[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Nem indul a vonat (11./92 rész)
2015. március 29.
Kiáltás a peronon. A meglódult koszos személy fémesen csikorogva fékez. Az ütközők összekoccannak. A peron álmos népe a hangok felé kapja fejét. Kék ruhás alak szalad a szerelvény mellett. Lemaradt? Felkapaszkodik, de az alsó lépcsőfokon megáll, és a mozdony felé integet. A vonat meglódul. Majdnem itt hagyták a kalauzt.
A romos kemping biciklit támasztó Jencivel nevetünk. Ilyen nincs, ennyire nem lehetnek amatőrök, mondja a bajsza alatt, majd nagyot sóhajtva hozzáteszi: pedig láttunk már hasonlót. Jenci negyedszázada vasutas. Aznap viszont éppen utas. Velünk didereg a hétfő reggeli peronon. Szajol felől késik a személy, amire átszállóként vár. Hová lesz az út Jencikém, kérdezem. Továbbképzésre, legyint lemondóan. Röhögök és a menetrend táblára mutatok. A ceglédi személynek már negyedórája el kellett volna mennie Szolnokról, ám még meg sem érkezett, a kijelző viszont csak öt perc késést mutat. Az órát mikor tanuljátok, heccelem nyolc év osztálytársi felhatalmazással. Az elsős anyag volt, vágja rá kínosan, de nem nevetünk.
Látom, te is inkább a biztos kétkerekűt választod, lendítem tovább a vacogós reggelt. Jenci magabiztosan mosolyog. Az öreg kempinget nézzem. Csak a legszükségesebbek vannak rajta: a két kicsit kerék, a jellegzetes kormány, a szakadt nyereg, a törött sárhányók, meg az olajos hajtószerkezet. Az utóbbi időben milyen divat lett újra a kemping, mondom őszintén, és a befutó mezőtúri leszálló utasai között feltűnő hasonló bringákra mutatok. Jenci nevetve kérdezi: tudod miért? De nem várja meg, hogy gondolkodjak. Mert az ilyen kerékméretű bringa után nem kell külön jegyet venni. Lelemény, állapítom meg. Kiskapu, amit a vasutas emberek tudnak, javít ki a brancshoz tartozás öntudatával.
Dodó tűnik fel a lépcső alján. Ritkuló göndör fürtjei alól mosolyog, miközben hatalmas aktatáskájával jön felénk. Szolgálatba, kérdezi Jenci köszönés helyett. Dodó bólint. A kijelzőt tanulmányozza. Hát én se leszek már nyolckor a gépen, állapítja meg. Nyolckor indulnék Mezőtúrról. Személlyel kérdezem. A fenét, mi csak tehervonatot viszünk, mutat büszkén az elegáns dzsekijére varrt magántársaság logójára. Imád beszélni, több kérdést nem is vár, inkább csemegézik negyedszázad mozdonyvezetős emlékeiből.
A Nyugatiból kellett volna nemzetközi vonatot továbbítania a határig, de őszintén megmondja, elnézte az utasítást. Nyugodtan megkávézott a pályaudvari kollégákkal, sőt még az újságoshoz is elindult, és nem igazán foglalkozott azzal, hogy a hangosbemondó egy mozdonyvezetőt kért a gépéhez. Gondolta, neki még van ideje. Nem volt. Ami csak akkor derült ki, amikor egy másik mozdonyvezetővel találkozva a beosztásukról kezdtek beszélgetni. Aznap csak félórát késett a nemzetközi.
És megbüntettek, kérdezem a világ egyik legjobb szívű mozdonyvezetőjét. A fejét rázza. Már hogy büntették volna meg, amikor minden felettese valamikor a tanítványa volt. Nem rosszindulatból nem hagyja, hogy megjegyzést fűzzek a történetéhez. Inkább mert van jobb sztorija is.
Még ugyancsak a Magyar Királyi Államvasutaknál vitte a hatalmas gépeket, és sokáig volt olyan beosztása, hogy Szolnokon felszállt egy személyre, amit a Nyugatiban kellett átvennie, és visszahoznia. Ám a sok menetrendváltozás közben átvariálták a műszakját is, így már Ceglédnél fel kellett volna másznia a gépre. Már, ha első alkalommal nem feledkezik meg erről. És éppen nem egy első osztályú fülkében kvaterkázik a kollégáival, köztük a főnökével. Húsz perc mozdulatlanság után már hangosan szidták a saját munkahelyüket a késés miatt, amikor megszólalt Dodó mobilja. Természetesen egykori tanítvány volt a vonal túlsó végén, aki illedelmesen érdeklődött, hogy Józsi bácsi éppen hol van. Dodó, vagyis a fiatalabbaknak Józsi bácsi, vasutashoz illendően rögtön mondta, milyen számú vonaton ül, ami már több mint húsz percet késik. És mégis hol ül, érdeklődött tovább a mestertől a tanítvány. Hát a második kocsiban, felelt Dodó, aki csak addig volt sértődött a tolakodó kérdés miatt, amíg a tanítvány ki nem bökte, hogy az baj, mert Józsi bácsinak a szerelvény elején, a gépen kellene lennie.
Jencivel együtt hangosan röhögtünk. És gondolom, ekkor se büntettek meg, jegyeztem meg levegő után kapkodva. Dodó a fejét rázza. Lettem a telefonom, aztán kényelmesen elkezdtem öltőzni, vettem a táskám, és elköszöntem. A főnököm megkérdezte, hová megyek, mire mondtam neki, hogy a Nyugatiban majd megtudja.
MEGOSZTÁS:
Album
Ilyen is volt egykor Szolnok
Az ehhez az 1915-ben Szolnokról Prágába küldött képeslaphoz használt fotó nem sokkal korábban készülhetett a mai Kossuth tér és a Magyar utca találkozásától nyugat felé fordulva. A képen látható házak mára eltűntek, holott többségük nem sokkal a fotózás előtt épült. Egy utcányi múlt.
AKB
Apró figyelmetlenség
Mikor lettünk beoltva gondolkodás ellen? Egy rendelő felújítása mindig öröm. Szandaszőlősön is. A bekerítést ugyan meg tudom érteni, de van vele problémám. Adott esetben a bezárt kerítéskapu és a bejárati ajtó közötti távolság. Merthogy felújítás ide, drága beruházás oda, maradtak az ajtóra ragasztott tacepaók. Rajtuk a rendelési idővel. Ami a kerítésen túlról elolvashatatlan. Ha már kerítésre futotta, egy vállalható hirdetőtábla sokba került volna? Apró, de hasznos figyelmesség lenne.
SzoborPark
A Gyermekévre emlékeztet
Az ENSZ által Nemzetközi Gyermekévvé nyilvánított 1979-re tényleg úgy emlékszem, mintha lépten-nyomon a gyerekeket ünnepelték volna, mert valahogy mindig kiderült, az az év az övék. És ennek máig vannak nyomai Szolnokon is.