[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Pusztuljon az a ház! (7./53 rész)

2014. október 12.

- Tudom, hogy magának is hiányozni fog ez a ház, de már hiába nézegeti, ennek vége - lépett mellé a Sütő utca végén az ismerősnek tűnő, elegáns úr. Észre se vette, mennyi ideje állhatott már ott, és mióta bámulta a Beloiannisz túloldalán, a kibelezett Madas-házat. Nem volt már rajta tető, az ablakok is hiányoztak. Összerezzent.

- Egyáltalán nem fog hiányozni - nézett a huszárbajuszos, hetvenes férfira. Majd a szemében fürkészve, hozzátette. - Sőt! Azt szerettem volna, ha soha nem is áll, és nekem se kell betennem oda a lábam.

A prémgalléros hosszú szürke kabátot és kissé ódivatú kalapot viselő férfi meghökkent, összehúzta a szemöldökét.

- Én meg azt hittem, a nagymama iránti tiszteletből jártak olyan sűrűn a rokonaival az első emeleti lakásba.

Még jobban fürkészni kezdte az öregúr arcát. Nem tagadhatta, hogy azon gondolkodik, honnan is ismerheti.

- Ne csodálkozzon már annyira! Én is minden nap kijövök ide, hogy búcsút vegyek a háztól, ahol negyven évig éltem. Ott laktam a másodikon - intett a pusztulásra ítélt épület Csarnok utcai oldala felé. - Ha kiléptem a gangra, pont a Grósz néni ajtajára láttam. A kapualjban is sokszor összefutottunk, amikor maga éppen jött a mama lakására, én meg a délutáni feketémért ballagtam a Tiszavirágba.

- Aha, igen, már emlékszem - felelte idegesen. Az idős férfi határozottan ismerős volt, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a Madas-házban tett látogatásai alkalmával látta. Bár, ahogy így visszagondolt az elmúlt másfél évtizedre, meg arra, milyen feszülten érkezett mindig oda, nem nagyon tudta felidézni, kikkel találkozott a lépcsőházban vagy a gangon.

- Szép dolog volt maguktól, hogy nem adták el a lakást a Grósz néni halála után - folytatta az öreg kabátja zsebébe dugott kézzel, a pusztulásra ítélt házat nézve. - Amikor 34-ben ideköltöztem, először egy harmadik emeleti udvari lakásban laktam. Marhára irigyeltem Grószékat, akik a Barossra néző, erkélyes lakásban élhettek. Jól emlékszem, hogy kereskedők voltak?

- Kik?

- Hát a nagymamáék.

- Nem tudom.

- Nem tudja? Látja, ez a baj a mai fiatalokkal. Nem érdekli őket a múlt. Pedig, ha ez a ház mesélni tudna…

- Sírna szégyenében - vágta rá dühösen és idegesen.

Az öregúr meglepődött, majd hamiskásan rámosolygott.

- Persze. A történelemben vannak csúnya dolgok, főleg ha annyiszor változik a rendszer, mint például ebben az utcában. De kár siránkozni. Egyetlen életünk van, élni kell a lehetőségekkel. Márpedig, jegyezze meg barátom, a rendszerek cseréje mind egy-egy lehetőség. Én mindig éltem is vele. Nem mesélt rólam a nagymama.

- Kicsoda? - Egyre idegesebb lett. Érezte, hogy legjobb lenne menni, de valami nem engedi.

- Grósz mama. Akinek olyan becsületesen látogatták a lakását. Rendes volt maguktól, hogy még akkor is eljöttek takarítani, beszélgetni, kicsit körülnézni, amikor már nem éltek az öregek. Ne mondjon semmit! Tudom én, miért csinálták. Féltek, hogy valaki kiigényli ezt a jó helyen lévő lakást. Nem mondom, a világháború végén én is szemet vetettem rá. Főutcai lakás, erkéllyel. A testvérek nekem is adták, de szerencsére a front elvitte a dokumentumokat, így megúsztam.

- Maga mi a francról beszél?

- Ó pardon - köhintett elegánsan az öreg, bőrkesztyűs kezét a szája elé emelve. - Ne legyen finnyás! Nekünk kisnyilasoknak megbocsátottak, ahogy magának is az ötvenhatos eltévelyedését.

Megdöbbent. Egyet hátrébb lépett, hogy végigmérje a férfit, akivel soha életében nem beszélt, most mégis a legféltettebb titkára emlékezteti. Véletlenül teszi, vagy akar valamit?

- Ne nézzen már így! Végül nem a mama lakását kaptam, hanem csak a második emeletit. Igaz, annak is volt erkélye, ahonnan a vártemplomig lehetett látni. Kár érte, szép lakás volt. Azért is jövök ki minden nap, hogy elbúcsúzzak tőle. Örülök, hogy nem csak én síratom a régi lakásom.

- Hagyjon békén - suttogta. - Egyáltalán nem siratom azt a rohadt lakást. Mondtam már, hogy utáltam.

- Miért? - Nézett rá jóságos tekintettel az öreg. - Könnyebb a fájdalomtól szabadulni, ha kibeszéli magából az ember. Nézhet bolondnak, de én is csak ezért elegyedtem szóba magával.

Először dühös volt, aztán megenyhült, végül a minden mindegy érzése hatalmasodott el benn.

- Miért? Azt kérdezi, hogy miért utáltam ezt a házat.

Az öreg jóságosa megsimogatta a bal vállát.

- Nyugodjon meg!

- Pusztuljon ez az egész, a rendszerrel együtt, ami arra kényszerített, hogy betegyem a lábam ebbe az elátkozott házba - adta ki magából hangosan. Szerencsére a Beloiannisz utca autóinak zaja miatt nem hallatszottak messzire a szavai. Meg amúgy is mindenki alaposan a fejébe húzott sapkával sietett az egyik oldalán lerombolt utcában.

- Hogy mondhat ilyet? - Váltott szigorúra az öreg arca.

- Úgy, hogy végre ki kell magamból adni az elmúlt tizenhét év hazugságát - hajolt egészen közel a szúrós kék szemekhez. - Azt se tudom, ki volt az a Grósz néni, nem volt a nagyanyám. Besúgó vagyok, jelenteni jártam abba rohadt lakásba.

Az öreg elsápadt.

- Igen, jelenteni. Mert ötvenhatban ott voltam a szivar ledöntésénél, és csak azért nem tettek taccsra, mehettem egyetemre, mert vállaltam, hogy besúgó leszek.

A prémgalléros kabátot viselő ember egyre idegesebben forgatta a fejét.

- Mit csodálkozik? Lehet, hogy magáról is jelentettem a Grósz néni lakásából, ami most végre felrobban, és végre nem emlékeztet erre a mocsokra.

A finom bőrkesztyűs kéz határozottan pofon vágta. Elhallgatott. Az öreg katonás hangra váltott.

- Maga bolond. Nem is Grósz nénié volt az a lakás, ahol magának jelentenie kellett. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtörik és hülyeségeket csinál. Pedig fényes karrier állhatott volna maga előtt.

Előbb vörös lett az arca, aztán elsápadt. Neki kellett támaszkodnia a Sütő utcai ház sarkának. Úgy érezte mindjárt hányni fog.

- Szedje össze magát! A maguk finom lelke… Értelmiséginek tartja magát, de még nem jött rá, hogy rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de a működtetők maradnak. Mit számít az, ha néhány fal leomlik?

Megvetően végig mérte. Aztán közelebb lépett és a füléhez hajolt.

- Húzza meg magát és hallgasson! Majd keressük, ha még igényt tartunk a szolgálataira.

Azzal sarkon fordult, és prémgalléros kabátjában, idejétmúlt kalapjában eltűnt a Beloiannisz úti kirakatok előtt hömpölygő szolnoki tömegben.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

A palotasorral szemben
Ha ma megállunk a bíróság épületének főbejáratánál és jobbra nézünk, ugyanígy láthatjuk Szolnok aranykorának épületlenyomatait, ahogy e jó 110 éves fotó készítője megörökítette. Persze időközben került néhány új ház a földszintes épületek helyére, és a forgalom is alaposan felduzzadt.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Szolnok közepén járok
Volt egyszer egy álom Szolnok új városközpontjáról. Volt ennek az álomnak egy képe, egy modern szállodáról. Aztán szétfoszlott az álom. Szolnok közepén viszont ott maradt ennek az álomnak nagyon sok nyoma és következménye. A tönkrement fényreklámmal, a pusztuló épülettel, a funkcióváltásból következő, száradó ruhákkal. Szolnok közepén járok, egyszer majd rád találok.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A legszolnokibb költő emlékezete
A Szabadság tér 2. szám alatti ház falán egy olyan nagyszerű szolnokira emlékeztet a lassan tízéves tábla, aki nemcsak költőként, közéleti személyiségként, de a legnehezebb időkben emberként is példát mutatott. És a kommunizmus egyfajta áldozataként fejezte be életét.

A Szoborpark további képei