[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Kaland a cukorgyári cefre miatt (58./58 rész)

2019. október 27.

A cukorgyári lakótelepen rohant felém feldúltan a munkásruhás férfi. Az autóhoz érve elhajította az addig maga mellett tolt ócska kerékpárját, majd feltépte a Zsiguli ajtaját. "A vasútállomásra, de sebesen!" Lehelte alkoholosan arcomba. "De hát, én tanulóvezető vagyok..." Nyökögtem.

"Indíts!" Fordult előre az anyósülésen, és a nyomaték kedvéért két kezével hatalmasat csapott a Zsiguli szélvédője előtt végigfutó fekete műanyag borítására. "Gyerünk már!" Emelte feljebb a hangját, mert döbbenetemben nemhogy indítottam volna, de megmozdulni se bírtam.

Bassza meg Paszuly bácsi! Neki is pont most jutott eszébe a cefréjét megkeverni. Jutott eszembe azonnal, pedig ebben nem volt semmi meglepő vagy különleges, hiszen a tanulóvezető óráim a második találkozásunk óta abból álltak, hogy mint valami sofőr fuvaroztam az oktatómat a városban, a különböző ügyeit intézni. Aznap a Gólyánál, a rutinpályán adta át a kormányt, és rögtön kiadta az ukázt, hogy irány a cukorgyár, mert a garázssoron több hordó pálinkának valót kell ápolnia.

"Ne tökölj már!" Ordított a férfi ott, ahol Paszuly bácsinak kellett volna ülnie. Majd elkezdett a kabátjában kotorászni. Előbb egy pillangókés esett a gumiszőnyegre, az oktatói pedálok elé, majd egy csomó, összegyűrt piros százas, meg barna ötvenes. Azokból felkapott néhányat, magához rántotta a jobb kezemet, és belegyűrt vagy ötszáz forintnyi galacsint a tenyerembe.

"Vagy ezért vagy a kés miatt viszel ki az állomásra." Azzal felvette az ezüstszínű vágóeszközt is.

"De hát..." Folytattam volna, miközben a két ülés közé ejtettem a pénzt, de láttam a szemén, nem viccel. Indítottam. Akkurátusan rükvercbe kapcsoltam, és bár jobban remegett a gyomrom, mint amikor Paszuly bácsi az első órán kivitt az akkor még a városon átvezető négyes kamionjai közé, nagyon szép kuplung-gáz játékkal tolatni kezdtem. Közben pedig hol a visszapillantóba, hol a vaskapura néztem, ahol Paszuly bácsi eltűnt. Imádkoztam, hogy kerüljön elő. Hiába.

"Ne legyél, már ilyen tetű!" Mordult rám újra a férfi, pedig addigra felkapcsoltam kettesbe, azt tervezve, hogy így araszolok a Szolnoki Cukorgyár feliratig. Bíztam benne, hogy beüt a ménkű vagy a csoda. Ehelyett csak annyi történt, hogy kéretlen utasom véletlenül rálépett az oktatói gázpedálra. Először nem is értettem, miért gyorsul az autó. Aztán szólni akartam, de hirtelen fontosabbnak tűnt, hogy a felbőgő Zsiguli kormányába kapaszkodjak. Úgy vágódtunk be a Vörös Hadsereg úti kereszteződésbe, mint akinek elsőbbsége van. Mázlink volt, hogy a város felől érkező busz kanyarodni akart, a Tószeg felől jövő IFA meg komótosan cammogott. Balra rántottam a kormányt, nyikorogtak a gumik, de bevettük a kanyart. A lendülettől pedig lecsúszott az utasom lába a gázról.

"Taxis létedre elég szarul vezetsz." Jelentette ki, miután újra egyenesben voltunk. El akartam magyarázni, hogy azért, mert még nincs jogosítványom, csak a tizennegyedik órámnál tartok, és a T betű a Zsiguli tetején nem azt jelenti, hogy taxi. Ám megelőzött.

"Az a kurva megszökött azzal a senkiházi bakterral. Azt hitték, nem buknak le. De tudom ám, mire készülnek. Viszont garantálom, hogy nem fogják elérni a Jaszit. A peronon forgatom meg bennük ezt a kést."

Harmadikba kapcsoltam, majd ötvenig húzattam az ezerkettest, és a lehető legszabályosabb módon, tükör, hátranézés, index, kihúzódtam a külső sávba. Azon gondolkodtam, hogy a Munkás ABC mellett majd bekanyarodok, lefullasztom a motort, kiugrok és elszaladok. De túlfutottunk. Mert a felszarvazott utasomnak ekkor meg a kuplungra sikerült rátaposnia, amitől ugyan lassulni kezdtünk, csak éppen ijedtemben elfelejtettem, mit is kellene csinálnom.

"Milyen ócska taxi ez?" Fordult újra felém, kezében kipattant a pillangókés. "Ne trükközzél, mert téged is megböklek." Lehelt felém néhány maligánfokot. Csak a szemem sarkából láttam, hogy megmozdult, és ugyanolyan véletlenül levette a lábát a kuplungról, mint ahogy rákerült. Gyorsulni kezdtünk.

Paszuly bácsi már biztosan keres. Futott át az agyamon, miközben elhagytuk a papírgyárat. Mit mondok neki a következő órán? Már, ha lesz következő óra, és nem halok meg addig. A temető mellett már kezdtem elsiratni magamat. Hiszen el se tudnék szaladni, mert mire kicsatolom a biztonsági övet, simán lekaszabol ez az elmebeteg. Lassítás nélkül csattogtunk át a síneken.

"Pedig micsoda nagy szerelem volt." Bambult kifelé a szélvédőn. "A telep leggyönyörűbb csaja, aki persze, hogy belezúgott a gyári csapat legjobb csatárába. Belém. Akitől egy ócska bakter, az Újszász hátvédje akarja elcsaklizni." Hadonászni kezdett maga előtt a késsel. "Lehet, hogy csak a baktert ölöm meg. Kár lenne a szolnoki Samantha Foxért. De még azon is túltesz. Szebb, mint bármelyik pornószínésznő." Felröhögött. "Én már csak tudom, mert nekem videomagnóm is van, és olyan filmjeim, hogy magától lecsúszik a slicceden a zipzár. Szereted a pornót?"

Pont ez a téma hiányzott a tizenhét éves fejemnek. Miközben arra próbáltam koncentrálni, hogy a Csanádi kereszteződésénél pirosat kapjunk, mert akkor kénytelen leszek megállni, és talán kiugorhatok. Zöld lett. Bent voltunk a kereszteződésben, amikor ismét megkérdezte, de már sürgetően.

"Minek nézzem, amit én is szeretnék csinálni." Loptam el Paszuly bácsi idevágó örökbecsűjét, akivel talán a hatodik órán, a Millér felé tartva kellett kielemeznünk a legújabb pornófilmeket. A mellettem ülő csávó vinnyogva nevetett.

"Igazad van. Csak azt a béna hátvédet herélem ki. Krisztikét nem bántom, mert akkor kivel fogom csinálni." És beleöklözött egy hatalmasat a jobb vállamba. "Tudtam én, hogy jó csávó vagy. Majd az aluljárónál tegyél ki, mert a tizenegyediknél kell elcsípnem őket!"

A huszonnégyemeletes tövében teljesen megfeledkeztem az elsőbbségadásról, meg a szétnézésről, sőt szerintem index nélkül kanyarodtam balra. Talán ketten dudáltak, valaki meg csikorogva fékezett. Vissza kettes, nem érdekel, van-e gyalogos a zebrán. Némi rángatással bevettük a kanyart, aztán már nem babráltam a váltóval. Bőgő motorral húzódtam az aluljáró mellé.

"Kívánj sok szerencsét!" Lendületesen a jobbját nyújtotta felém. Már nem volt benne a pillangókés. Kéretlenül belecsaptam izzadt tenyeremmel. Ő is érezte, de nem szólt, fél lábbal már kint volt a kocsiból. Úgy vágta be a Zsiguli ajtaját, mint a budi ajtót szokás, és eltűnt a föld alatt.

Mi a francot csináljak? Pánikba estem. Paszuly bácsi Zsiguliját mégsem hagyhatom az állomás előtt. Majdnem sírtam. Nem vezethetek vissza a cukorgyárhoz, mint valami hivatásos sofőr. Hatalmas Mercédesz taxinak lettem az útjába, erélyesen rám dudált. Egyesbe kapcsoltam, szabályosan indexeltem, hátra fordulva meggyőződtem az elsőbbség megadásáról, és lassan elindultam. A víztorony tövében, a rutinpálya mellett tettem le a T-betűs Zsigulit. Benne hagytam a kulcsot.

Két nap múlva volt a következő autóvezető órám. Egész nap ment a hasam az idegességtől. Paszuly bácsi a szokott helyen várt. Szokásához híven a megyeit olvasta. Általában csak a sport meg az apróhirdetés érdekelte az általa csak seggem és környékének nevezett újságból. Ezúttal azonban a bűnügyi tudósítást is elolvasta.

"Ekkora marhákat." Mondta köszönés helyett, miután beültem a kormányhoz, de nem néztem rá. "Két barom focista összeszólalkozott valami liba miatt az állomáson, és összekaszabolták egymást." Beállítottam az ülést, a külső és a belső tükröt, de még mindig szigorúan előre bámultam. "Esküszöm nem normálisak! Ha minden nőm miatt kést rántottam volna, sormintás lenne a hátam is."

"Ez mikor volt?" Csúszott ki a számon, mert kezdett összeállni a sztori. Megbántam a kérdést. Viszont nem azt történt, amire hirtelen számítottam. Paszuly bácsi ugyanis felröhögött.

"Két napja, amikor nem emlékszem, hogyan jutottam ki a cukorgyári garázsomba, de szerencsére nem kocsival, mert úgy bemákoltunk a két szomszéddal, hogy csak másnap bírtam hazamenni. A kocsi meg itt várt, benne a kulccsal a víztorony tövében." A könnyeit törölgette.

"Mikor is volt az utolsó óránk?" Fordult felém fulladozva. Nem tudtam felelni. Belenézett a jegyzeteibe, ahová mindig mindent bevezetett. "Két napja? Bassza meg, nem emlékszem. Na, mindegy, menjünk a cukorgyárhoz, mert arra sem emlékszem, hogy megkavartam vagy csak meg akartam kavarni a cefrémet."

Indítás. Egyes. Kézifék. Lassan fel a kuplung, finom gáz.

(Az illusztrációk a Fortepan gyűjteményéből valók)

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

A fákat már kivágták
Fiumében is megtudhatták 1911 tavaszán, hogy a szolnoki Fasor képeslapra kívánkozott fasorát nem sokkal korábban, az utca rendezése miatt kivágták. A mából nézve talán ennél érdekesebb az a nagyjából negyven ember - jórészt mezítlábas gyerek -, akiket az ismeretlen fotós megörökített.

Az Album további képei
 

AKB

Félbemaradt pusztulás
Nemcsak az a baj, hogy a Mária utcában egy újabb régi, szolnoki ház tűnik el. Hanem az is, hogy az eltűnés milyen hosszú ideig tart. Hónapokkal ezelőtt kezdték a bontást, aztán félbemaradt. Így ma, a járda mellett egy kibelezett ház megmaradt főhomlokzata várja a sorsát. Amit reméljük, nem valami vihar fog beteljesíteni! És nem akkor, amikor valaki pont arra sétál! Mert ez a bontás már nemcsak ronda, de életveszélyes is. Hónapok óta. Szolnokon.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Konstantin püspök a magasban
Szolnok legrégebbi, valós személyről mintázott szobra Schuster Konstantin püspök portréja, amely a róla elnevezett és a Baross utca sarkán álló iskolaépület emeleti fülkéjében látható. A XX. századi magyar történelem ismeretében talán meg se lepődünk azon, hogy körülbelül negyven éven keresztül nem volt a helyén a szobor. Szerencsére Kaposvári Gyula megmentette.

A Szoborpark további képei