[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Tré volt a zene! (10./53 rész)

2015. január 04.

- A héten szabadultam, úgyhogy addig tart a diszkó, ameddig én mondom - jelentette ki határozottan a Csomóponti művház nagytermében a kicsit kapatos, köpcös férfi. Mivel azt is hozzátette, hogy a zene tré, ezért csomagoljunk, nem sokat teketóriáztunk. Főleg, hogy senki nem kelt a védelmünkre, már ki voltunk fizetve, és egyébként sem ez volt az este első afférja.

Egy fehér Zaporozseccel jártunk diszkózni a nagybátyámmal a nyolcvanas évek közepén. Szombat délutánonként a Zapi tetejére felkerült a két házi gyártású hangfal, a hátsó ablakba a két deck, a keverő, az erősítő és a kazettákat rejtő diplomatatáska, a hátsó ülésre a Videoton színes tévé, mellé - ha nem ült ott senki - a kölcsön videomagnó, a földgömbből és széttört tükörből preparált diszkógömb, a földre pedig a két sor színes lámpa és a kábelek. Majd irány az adott este helyszíne, ami a legtöbbször valamelyik környékbeli település művelődési háza, rosszabb esetben kocsmája volt. Ahová délután hat órára illet megérkezni, hiszen hétkor kezdődött a diszkó, éjfélkor pedig már az utolsó hangnak is el kellett hangoznia.

Ja, kérem, ez még azokban a nyolcvanas években történt, amikor a fiatalok képesek voltak egyetlen hanggal „szinkronizált”, sokadszorra másolt, szóval lényegében láthatatlan és érthetetlen filmekért diszkóba járni. Amit már videodiszkóként hirdettek. Ezért is cipeltük a böhöm Videoton tévét, így a zene mellé videoklipet is játszhattunk a nagyérdeműnek. Akik eleinte tánc helyett inkább a képernyőt bámulták, de később is sokszor láttam párokat úgy táncolni, hogy nem egymást, hanem a tévét nézték.

Szóval azon ritka szombatok egyike volt, amikor nem Tiszatenyő, Örményes, Tiszapüspöki vagy Jászszentandrás volt a cél, hanem a szolnoki Csomóponti Művelődési Ház. Tél volt, fagy és hó nélkül, sok sárral. Amiben a művház mögött el is akadt a Zapi, így nekem kellett kitolni. Először lengettem a fehér csodát, majd egy nagyobb gáznál nekifeszültem, dörgött a motor, pörögtek a hátsó kerekek, repültek a sárdarabok, de pár másodperc múlva kiszabadult a Zapi. Aminél csak az volt a nagyobb csoda, hogy a felcsapott sárból semmit se kaptam.

Már a bepakolásnál érződött, hogy nehéz éjszaka lesz. A művház hátsó ajtajához tolatva azonnal megjelentek az önkéntes segítők, hogy csak adjunk a kezükbe bármit, ők majd beviszik a cuccunkat. Ezt nagyon utáltuk. Mert, ha nem kértünk a segítségből, akkor nagyképű, beképzelt majmok voltunk. Ha meg igen, akkor rettenetesen figyelni kellett, hogy a Zapi és a táncterem között ne kelljen lába semminek. Ez pedig szinte lehetetlen volt. Aminek ezen az estén kazettákkal teli diplomatatáska - a diszkó lelke - esett áldozatul. De ez csak akkor tűnt fel, amikor már minden a helyén volt, és indult volna a hangpróba, ráadásul a szórakozni vágyók egy része is a teremben bolyongott.

Basszanázás. Futás a Zapihoz. Ott nincs. Istenkáromlás. Kinek a kezébe adtuk? A rovott múltú anyjának az emlegetése. Halál sápadt szervező, hogy akkor most mi lesz. Mi lenne? Rendőrt hívunk, mert vagy ötven kazetta volt a táskában. Ne hülyéskedjetek gyerekek, adjátok vissza a táskát! Mondta sírva a művházas, miközben elkezdtük széthúzogatni a kábeleket. De hát már egy csomó jegyet eladtunk, és sírt.

Aztán, amikor nagy hanggal elindultunk a porta felé, hogy akkor hívjuk a fakabátokat, hirtelen előkerült az egyik sunyi képű segítő. Mi a baj? A fekete diplomatatáska? Jaj, bocsánat, ő tette rossz helyre. És vigyorogva kihozta a ruhatárból. A szervező visongott örömébe, mi ölni tudtunk volna, a sunyi meg gyorsan eltakarodott. Hát persze, hogy le akarta nyúlni, állapítottuk meg, és csak azért maradtunk, mert a művházas gyorsan kifizette az arra az estére kialkudott 2500 forintot. Merthogy videodiszkó volt. Tévé és videó nélkül csak ezerötöt kaptunk volna.

Hétkor elindult a buli. Brother Louie, Money for Nothing, aztán a szokásos cirkusz, hogy a jomahartot tedd be, meg a lájfizlájf nincs meg neked. Közben kiderült, hogy nincs fűtés. Tehát a lassúk helyett inkább ugrálós számok kellenek. Mi meg nagykabátban ugráltunk a pult cucc mögött. Fél kilencre olyan fáradt voltam, hogy a jobb oldali hangfal mögé behúztam egy széket, bebugyoláltam magam, és elbóbiskoltam.

Iszonyatos üvöltésre riadtam. Diszkós nagybátyám a maga ötven kilójával, kétségbeesett arccal éppen elkapta a rozoga asztalra, meg az arra pakolt két székre felrakott színes tévét. Aminek a köpcös, kapatos fickó a terem közepétől, felemelt kézzel rohant neki. Ijedtemben felugrottam, és azzal a lendülettel kirántottam a falból az elosztót. Csend lett a teremben.

Mire visszatettük a tévét a székekre, már minden lámpa égett a teremben. Miután nagybátyám kétségbe vonta a nála vagy kétszer testesebb fickó értelmi képességeit, az bedülöngélt a terem közepére, jobbjában egy bicskát kezdett forgatni, és üvöltött.

- A héten szabadultam a sittről, úgyhogy addig tart a diszkó, ameddig én akarom.

Nem szólt senki.

- Tré volt a zene. Mindenki takarodjon haza!

Nem ellenkezett senki. Mi a pénzünknél voltunk. És olyan gyorsan pakoltuk fel a fehér Zapit, mint se előtte, se utána soha.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Pista a vérzivatarban
Bár ez a részben hamisított szolnoki képeslap elsősorban a város vallási sokszínűségéről és toleranciájáról tanúskodik, amikor Pista kapkodva postára adta, nem éppen ezek az értékek jellemezték a világot. Egy harcba induló katona üzenete és ?hétköznapi? problémája 1916-ból.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Balkáni köz
A Tófenék és az Ady Endre utcák között, a Jókai utcai ügyészség mögött van egy név nélküli, csak gyalog és bringával járható kis köz, amit nyugodtan nevezhetnénk Balkáni köznek. Már, ha a balkániak nem kérnék ki maguknak. Áll ott egy kuka, aminek a környéke általában tragikus. Van ott egy fal, ami rettenetes. A város közepén, mondjuk 50 méterre a főterünktől egy olyan pont, ami mellett többnyire csak undorral lehet elmenni. Nem lehetne kreatív építészhallgatókat, leendő városüzemeltetőket megkérni, hogy ötleteljenek egy kicsit? Talán viszonylag olcsón vissza lehetne térni Európába.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Hősök a XX. században
Eredetileg csak az első világháborúban elesett szolnoki férfiaknak állított volna emléket, ám későbbi sorsa és megítélése tipikus példája lett Magyarország XX. századi történetének és a történelemfelfogások rendszerekhez kapcsolódó változásainak. A nem az eredeti helyén álló alkotást a városi köznyelv ?meztelenszoborként? emlegeti.

A Szoborpark további képei