[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Egy őszinte hang (64./69 rész)

2020. június 07.

A szüleim arra tanítottak, hogy hazudni nem szabad. A gyerekeimet arra nevelem, hogy mindig igazat mondjanak. Ma még csak egy órája dolgozok, de egyetlen igaz mondat nem hagyta el a számat. Ami nem lenne baj, ha csak magamban beszélnék. Vagy talán elnézhető, ha csak az irodában felbukkanó kollégákkal kellene szót váltanom. Ám nekem egy mikrofon van a szám előtt.

Mikrofon, ami hangszórókban végződik. Hangszórókban, amelyekre folyamatosan emberek figyelnek. Emberek, akik azt gondolják, azokból a hangszórókból az igazságot tudhatják meg. Igazságot, amihez a tetteiket igazíthatják. Elinduljanak vagy sem? Várakozzanak még vagy sem? Rohanjanak, vagy ráérősen sétáljanak? Már a torkukban verjen a szívük vagy még normális lehet a pulzusuk? Mert valamiért még mindig hinni akarnak a hangnak, amit a hangszórókból hallanak.

Pedig amióta ez a szék a munkahelyem, és mikrofon van előttem, egyetlen igaz, a valóságnak mindenben megfelelő mondat nem hagyhatta el a számat. Hazudok reggel, hazudok délben, és ha olyan a beosztásom délután és éjszaka is.

Márpedig, aki hazudik, az lop is. Aki lop, az tolvaj. Hogyan nézhetek így drága anyám meg a megboldogult apám túlvilági szemébe? Másokat meglopó gazember lettem. Miként várhatom el a gyerekeimtől, hogy a másét tiszteljék, valótlant sose állítsanak, ha évek óta nincs egyetlen nap, amikor példa lehetnék előttük? Talán csak a szabadnapok. De akkor is hazudok, hiszen mindig úgy nézek a szemükbe, úgy okítom őket, mintha talpig becsületes, mindig az igazat vállaló és mondó ember lennék. Pedig a hónap minden napján, az év összes hetében folyamatosan hazudok.

Hová jutottam? Erre vágytam, amikor ide szegődtem? Amikor törtettem azért, hogy a mikrofon elé kerülhessek, hogy a hangomat vigye a szél, rám figyeljen mindenki? Micsoda beképzelt alak lettem. Csak a hírnév, a saját hangom visszahallása érdekelt. Az igazság meg minden nap elveszett.

Persze élni kell. Családos ember nem ugrálhat. Meg kell becsülni a biztos munkahelyet. Főleg, ha a munkahely is megbecsüli az embert. Márpedig nem lehet okom panaszra. Minden hónap elején ott a fizetés a számlámon. Van karácsonyi pénz, olykor egy kis jutalom, prémium, ebédpénz, nyaralási hozzájárulás. Kiszámítható. Van miből törleszteni, spórolni, a gyerekek kívánságait teljesíteni.

De milyen áron? A mindennapos hazugságok árán. Kis hazugság, kis boldogság. Mindennapos hazugság, megélhetés. Megélhetés, amire ráfoghatom, hogy emiatt ülök még mindig itt, a mikrofon előtt, még bírja a szám a folyamatos hazugságokat. Szerencse, hogy, akik hallanak, nem látják az arcomat. Mert láthatnák, hogy már nem is pirulok el, amikor hazudok, már nem is sütöm le a szememet, holott tudom, hogy nem mondtam igazat. Leégne a képemről a bőr, ha valaki látná, hogy már nem is szégyenkezem, amikor hazudok.

Talán már nem is várnak tőlem mást. Már az engem rendszeresen hallgatók is pontosan tudják, hogy soha, vagy szinte soha – úgy van, próbálj borogatást tenni a háborgó lelkiismeretedre –, tehát csak igen ritkán mondok igazat. Még figyelnek rám, de magukban elkönyveltek hazugnak, hogy nem kell adni arra, amit mondok. Vagy viszonyítani kell. Kitanultak, kiismertek. Talán megvetnek. Vagy kinevetnek. Esetleg csak szánnak, mert olyan lettem, mint a többi, akiknek információ van a birtokában. Hazudik ez mind.

De mi lenne, ha egyszer igazat mondanék?

Változna valami?

– Figyelem! Figyelem! Tájékoztatjuk utasainkat, akiket tulajdonképpen nagyon utálunk, mert csak fennakadást okoznak, hogy a Záhony, Nyíregyháza, Debrecen felől érkező Intercity vonatról mi sem tudjuk pontosan mennyit fog késni. Úton van, Törökszentmiklóson már áthaladt, talán Szajolban is látták. Most úgy tűnik, valamikor ide is fog érni. De, hogy mikor? Miért csapjam be Önöket? Én sem tudom. Figyeljenek! Egyszer ebben az életben őszinte akartam lenni. De azért a hetedik vágány mellett vigyázzanak!

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Szürke város szép lányokkal
Hol diskurál ráérősen ez a két irhabundás, fiatal hölgy? Az avatott szemek, akik még emlékezhetnek Szolnok jó három és fél évtizeddel ezelőtti arcára rögtön rávágják: a Beloiannisz út elején, a pártház előtt. A fiatalabbak meg talán a felvétel jobb széle alapján a homlokukra csapnak: az ott a nagyposta, tehát a Baross úton járunk, jártunk.

Az Album további képei
 

AKB

Régi hirdetések sorsa
Mi lesz a régi reklámokkal? Általában elfelejtsük és/vagy kidobjuk őket. De kinek a dolga kidobni egy elavult vagy leszakadt óriásplakátot? A hirdetésen szereplő cégé? A hirdetést kihelyező vállalkozásé? A táblahelyet bérbeadó tulajdonosé? Gát lévén a gátőré? Vagy a városi köztisztasági cégé? Netán az enyém, ha már észrevettem a Szandai rétre vezető lépcső mellett? Csak azért értetlenkedem, mert a szerintem egyértelmű válasz ellenére is ott éktelenkedik néhány óriási, plakátból gyűrt szemétgalacsin.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A haza mindenesének szolnoki emléke
Több oka is van annak, hogy ezt a képzőművészetileg jelentéktelen emléktáblát ezen a módon is meg szeretném örökíteni. Egyrészt félek, hogy Várkonyi István vagy Kandó Kálmán sorsára jut. Másrészt Szolnok történetében is fontos összefogásra emlékeztet. Harmadrészt pedig hamarosan itt a Takarékossági Világnap.

A Szoborpark további képei