[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Nem indul a vonat (11./53 rész)

2015. március 29.

Kiáltás a peronon. A meglódult koszos személy fémesen csikorogva fékez. Az ütközők összekoccannak. A peron álmos népe a hangok felé kapja fejét. Kék ruhás alak szalad a szerelvény mellett. Lemaradt? Felkapaszkodik, de az alsó lépcsőfokon megáll, és a mozdony felé integet. A vonat meglódul. Majdnem itt hagyták a kalauzt.

A romos kemping biciklit támasztó Jencivel nevetünk. Ilyen nincs, ennyire nem lehetnek amatőrök, mondja a bajsza alatt, majd nagyot sóhajtva hozzáteszi: pedig láttunk már hasonlót. Jenci negyedszázada vasutas. Aznap viszont éppen utas. Velünk didereg a hétfő reggeli peronon. Szajol felől késik a személy, amire átszállóként vár. Hová lesz az út Jencikém, kérdezem. Továbbképzésre, legyint lemondóan. Röhögök és a menetrend táblára mutatok. A ceglédi személynek már negyedórája el kellett volna mennie Szolnokról, ám még meg sem érkezett, a kijelző viszont csak öt perc késést mutat. Az órát mikor tanuljátok, heccelem nyolc év osztálytársi felhatalmazással. Az elsős anyag volt, vágja rá kínosan, de nem nevetünk.

Látom, te is inkább a biztos kétkerekűt választod, lendítem tovább a vacogós reggelt. Jenci magabiztosan mosolyog. Az öreg kempinget nézzem. Csak a legszükségesebbek vannak rajta: a két kicsit kerék, a jellegzetes kormány, a szakadt nyereg, a törött sárhányók, meg az olajos hajtószerkezet. Az utóbbi időben milyen divat lett újra a kemping, mondom őszintén, és a befutó mezőtúri leszálló utasai között feltűnő hasonló bringákra mutatok. Jenci nevetve kérdezi: tudod miért? De nem várja meg, hogy gondolkodjak. Mert az ilyen kerékméretű bringa után nem kell külön jegyet venni. Lelemény, állapítom meg. Kiskapu, amit a vasutas emberek tudnak, javít ki a brancshoz tartozás öntudatával.

Dodó tűnik fel a lépcső alján. Ritkuló göndör fürtjei alól mosolyog, miközben hatalmas aktatáskájával jön felénk. Szolgálatba, kérdezi Jenci köszönés helyett. Dodó bólint. A kijelzőt tanulmányozza. Hát én se leszek már nyolckor a gépen, állapítja meg. Nyolckor indulnék Mezőtúrról. Személlyel kérdezem. A fenét, mi csak tehervonatot viszünk, mutat büszkén az elegáns dzsekijére varrt magántársaság logójára. Imád beszélni, több kérdést nem is vár, inkább csemegézik negyedszázad mozdonyvezetős emlékeiből.

A Nyugatiból kellett volna nemzetközi vonatot továbbítania a határig, de őszintén megmondja, elnézte az utasítást. Nyugodtan megkávézott a pályaudvari kollégákkal, sőt még az újságoshoz is elindult, és nem igazán foglalkozott azzal, hogy a hangosbemondó egy mozdonyvezetőt kért a gépéhez. Gondolta, neki még van ideje. Nem volt. Ami csak akkor derült ki, amikor egy másik mozdonyvezetővel találkozva a beosztásukról kezdtek beszélgetni. Aznap csak félórát késett a nemzetközi.

És megbüntettek, kérdezem a világ egyik legjobb szívű mozdonyvezetőjét. A fejét rázza. Már hogy büntették volna meg, amikor minden felettese valamikor a tanítványa volt. Nem rosszindulatból nem hagyja, hogy megjegyzést fűzzek a történetéhez. Inkább mert van jobb sztorija is.

Még ugyancsak a Magyar Királyi Államvasutaknál vitte a hatalmas gépeket, és sokáig volt olyan beosztása, hogy Szolnokon felszállt egy személyre, amit a Nyugatiban kellett átvennie, és visszahoznia. Ám a sok menetrendváltozás közben átvariálták a műszakját is, így már Ceglédnél fel kellett volna másznia a gépre. Már, ha első alkalommal nem feledkezik meg erről. És éppen nem egy első osztályú fülkében kvaterkázik a kollégáival, köztük a főnökével. Húsz perc mozdulatlanság után már hangosan szidták a saját munkahelyüket a késés miatt, amikor megszólalt Dodó mobilja. Természetesen egykori tanítvány volt a vonal túlsó végén, aki illedelmesen érdeklődött, hogy Józsi bácsi éppen hol van. Dodó, vagyis a fiatalabbaknak Józsi bácsi, vasutashoz illendően rögtön mondta, milyen számú vonaton ül, ami már több mint húsz percet késik. És mégis hol ül, érdeklődött tovább a mestertől a tanítvány. Hát a második kocsiban, felelt Dodó, aki csak addig volt sértődött a tolakodó kérdés miatt, amíg a tanítvány ki nem bökte, hogy az baj, mert Józsi bácsinak a szerelvény elején, a gépen kellene lennie.

Jencivel együtt hangosan röhögtünk. És gondolom, ekkor se büntettek meg, jegyeztem meg levegő után kapkodva. Dodó a fejét rázza. Lettem a telefonom, aztán kényelmesen elkezdtem öltőzni, vettem a táskám, és elköszöntem. A főnököm megkérdezte, hová megyek, mire mondtam neki, hogy a Nyugatiban majd megtudja.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Beton Szolnok
Aki életében nem járt Szolnokon, és az első élménye a városról ez az 1980-ban készült mozaikképeslap, az azt gondolhatta, itt minden beton és új, semmi sem maradt a múltból. Annak ellenére, hogy az anziksz jobb felső sarkában épp a város 900 éves múltjára emlékeztető Tanúhegy látható.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Szolnok közepén járok
Volt egyszer egy álom Szolnok új városközpontjáról. Volt ennek az álomnak egy képe, egy modern szállodáról. Aztán szétfoszlott az álom. Szolnok közepén viszont ott maradt ennek az álomnak nagyon sok nyoma és következménye. A tönkrement fényreklámmal, a pusztuló épülettel, a funkcióváltásból következő, száradó ruhákkal. Szolnok közepén járok, egyszer majd rád találok.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

68-as obeliszk
Közel száz évig állt a Kossuth téren, majd legalább négy évtizeden keresztül az Eötvös tér sarkában, bokrok között bújt meg. Ma is csak az veszi észre ott, aki nagyon figyel, pedig a 68-as gyalogezred obeliszkje világtörténelmi eseményekre is emlékeztet. Idén 140 éves.

A Szoborpark további képei