Szolnoki mesék

A tikkasztó nyári hőségben hárman ültek némán a Tisza szálló árnyas teraszának egyik asztalánál. Távolról, három jól szituált, ötvenes éveikben járó úr. Csak közelebbről látszott, hogy az egyik Nyugatról érkezett, a másik helybéli, a harmadik pedig a szocialista tábor szegényebb részének lakója. Múltjukat kutatva bámulták a kiürült poharakat.

- Itt mindenki beszél oroszul? - Kérdezte oroszul a jól szituált német vendég Misit, a Tisza szálló pincérét, miközben az leszedte a halászlé tányérját.

- Csak akik a Szovjetunióban voltak hadifogságban - válaszolta fanyar mosollyal oroszul a fehér köpenyes felszolgáló.

- Én is ott tanultam meg - bólintott Franz, aki előző este érkezett a szállodába.

- Akkor van bennünk valami közös - sóhajtott a pincér, de nem folytatta, mert éppen megérkezett a szovjet turistacsoport, akik az ulmi vendég melletti hosszú, terített asztalhoz telepedtek le.

- Megszállók? - próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát a magányos nyugat-német, amikor a szovjet csoport levesei után az ő túrós csuszája végre az asztalához ért.

- Vendégek - válaszolta halkan a pincér, és óvatosan körülnézett, hogy hallhatja-e őket valaki.

- Huszonöt éve jártam már itt - mondta mosolyogva a jól öltözött német.

- De nem vendégként - húzta ki magát a pincér, fél szemmel a szomszéd asztaltól őket néző szovjet turistát figyelve.

- Valóban… Inkább megszállóként - bámult csuszájába a német.

- Amióta Szolnokon élek, valahogy többen jártak nálunk így, mint turistaként.

- Nem magamtól jöttem… Küldtek - nézett fel a vendég.

- Akkoriban én sem magamtól szolgáltam azokat, akiket küldtek - mélyedt a pincér szeme az előtte ülőébe. Aztán hátat fordított. Várták a többi asztalnál.

- Nem ismerte Magdát? - Kérdezte határozottan a német vendég, amikor Misi visszatért, hogy elvigye a csusza tányérját.

- A kenyereslányt? - Állt meg a pincér kezében félúton az üres tál.

- Igen, igen, őt - futott a német szája a füléig. - Itt dolgozott 1944 nyarán.

- Egy Magdát én is ismertem itt - fordult az egymást fürkésző pincér és vendég felé az imént még őket bámuló szovjet turista. - De ő ápolónő volt ebben a kórházban - és már ült is át a német asztalához. - Bocsánat, hogy beleszólok, de remekül beszélnek oroszul. Szintén oroszok?

- Nem, csak hosszan vendégeskedtünk önöknél a háború után - ocsúdott fel döbbenetéből a pincér.

- Ide küldtek, oda meg vittek - nézett csodálkozva Franz az oroszra.

- Szergej vagyok. 1944 telén jártam itt. Azaz feküdtem. Akkor ez kórház volt. Szép éttermet csináltak belőle.

- Kórházat maguk csináltak belőle. Előtte is szálloda volt, meg azóta is - felelt a pincér. Éppen ellépett volna az asztaltól, amikor a német a keze után nyúlt.

- Szóval, ismerte Magdát, a kenyereslányt?

- Itt minden szép nőt Magdának hívtak? - Nevetett fel az orosz, megvillantva arany szemfogát. - Nem ismerte véletlenül Magdát, a csodálatos ápolónőt? Egy hétig viselte a gondomat, aztán eltűnt. Megcsókolnám, ha újra láthatnám.

- Az én Magdámat én is megcsókolnám - nézett vigyorogva az oroszra a német. Nem törődtek azzal, hogy a pincér otthagyta őket.

- Mit akarnak ennyi év után Magdától? - tett az asztalra három fél barackot meg kísérőnek három izzadó korsójú sört Misi, aki fehér pincérköpeny nélkül, ingujjban tért vissza a külföldi vendégekhez.

- Szerelmes voltam belé - nézett rá a német. - Talán én is tetszem neki, mégis húzódozott. Aztán mire lett volna valami, jöttek ők - és a fejével Szergej felé intett. - Mi meg fejvesztve menekültünk, elbúcsúzni sem volt időm.

- Magduska nővérkébe én is szerelmes voltam. A legszebb nő volt, akit addig láttam - magyarázta Szergej izgatottan. - Aztán egyszer csak nem jött többé. El se búcsúzott.

Felemelte a feles poharat. A másik két férfi követte a példáját. Koccintottak, aztán mindhárman hátravetetett fejjel engedték, hogy szétáradjon testükben a gyümölcsízű forróság.

- Ismerte őket? - Kérdezte a német miközben levegőért kapkodott.

- Őket? - Nézett rá szomorúan Misi. - A kenyereslány és az ápolónő ugyanaz. Maguk néhány hét különbséggel ugyanabba a lányba bolondulhattak bele. Pedig engem szeretett.

A két külföldi a magyarra nézett. Némán figyelték a csukott száját csavargató pincért.

- Akkor mégsem jelentettem neki semmit? - Húzott nagyot a söréből a német.

- De, néhány hétig a biztonságot - kortyolt a magyar pincér a maga italából. - Magda félig zsidó volt. Senki sem tudta róla. Az egykori osztrák társalkodónőjének a papírjaival bujkált. Nem idevalósi volt, valahol Debrecen környékén volt gazdag kereskedő az apja. Én is csak azon a nyáron ismertem meg. Imádott élni. Azt mondogatta, hogy az ellenségei közelében biztonságban lehet. Nem tehettem mást, elfogadtam, hogy miközben engem szeret, hagyja magát udvarolni.

- Akkor nekem se lett volna esélyem - mosolygott az üres korsója fölött Szergej.

- Azt nem tudom. Mert alig, hogy maguk megérkeztek a városba, engem már vittek is egy kis ingyenmunkára. Egyetlen napról volt szó, ami majdnem hét évig tartott. Azt viszont később hallottam, hogy azon a télen Magdát is sikerült elkapniuk. Persze nem úgy, ahogy engem. Azt hiszem, érthető, miért nem volt kedve utána magukat ápolni.

- Mások bűneiért ne engem vessen meg! - Nézett zavartan Miskára az orosz.

- Mi lett vele? - Kérdezte Franz.

Misi nem válaszolt. Felugrott. Aztán újabb felesekkel és sörökkel tért vissza a néma asztalhoz.

- Megúszta a deportálást. Valahogy túlélte, hogy megerőszakolták. Aztán állítólag várt rám egy ideig Szolnokon, de mire hazaértem, már a magyarok telepítették ki, mint burzsoá osztályidegent. A hortobágyi pusztában halt meg '52 telén tüdőgyulladásban, mert nem engedték, hogy orvoshoz menjen.