[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Sárkány Rozi öröksége (41./49 rész)

2018. február 11.

Van-e tudomásuk arról, hogy Szolnok határában bármikor is vonatrablás történt? Ha igen, elképzelhetőnek tartják, hogy azt a Zagyván átvezető híd után, az állatvásártér közelében követték el, elvíve a vasúttársaság egy heti bevételét? Szolnokon tud valaki egy bizonyos Sárkány Roziról, akinek a nevét utca is őrzi, és aki a környék utolsó betyárja lehetett?

A főszerkesztő-helyettes hasa remegett a röhögéstől az utolsó kérdésnél, majd a térdét csapkodva tette hozzá a heti redakció értekezleten, hogy valami amerikai ügyvédi irodától érkezett táviratilag ez a sok zagyvaság. A színházi rovat vezetője fülig érő szájjal kontrázott, hogy remek operett librettót lehetne írni a sztoriból, ha lenne benne szerelmi szál. Mire az ügyeletes irodalmárunk csak annyit mondott, tettetett komolysággal, hogy küldjük tovább Mórának, Szegedre, ő foglalkozik mostanában az alföldi betyárok legendáival.

- Biztos, a síneken túli Sárkány utcára gondolhatott Rozika - szálltam be ügyetlenül a poén görgetésébe, mert abban a pillanatban síri csend váltotta a gurgulázó röhögést. Az addig csak a bajsza alatt mosolygó, a jegyzeteibe mélyedő főszerkesztő rám emelte a tekintetét, a többiek követték, és csak annyit mondott: a magáé, egy napja van, mert lehet, hogy más lapok is megkapták ezt a táviratot.

A gyakornok, az archíváns meg én átlapoztuk a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok háború előtti tizennégy évfolyamát, de még csak utalást se találtunk vonatrablásra. Kétségbeesésemben, délután már a rendőrségi kapcsolatomat is felhívtam, de pár órával később ő is csak annyit mondott: hülyeség az egész. Az idősebb kollégáknak se rémlett semmi, márpedig egy vonatrablásnak csak híre ment volna egy ekkora városban. Így este azzal mentem be a főszerkesztőhöz, hogy az elmúlt ötven évben, amire itt vissza lehet emlékezni, biztosan nem történt vonatrablás Szolnokon.

Két héttel később az államvasutak fővárosi levéltára felé tartottam, reménykedve, hogy a több mint fél évszázada államosított Tiszavidéki Vasút dokumentumai között valami igazolhatja egy Pittsburgh-ben, 88 éves korában meghalt asszony végakaratában rögzített történetét. Merthogy főszerkesztőm, még aznap választáviratban kért további részleteket az amerikaiaktól, állítva, hogy több hasonló eset közül csak így tudjuk kiválasztani azt, amelyik az ügyvédi irodát érdekli.

Az amerikaiak válaszát csak ketten ismertük, mert a főszerkesztőm a mennyasszonyom életére is megesketett, hogy senkinek sem árulom el az évszázad sztoriját. A válaszban ugyanis az állt, hogy az özvegyen elhunyt asszony, miután élő leszármazottja nem volt, lelkiismeret furdalástól gyötörve, halálos ágyán úgy rendelkezett, szülővárosára hagyja vagyonát, amit az ott elkövetett vonatrablással alapozott meg. A részvényekben, bárházakban és két kisebb farmban lévő vagyont azonban csak akkor adhatják ki Szolnok városának, ha hitelt érdemlően igazolni lehet az állítólag 1859 telén történt rablást, illetve Sárkány Rozália 1832-es, szolnoki születését. Miután a városházától akkor már két éve nem kaptak semmiféle választ az érdeklődő levelükre, egy nemrégiben kivándorolt magyar javaslatára fordultak a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok szerkesztőségéhez.

- Hatalmas sztori lenne, ha a lapnak köszönhetően hullana a város ölébe akkora vagyon, amiből nemcsak vígan visszafizethetné a Speyer kölcsönt, de még maradna is - súgta a fülembe főszerkesztőm indulás előtt, miközben egy 50 pengőst nyomott a kezembe.

Két nap múlva izgatottan várt a szolnoki állomáson. Nem engedte, hogy elmondjam, mire jutottam Pesten. A Ferencesek anyakönyvében ugyanis megtalálta Sárkány Rozália nevét, igaz nem 1832-ben, hanem 1833. január 4-én bejegyezve, és mivel halálozási dátum nincs mellette, valószínű, hogy ő a pittsburghi özvegy. A városházán pedig nemcsak a meg nem válaszolt amerikai levelet kerítették neki elő, de az 1926-os utca átnevezések előkészítőjével is beszélt, aki megerősítette, hogy a vasúti töltésen túl, a Kisgyepen lévő Sárkány utca, egy valamikor ott lakó családról kaphatta a nevét. Ráadásul - és itt diadalittasan felemelte a bal mutatóujját - a hatvanhoz közelítő hivatalnok emlékezett az öregapjától hallott történetre, miszerint abban az utcában valóban lakott egy veszedelmes bandita, aki egyszer csak szőrén-szálán eltűnt a városból. Ami egybevág azzal, amit az amerikaiak első levelében olvasott: az elhunyt 1860-ban, Bostonnál lépett az Államok földjére.

Azt hittem, le lesz törve a kétnapnyi kutatásom szerény eredményétől. Vonatrablásnak ugyanis semmi nyomát nem találtam a Tiszavidéki Vasút megmaradt irattárában. Az viszont több utalásból is kiderült, hogy 1859 decemberében, az akkor alig két éve üzemelő Szolnok-Debrecen vonal egy heti jegybevétele eltűnt. Nagyjából nyolcezer forint, részben 1 és 2 forintos ezüstérmékben és 4 meg 8 forintos aranyérmékben.

- Ami akár ahhoz is elég lehetett, hogy egy haramia a tengeren túl kezdjen új életet - tettem hozzá félve attól, hogy főszerkesztőm dühkitörést kap. De nem. Csillogó szemekkel csak annyit mondott: remek, irány a szerkesztőség.

Magunkra zártuk a főszerkesztői szoba ajtaját, leültetett a Remingtonja elé, és diktálni kezdte Sárkány Rozi történetét. Aki 1832 karácsonyán született, de a nagy tél miatt csak januárban anyakönyvezték. A szabadságharc idején beleszeretett Damjanich tábornok egyik honvédjába, aki a szolnoki csatában megsebesült, ezért a fiatal Rozália ápolta. Világos után azonban a honvédnak menekülnie kellett, Kossuthtal Amerikába került, a megesett Rozit viszont kitagadta a családja. Aki nem tehetett mást, asszony létére a környékbeli tanyákon, pusztákban bujdosó haramia lett, és amikor már attól tartott, hogy elfogják, végrehajtotta élete legnagyobb rablását, kifosztotta a Debrecenből Pest felé tartó Tiszavidéki Vasút pénzszállító kocsiját. Mégpedig úgy, hogy egy a fagyos, ködös decemberi estén, a Zagyva-híd közelében lévő állatvásár térről marhákat hajtott a sínekre, és amíg a vonat személyzete a vaspályát igyekezett felszabadítani, a sötétség leple alatt elemelte a pénzeszsákokat. Szolnokon a mai napig legendaként emlegetik a szabadságharcot leverő osztrákok orra alá borsot törő betyárt.

- De hát ennek egy részét nem tudjuk bizonyítani - néztem kétségbeesetten a főszerkesztőmre, miután kirántotta az írógép hengeréből a papírt, és elégedetten futotta át a leírtakat.

- Valamennyi igazság van benne, a többit meg Amerikából úgyse lehet kideríteni - mosolygott rám fölényesen. - Fordítsa le, aztán küldje el annak az ügyvédi irodának! A többit meg bízzuk a szerencsére, és ha mellénk áll, szenzációt csinálunk a városra szállt hatalmas örökségből.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Csak a Tisza
A budapesti Monostory György megbízásából dolgozó fotós a szolnoki Erzsébet királyné tér felől örökítette meg a Ferenc József rakpartot, nagyjából a Horthy Szabolcs tér szélén állva. A túlparton a Móricz-liget és a Regatta, szemben az 1911-ben átadott első vasszerkezetes Tisza-híd. Nyolc évtized múltán csak a Tisza a régi.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Ismételheti magát a történelem
Ezelőtt 74 évvel Szolnok már javában "készülődhetett" XX. századi történelmének legapokaliptikusabb időszakára, két birodalom hatalmas hadseregeinek összecsapására. Mindkét oldalon és a köztük rekedt városban is rengetegen elpusztultak, amire a Hősök terén álló Golgota című kompozíció emlékeztet. Már azt, akinek sikerül erről valamit elsajátítania. Akinek nem, az festékszórót ragad, és rajta hagyja a szellemi ürülékét az emlékművön. Ezúton szeretnék gratulálni a primitív lénynek, remek szüleinek, eredményes munkát végző pedagógusainak. Ezért ismételheti magát a történelem!

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Konstantin püspök a magasban
Szolnok legrégebbi, valós személyről mintázott szobra Schuster Konstantin püspök portréja, amely a róla elnevezett és a Baross utca sarkán álló iskolaépület emeleti fülkéjében látható. A XX. századi magyar történelem ismeretében talán meg se lepődünk azon, hogy körülbelül negyven éven keresztül nem volt a helyén a szobor. Szerencsére Kaposvári Gyula megmentette.

A Szoborpark további képei