. Se nekik, se a többieknek nem mondtam, hogy nálam az a kétezer-ötszáz forint a terv leggyengébb pontja. Otthon ezt a szokásos fordulatommal ütöttem el: majd megoldom. Amiben persze az is benne volt, hogy ugye segítetek.

Hétfőn suli után Zsigával átsétáltunk a megyei rendőrkapitányságra, hogy kiderítsük, mi kell az útlevélhez. Kitöltött útlevélkérő-lap, okmánybélyeg, az előző úti okmány, aztán elbírálják. A lehető leggyorsabban, mondta a fiatal rendőrlány Zsiga kérdésére, hogy mindez mennyi idő, mert nekünk sürgős lenne. Jó, akkor kérünk négy útlevélkérő-lapot, feleltem. A lány meg elmosolyodott, hogy nem tud adni. Mert? Csuklott el Zsiga hangja. Mert azt a postán árulják az 50 forintos okmánybélyeggel együtt. Azt hiszem, nem köszöntünk távozáskor. Szinte rohantunk a Tanácsköztársaság útján, ki az állomáshoz, a 2-es postára, miközben szidtuk a rendszert, hogy nem is akarnak igazán útlevelet adni, csak szívatnak.

Másnap annyit mondtunk a többieknek, hogyan kell útlevelet igényelni. Azt nem vallhattuk be, hogy csak a postáskisasszony előtt derült ki, egyikünknél sincs kettőszáznegyven forint. De százhúsz vagy hatvan se, hogy legalább egy vagy két útlevélkérőt meg okmánybélyeget vegyünk. Én reggelente egy tízest, jobb esetben egy húszast kaptam tízóraira, amit nagyjából el is vitt a Jólétben a három kakaóscsiga meg a fél liter zacskós tej. Zsiga meg, állítása szerint, minden pénzét beletankolta a hétvégén a Trabantba. Így abban maradtunk, hogy mindenki maga intézi az útlevélkérelmét, de a lehető leggyorsabban, mert már hallani olyanokról, akik kimentek Bécsbe vásárolni. Annácska muterja például biztosan volt, különben honnan lenne valakinél egyszerre tíz darab Donald rágó.

Ne mondd el apádnak! Nyomott másnap reggel anyám egy százast a kezembe. Pedig előző este hiábavalónak tűnt a győzködésem a világútlevél szükségességéről. A régi, a szocialista országokba érvényes, de soha sem használt útlevelem keresésébe is csak akkor szálltak be, amikor már minden fiókot kirángattam. Este tízkor egy dosszié aljából került elő a piros könyvecske, amiben olyan gyerekkori fotó volt rólam, amin csak röhögni lehetett. És másnap röhögött is rajta az egész osztály, hetedik óra után is alig tudtam visszaszerezni.

Akkor mondtam Zsigának, hogy nekem megvan a pénzem az útlevélkérőre, és a százast is megmutattam. Egy perc se kellett, hogy meggyőzzön, összekunyerál húsz forintot a suliból, és vegyük meg neki is a lapot meg a bélyeget. Fél óra múlva kezünkbe volt mind a kettő, és azonnal leültünk a posta hatalmas ablakai előtt lévő asztalokhoz, hogy kitöltsük, és rohanjunk beadni a kérelmet.

A rohad életbe, ehhez fotó is kell! Nyögött fel Zsiga. Az a hülye liba nem mondta. Mi vagyunk a hülyék, válaszoltam, ez eszünkbe juthatott volna. Ez legalább egy hét késés. Nem baj, töltsük ki! Nem volt kedvünk az útmutatót bogarászni, csak írtuk be az adatokat. Közben beugrott, hogy Gyula anyukája az Árkádban fényképész, talán megfűzhető, hogy csinálja meg rólunk a képeket, de csak akkor kelljen fizetni, amikor elhozzuk azokat. A Bogárért mindent, bólintott Zsiga, és rohantunk az állomás előtti buszmegállóba, hogy valamivel bemenjünk az Egyesig.

Gyula anyukája egy igazi angyal volt. Miután elhadartuk, kik vagyunk és miért sürgős az igazolványkép, nemcsak az utólagos fizetésbe ment bele, de feldobta, hogy ha megvárjuk, amíg végigfotózza a gyülekező érettségiző osztályt, akkor valamelyik tekercs végére odacsapja a portréinkat, és két nap múlva jöhetünk is érte. Nem érdekelt bennünket, hogy majdnem három órát ültünk a műterem előterében, és csak zárás előtt került ránk a sor. Kedd volt, és úgy számoltunk, hogy így pénteken már beadhatjuk a kérelmet.

Aznap rettentő rosszul aludtam. A vacsoránál ugyanis apám bemondta, hogy szerinte az osztályfőnök meg a KISZ titkár támogatása is kell az útlevélkérelemhez. Anélkül be se lehet adni. Tényleg! Az előző évben Pitykónak kellett útlevelet kérnie, mert a szülei elhatározták, hogy meglátogatják a Münchenben élő rokonaikat. Emlékszem, az osztályfőnökkel folyamatos harcban álló nagypofájú Pitykónak hogyan kellett meghunyászkodnia a papírért. Hetekig úgy olvadt bele a szürke tömegbe, mint aki nem is létezik. Se punkosra fésült haj, se rövid ujjú iskolaköpeny, se visszapofázás. Végül nagy kegyesen, hosszú litánia kíséretében megkapta az engedélyeket.

Zsiga másnap azt mondta, ez lehetetlen. Oké, de kitől kérdezzük meg, néztem rá elkeseredve. Pitykótól nem lehetett, mert mióta egyszer járt Münchenbe, akkora az arca, mintha világjáró lenne. Az ofőhöz se akaródzott menni, így maradt Jutka, a fiatal szakmai tanár. Akivel olyasmiről is simán lehetett beszélgetni, akár órán is, amiről sehol, senkivel. Csillogó szemmel mosolygott, amikor a dupla gyakorlat szünetében kijelentette, hogy ilyen már nincs. Azért lett világútlevél, hogy ne lehessen mindenféle mondvacsinált okokkal akadályozni a magyarokat az utazásban. A férjével január első napjaiban beadták a kérvényüket, és maximum egy hónapon belül meg is lesz az útlevelük. Ez az, csaptunk Zsigával egymás tenyerébe.

Péntek reggel újra anyámtól kellett pénzt kérnem, mert persze Zsiga nem adta meg a tartozását, sőt a fényképekért se ment el. Az első tesit ellógtam, mert csak nyolckor nyitott a Fényszöv, de nem érdekelt, hiszen negyed kilenckor egy borítékban a kezemben volt a kitöltött útlevélkérő-lap, a két fénykép, a régi útlevél és az ötven forintos illetékbélyeg. Alig vártam, hogy kicsöngessenek, és rohanhassak a rendőrségre. Zsiga nélkül, mert ő mindent otthon felejtett. De azért én csak csináljam, mondták Szemüveggel meg Jermivel, mert az a lényeg, hogy mind a négyünknek egy hónapon belül meglegyen az útlevele. Állították, ha kitaposom az utat, nekik már könnyebb és gyorsabb lesz végigmenni rajta.

Mentem. Kettőkor ültem be a várakozók közé, ha jól számoltam a huszonnegyedik voltam. Fél négykor került rám a sor. A hölgy elvette a borítékot. Alaposan átlapozta a piros útlevelet, összehasonlított a fényképpel, felnyalta az okmánybélyeget, majd akkurátusan végigolvasta a kitöltött igénylőlapot. És a szülők? Nézett rám. Itt vannak?

A Bábaképző kerítésének kellett nekidőlnöm, hogy összeszedjem magam és ne bőgjek. Meg kitaláljam, mit mondjak a többieknek, akik már a Klubban vártak. Nem hazudhatok. Szemüveg és Jermi sincs még tizennyolc, úgyis kiderül, hogy ők is csak az őseikkel közösen intézhetik az útlevelet. Még mindig kicsit dühösen dobtam le a pincében lévő klub piros-fekete puffjára a fehér borítékot, és meséltem el a többieknek a kálváriámat. Nem röhögtek, inkább vigasztaltak. Valaki meg bedobta, hogy ha már végre Szolnokra is eljön a Csillagfény diszkó, ott a helyünk, irány a Tiszaliget.

A csarnok közepén, a többiek gyűrűjében álltam, akik a hátamat csapkodták, hogy ilyen parádés belógást még soha sem láttak. Nem akartam bevallani, hogy véletlenül történt, csak sodródtam, mert azt hittem a küzdőtér ajtajában lesz a jegyellenőrzés, nem a főbejáratnál. Igazi hős lettem arra az estére, aki még Annácskával is lassúzhatott a Sportcsarnok parkettáján. És akkor se a világútlevél, se a meggazdagodás nem tűnt fontosnak.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Mikor volt ilyen a Várkonyi tér?
A Fortepan.hu-n fellelhető, a Lechner Dokumentációs Központ tulajdonában lévő képet eredetileg azért akartam bemutatni, mert a Várkonyi tér még a 18 emeletes nélkül látható rajta. Aztán rájöttem, hogy a kép születési dátumának bizonytalansága miatt is érdemes róla szót ejteni.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Mégis hogyan?
Hogyan vigyázhat a gyanútlan gyalogos, aki a járdán sétálva, egyszer csak ezt olvassa egy szolnoki falon? Menjen át a túlsó oldalra. Vegye fel a lassan nélkülözhetetlen munkavédelmi sisakot. Sétáljon inkább az úttest közepén, mert az autók között biztonságosabb. Szaladjon, hátha el tud slisszanni két lehulló vakolatdarab között. Bízzon a jó szerencséjében, hogy még nem most, nem oda, nem rá. Ne menjen ki az utcára. Végül is élni veszélyes. És még el sem kezdtek a tetőn dolgozni.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Jubileumi park emléktábla
Művészeti értéket nem nagyon hordoz ez a négy évtizedes, egyik sarkán jó pár esztendeje törött emléktábla. A rajta látható információk sem adnak pontos eligazítást elhelyezésének okairól, ám sejthető, hogy miért is került a Kun Béla körúti házak mögé.

A Szoborpark további képei