[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Nem indul a vonat (11./53 rész)

2015. március 29.

Kiáltás a peronon. A meglódult koszos személy fémesen csikorogva fékez. Az ütközők összekoccannak. A peron álmos népe a hangok felé kapja fejét. Kék ruhás alak szalad a szerelvény mellett. Lemaradt? Felkapaszkodik, de az alsó lépcsőfokon megáll, és a mozdony felé integet. A vonat meglódul. Majdnem itt hagyták a kalauzt.

A romos kemping biciklit támasztó Jencivel nevetünk. Ilyen nincs, ennyire nem lehetnek amatőrök, mondja a bajsza alatt, majd nagyot sóhajtva hozzáteszi: pedig láttunk már hasonlót. Jenci negyedszázada vasutas. Aznap viszont éppen utas. Velünk didereg a hétfő reggeli peronon. Szajol felől késik a személy, amire átszállóként vár. Hová lesz az út Jencikém, kérdezem. Továbbképzésre, legyint lemondóan. Röhögök és a menetrend táblára mutatok. A ceglédi személynek már negyedórája el kellett volna mennie Szolnokról, ám még meg sem érkezett, a kijelző viszont csak öt perc késést mutat. Az órát mikor tanuljátok, heccelem nyolc év osztálytársi felhatalmazással. Az elsős anyag volt, vágja rá kínosan, de nem nevetünk.

Látom, te is inkább a biztos kétkerekűt választod, lendítem tovább a vacogós reggelt. Jenci magabiztosan mosolyog. Az öreg kempinget nézzem. Csak a legszükségesebbek vannak rajta: a két kicsit kerék, a jellegzetes kormány, a szakadt nyereg, a törött sárhányók, meg az olajos hajtószerkezet. Az utóbbi időben milyen divat lett újra a kemping, mondom őszintén, és a befutó mezőtúri leszálló utasai között feltűnő hasonló bringákra mutatok. Jenci nevetve kérdezi: tudod miért? De nem várja meg, hogy gondolkodjak. Mert az ilyen kerékméretű bringa után nem kell külön jegyet venni. Lelemény, állapítom meg. Kiskapu, amit a vasutas emberek tudnak, javít ki a brancshoz tartozás öntudatával.

Dodó tűnik fel a lépcső alján. Ritkuló göndör fürtjei alól mosolyog, miközben hatalmas aktatáskájával jön felénk. Szolgálatba, kérdezi Jenci köszönés helyett. Dodó bólint. A kijelzőt tanulmányozza. Hát én se leszek már nyolckor a gépen, állapítja meg. Nyolckor indulnék Mezőtúrról. Személlyel kérdezem. A fenét, mi csak tehervonatot viszünk, mutat büszkén az elegáns dzsekijére varrt magántársaság logójára. Imád beszélni, több kérdést nem is vár, inkább csemegézik negyedszázad mozdonyvezetős emlékeiből.

A Nyugatiból kellett volna nemzetközi vonatot továbbítania a határig, de őszintén megmondja, elnézte az utasítást. Nyugodtan megkávézott a pályaudvari kollégákkal, sőt még az újságoshoz is elindult, és nem igazán foglalkozott azzal, hogy a hangosbemondó egy mozdonyvezetőt kért a gépéhez. Gondolta, neki még van ideje. Nem volt. Ami csak akkor derült ki, amikor egy másik mozdonyvezetővel találkozva a beosztásukról kezdtek beszélgetni. Aznap csak félórát késett a nemzetközi.

És megbüntettek, kérdezem a világ egyik legjobb szívű mozdonyvezetőjét. A fejét rázza. Már hogy büntették volna meg, amikor minden felettese valamikor a tanítványa volt. Nem rosszindulatból nem hagyja, hogy megjegyzést fűzzek a történetéhez. Inkább mert van jobb sztorija is.

Még ugyancsak a Magyar Királyi Államvasutaknál vitte a hatalmas gépeket, és sokáig volt olyan beosztása, hogy Szolnokon felszállt egy személyre, amit a Nyugatiban kellett átvennie, és visszahoznia. Ám a sok menetrendváltozás közben átvariálták a műszakját is, így már Ceglédnél fel kellett volna másznia a gépre. Már, ha első alkalommal nem feledkezik meg erről. És éppen nem egy első osztályú fülkében kvaterkázik a kollégáival, köztük a főnökével. Húsz perc mozdulatlanság után már hangosan szidták a saját munkahelyüket a késés miatt, amikor megszólalt Dodó mobilja. Természetesen egykori tanítvány volt a vonal túlsó végén, aki illedelmesen érdeklődött, hogy Józsi bácsi éppen hol van. Dodó, vagyis a fiatalabbaknak Józsi bácsi, vasutashoz illendően rögtön mondta, milyen számú vonaton ül, ami már több mint húsz percet késik. És mégis hol ül, érdeklődött tovább a mestertől a tanítvány. Hát a második kocsiban, felelt Dodó, aki csak addig volt sértődött a tolakodó kérdés miatt, amíg a tanítvány ki nem bökte, hogy az baj, mert Józsi bácsinak a szerelvény elején, a gépen kellene lennie.

Jencivel együtt hangosan röhögtünk. És gondolom, ekkor se büntettek meg, jegyeztem meg levegő után kapkodva. Dodó a fejét rázza. Lettem a telefonom, aztán kényelmesen elkezdtem öltőzni, vettem a táskám, és elköszöntem. A főnököm megkérdezte, hová megyek, mire mondtam neki, hogy a Nyugatiban majd megtudja.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Városháza az utolsó békeévben
A második világháború utolsó olyan évében adták postára ezt a lapot Szolnokon, amikor még az ország területén és így a városban sem ropogtak a fegyverek. A következő esztendő végén azonban már a Városháza kupolái sem voltak meg. Niehold Jenő kiadványán ritka szögből látható az épület.

Az Album további képei
 

AKB

Bringázz a dzsungelben?
Szeszélyes és csapadékos a június. Ezt fűkaszával és kaszát fogó emberrel se lehet bírni. Avagy tekintsük extra szolgáltatásnak, szolnoki turisztikai attrakciónak, hogy a déli városrészben embermagasságú gazdzsungelen át vezet a kerékpárút. Nem csodálkoznék, ha valamelyik bozótból Sir David Attenborough lépne ki kamerával, mert itt forgatja a legújabb, vadvilágban játszódó természetfilmjét.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Régi tábla, eltűnt cégek
A Kolozsvári úti óvoda bejárati ajtaja mellett, véletlenül bukkantam erre az emléktáblára. Tökéletes fotót nem tudtam készíteni róla, de a tartalma miatt nem bírom megállni, hogy ne örökítsem meg. Elemezni és magyarázni való tábla.

A Szoborpark további képei