[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

A Tisza kenyereslánya (21./64 rész)

2016. január 31.

A tikkasztó nyári hőségben hárman ültek némán a Tisza szálló árnyas teraszának egyik asztalánál. Távolról, három jól szituált, ötvenes éveikben járó úr. Csak közelebbről látszott, hogy az egyik Nyugatról érkezett, a másik helybéli, a harmadik pedig a szocialista tábor szegényebb részének lakója. Múltjukat kutatva bámulták a kiürült poharakat.

- Itt mindenki beszél oroszul? - Kérdezte oroszul a jól szituált német vendég Misit, a Tisza szálló pincérét, miközben az leszedte a halászlé tányérját.

- Csak akik a Szovjetunióban voltak hadifogságban - válaszolta fanyar mosollyal oroszul a fehér köpenyes felszolgáló.

- Én is ott tanultam meg - bólintott Franz, aki előző este érkezett a szállodába.

- Akkor van bennünk valami közös - sóhajtott a pincér, de nem folytatta, mert éppen megérkezett a szovjet turistacsoport, akik az ulmi vendég melletti hosszú, terített asztalhoz telepedtek le.

- Megszállók? - próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát a magányos nyugat-német, amikor a szovjet csoport levesei után az ő túrós csuszája végre az asztalához ért.

- Vendégek - válaszolta halkan a pincér, és óvatosan körülnézett, hogy hallhatja-e őket valaki.

- Huszonöt éve jártam már itt - mondta mosolyogva a jól öltözött német.

- De nem vendégként - húzta ki magát a pincér, fél szemmel a szomszéd asztaltól őket néző szovjet turistát figyelve.

- Valóban… Inkább megszállóként - bámult csuszájába a német.

- Amióta Szolnokon élek, valahogy többen jártak nálunk így, mint turistaként.

- Nem magamtól jöttem… Küldtek - nézett fel a vendég.

- Akkoriban én sem magamtól szolgáltam azokat, akiket küldtek - mélyedt a pincér szeme az előtte ülőébe. Aztán hátat fordított. Várták a többi asztalnál.

- Nem ismerte Magdát? - Kérdezte határozottan a német vendég, amikor Misi visszatért, hogy elvigye a csusza tányérját.

- A kenyereslányt? - Állt meg a pincér kezében félúton az üres tál.

- Igen, igen, őt - futott a német szája a füléig. - Itt dolgozott 1944 nyarán.

- Egy Magdát én is ismertem itt - fordult az egymást fürkésző pincér és vendég felé az imént még őket bámuló szovjet turista. - De ő ápolónő volt ebben a kórházban - és már ült is át a német asztalához. - Bocsánat, hogy beleszólok, de remekül beszélnek oroszul. Szintén oroszok?

- Nem, csak hosszan vendégeskedtünk önöknél a háború után - ocsúdott fel döbbenetéből a pincér.

- Ide küldtek, oda meg vittek - nézett csodálkozva Franz az oroszra.

- Szergej vagyok. 1944 telén jártam itt. Azaz feküdtem. Akkor ez kórház volt. Szép éttermet csináltak belőle.

- Kórházat maguk csináltak belőle. Előtte is szálloda volt, meg azóta is - felelt a pincér. Éppen ellépett volna az asztaltól, amikor a német a keze után nyúlt.

- Szóval, ismerte Magdát, a kenyereslányt?

- Itt minden szép nőt Magdának hívtak? - Nevetett fel az orosz, megvillantva arany szemfogát. - Nem ismerte véletlenül Magdát, a csodálatos ápolónőt? Egy hétig viselte a gondomat, aztán eltűnt. Megcsókolnám, ha újra láthatnám.

- Az én Magdámat én is megcsókolnám - nézett vigyorogva az oroszra a német. Nem törődtek azzal, hogy a pincér otthagyta őket.

- Mit akarnak ennyi év után Magdától? - tett az asztalra három fél barackot meg kísérőnek három izzadó korsójú sört Misi, aki fehér pincérköpeny nélkül, ingujjban tért vissza a külföldi vendégekhez.

- Szerelmes voltam belé - nézett rá a német. - Talán én is tetszem neki, mégis húzódozott. Aztán mire lett volna valami, jöttek ők - és a fejével Szergej felé intett. - Mi meg fejvesztve menekültünk, elbúcsúzni sem volt időm.

- Magduska nővérkébe én is szerelmes voltam. A legszebb nő volt, akit addig láttam - magyarázta Szergej izgatottan. - Aztán egyszer csak nem jött többé. El se búcsúzott.

Felemelte a feles poharat. A másik két férfi követte a példáját. Koccintottak, aztán mindhárman hátravetetett fejjel engedték, hogy szétáradjon testükben a gyümölcsízű forróság.

- Ismerte őket? - Kérdezte a német miközben levegőért kapkodott.

- Őket? - Nézett rá szomorúan Misi. - A kenyereslány és az ápolónő ugyanaz. Maguk néhány hét különbséggel ugyanabba a lányba bolondulhattak bele. Pedig engem szeretett.

A két külföldi a magyarra nézett. Némán figyelték a csukott száját csavargató pincért.

- Akkor mégsem jelentettem neki semmit? - Húzott nagyot a söréből a német.

- De, néhány hétig a biztonságot - kortyolt a magyar pincér a maga italából. - Magda félig zsidó volt. Senki sem tudta róla. Az egykori osztrák társalkodónőjének a papírjaival bujkált. Nem idevalósi volt, valahol Debrecen környékén volt gazdag kereskedő az apja. Én is csak azon a nyáron ismertem meg. Imádott élni. Azt mondogatta, hogy az ellenségei közelében biztonságban lehet. Nem tehettem mást, elfogadtam, hogy miközben engem szeret, hagyja magát udvarolni.

- Akkor nekem se lett volna esélyem - mosolygott az üres korsója fölött Szergej.

- Azt nem tudom. Mert alig, hogy maguk megérkeztek a városba, engem már vittek is egy kis ingyenmunkára. Egyetlen napról volt szó, ami majdnem hét évig tartott. Azt viszont később hallottam, hogy azon a télen Magdát is sikerült elkapniuk. Persze nem úgy, ahogy engem. Azt hiszem, érthető, miért nem volt kedve utána magukat ápolni.

- Mások bűneiért ne engem vessen meg! - Nézett zavartan Miskára az orosz.

- Mi lett vele? - Kérdezte Franz.

Misi nem válaszolt. Felugrott. Aztán újabb felesekkel és sörökkel tért vissza a néma asztalhoz.

- Megúszta a deportálást. Valahogy túlélte, hogy megerőszakolták. Aztán állítólag várt rám egy ideig Szolnokon, de mire hazaértem, már a magyarok telepítették ki, mint burzsoá osztályidegent. A hortobágyi pusztában halt meg '52 telén tüdőgyulladásban, mert nem engedték, hogy orvoshoz menjen.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

A Városháza az előző századfordulón
Szigeti Henrik munkássága illetve az ezen a hosszúcímzéses képeslapon lévő postabélyegző alapján azt mondhatjuk, hogy az anzikszhoz használt, a Városházát és a Kossuth tér egy részét ábrázoló fotó valamikor 1893 és 1903 között készült. Amikor a Városháza földszintjén még üzletek voltak.

Az Album további képei
 
hirdetés Az eltűnt városháza borító

AKB

Plakátmagány
Beruházni, kivitelezni nagyon tudunk. Működtetni már nem annyira. Néhány évvel ezelőtt viszonylag esztétikus hirdetőtáblák kerültek a Szapáry út megújult burkolatára. Hogy milyen pénzből, mára nem érdekes. Az azonban érdekelne, kié lehet ez a néhány hirdetőtábla. Kit nem zavar, hogy hónapos plakátok rohadnak rajtuk? Ki nem veszi észre, hogy van, amelyikre vállalhatatlan kiegészítések kerültek? Szolnok közepén. Vagy ezek magányos plakáthelyek, gazdátlan plakátokkal? Kellemetlen ez a tulajdonosra, a hirdetőkre, a plakátokon szereplőkre, de ránk, szolnokiakra nézve is.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Tánc a volt tánchelyen
Az egykori Szakszervezetek Művelődési Ház oldalsó bejárata fölött ma még ott van Andrássy Kurta János 1958-ban kihelyezett Tánc című domborműve. Bár az épület falai között sok tánc már nem lesz, bízzunk benne, hogy új funkciója mellett is a helyén maradhat ez a köztéri plasztika.

A Szoborpark további képei