[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Pusztuljon az a ház! (7./62 rész)

2014. október 12.

- Tudom, hogy magának is hiányozni fog ez a ház, de már hiába nézegeti, ennek vége - lépett mellé a Sütő utca végén az ismerősnek tűnő, elegáns úr. Észre se vette, mennyi ideje állhatott már ott, és mióta bámulta a Beloiannisz túloldalán, a kibelezett Madas-házat. Nem volt már rajta tető, az ablakok is hiányoztak. Összerezzent.

- Egyáltalán nem fog hiányozni - nézett a huszárbajuszos, hetvenes férfira. Majd a szemében fürkészve, hozzátette. - Sőt! Azt szerettem volna, ha soha nem is áll, és nekem se kell betennem oda a lábam.

A prémgalléros hosszú szürke kabátot és kissé ódivatú kalapot viselő férfi meghökkent, összehúzta a szemöldökét.

- Én meg azt hittem, a nagymama iránti tiszteletből jártak olyan sűrűn a rokonaival az első emeleti lakásba.

Még jobban fürkészni kezdte az öregúr arcát. Nem tagadhatta, hogy azon gondolkodik, honnan is ismerheti.

- Ne csodálkozzon már annyira! Én is minden nap kijövök ide, hogy búcsút vegyek a háztól, ahol negyven évig éltem. Ott laktam a másodikon - intett a pusztulásra ítélt épület Csarnok utcai oldala felé. - Ha kiléptem a gangra, pont a Grósz néni ajtajára láttam. A kapualjban is sokszor összefutottunk, amikor maga éppen jött a mama lakására, én meg a délutáni feketémért ballagtam a Tiszavirágba.

- Aha, igen, már emlékszem - felelte idegesen. Az idős férfi határozottan ismerős volt, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a Madas-házban tett látogatásai alkalmával látta. Bár, ahogy így visszagondolt az elmúlt másfél évtizedre, meg arra, milyen feszülten érkezett mindig oda, nem nagyon tudta felidézni, kikkel találkozott a lépcsőházban vagy a gangon.

- Szép dolog volt maguktól, hogy nem adták el a lakást a Grósz néni halála után - folytatta az öreg kabátja zsebébe dugott kézzel, a pusztulásra ítélt házat nézve. - Amikor 34-ben ideköltöztem, először egy harmadik emeleti udvari lakásban laktam. Marhára irigyeltem Grószékat, akik a Barossra néző, erkélyes lakásban élhettek. Jól emlékszem, hogy kereskedők voltak?

- Kik?

- Hát a nagymamáék.

- Nem tudom.

- Nem tudja? Látja, ez a baj a mai fiatalokkal. Nem érdekli őket a múlt. Pedig, ha ez a ház mesélni tudna…

- Sírna szégyenében - vágta rá dühösen és idegesen.

Az öregúr meglepődött, majd hamiskásan rámosolygott.

- Persze. A történelemben vannak csúnya dolgok, főleg ha annyiszor változik a rendszer, mint például ebben az utcában. De kár siránkozni. Egyetlen életünk van, élni kell a lehetőségekkel. Márpedig, jegyezze meg barátom, a rendszerek cseréje mind egy-egy lehetőség. Én mindig éltem is vele. Nem mesélt rólam a nagymama.

- Kicsoda? - Egyre idegesebb lett. Érezte, hogy legjobb lenne menni, de valami nem engedi.

- Grósz mama. Akinek olyan becsületesen látogatták a lakását. Rendes volt maguktól, hogy még akkor is eljöttek takarítani, beszélgetni, kicsit körülnézni, amikor már nem éltek az öregek. Ne mondjon semmit! Tudom én, miért csinálták. Féltek, hogy valaki kiigényli ezt a jó helyen lévő lakást. Nem mondom, a világháború végén én is szemet vetettem rá. Főutcai lakás, erkéllyel. A testvérek nekem is adták, de szerencsére a front elvitte a dokumentumokat, így megúsztam.

- Maga mi a francról beszél?

- Ó pardon - köhintett elegánsan az öreg, bőrkesztyűs kezét a szája elé emelve. - Ne legyen finnyás! Nekünk kisnyilasoknak megbocsátottak, ahogy magának is az ötvenhatos eltévelyedését.

Megdöbbent. Egyet hátrébb lépett, hogy végigmérje a férfit, akivel soha életében nem beszélt, most mégis a legféltettebb titkára emlékezteti. Véletlenül teszi, vagy akar valamit?

- Ne nézzen már így! Végül nem a mama lakását kaptam, hanem csak a második emeletit. Igaz, annak is volt erkélye, ahonnan a vártemplomig lehetett látni. Kár érte, szép lakás volt. Azért is jövök ki minden nap, hogy elbúcsúzzak tőle. Örülök, hogy nem csak én síratom a régi lakásom.

- Hagyjon békén - suttogta. - Egyáltalán nem siratom azt a rohadt lakást. Mondtam már, hogy utáltam.

- Miért? - Nézett rá jóságos tekintettel az öreg. - Könnyebb a fájdalomtól szabadulni, ha kibeszéli magából az ember. Nézhet bolondnak, de én is csak ezért elegyedtem szóba magával.

Először dühös volt, aztán megenyhült, végül a minden mindegy érzése hatalmasodott el benn.

- Miért? Azt kérdezi, hogy miért utáltam ezt a házat.

Az öreg jóságosa megsimogatta a bal vállát.

- Nyugodjon meg!

- Pusztuljon ez az egész, a rendszerrel együtt, ami arra kényszerített, hogy betegyem a lábam ebbe az elátkozott házba - adta ki magából hangosan. Szerencsére a Beloiannisz utca autóinak zaja miatt nem hallatszottak messzire a szavai. Meg amúgy is mindenki alaposan a fejébe húzott sapkával sietett az egyik oldalán lerombolt utcában.

- Hogy mondhat ilyet? - Váltott szigorúra az öreg arca.

- Úgy, hogy végre ki kell magamból adni az elmúlt tizenhét év hazugságát - hajolt egészen közel a szúrós kék szemekhez. - Azt se tudom, ki volt az a Grósz néni, nem volt a nagyanyám. Besúgó vagyok, jelenteni jártam abba rohadt lakásba.

Az öreg elsápadt.

- Igen, jelenteni. Mert ötvenhatban ott voltam a szivar ledöntésénél, és csak azért nem tettek taccsra, mehettem egyetemre, mert vállaltam, hogy besúgó leszek.

A prémgalléros kabátot viselő ember egyre idegesebben forgatta a fejét.

- Mit csodálkozik? Lehet, hogy magáról is jelentettem a Grósz néni lakásából, ami most végre felrobban, és végre nem emlékeztet erre a mocsokra.

A finom bőrkesztyűs kéz határozottan pofon vágta. Elhallgatott. Az öreg katonás hangra váltott.

- Maga bolond. Nem is Grósz nénié volt az a lakás, ahol magának jelentenie kellett. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtörik és hülyeségeket csinál. Pedig fényes karrier állhatott volna maga előtt.

Előbb vörös lett az arca, aztán elsápadt. Neki kellett támaszkodnia a Sütő utcai ház sarkának. Úgy érezte mindjárt hányni fog.

- Szedje össze magát! A maguk finom lelke… Értelmiséginek tartja magát, de még nem jött rá, hogy rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de a működtetők maradnak. Mit számít az, ha néhány fal leomlik?

Megvetően végig mérte. Aztán közelebb lépett és a füléhez hajolt.

- Húzza meg magát és hallgasson! Majd keressük, ha még igényt tartunk a szolgálataira.

Azzal sarkon fordult, és prémgalléros kabátjában, idejétmúlt kalapjában eltűnt a Beloiannisz úti kirakatok előtt hömpölygő szolnoki tömegben.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Amikor még vízi út volt a Tisza
Ez a kép nemcsak azért különleges, mert ilyennek már soha többé nem láthatjuk a Tisza-partot, hanem mert felvillant egy olyan időszakot is, amikor még valódi vízi út lehetett a Tisza. A tehervagonok meg majdnem a belvárosi nagytemplomig jártak.

Az Album további képei
 

AKB

Az ott egy lyuk
A Szentháromság térrel szemben, az egykori kőolajos klub előtt, egy elég forgalmas járda mellett. Több hete tető és figyelmeztetés nélkül. Áldozatra várva. A szerencsében bízva. Hogy mire valók a közterület-felügyelők Szolnokon, régóta nem tudom. Hogy miért nincs gazdája az utcáknak, jó ideje nem értem. Hogy mire való egy önkormányzati képviselő, azt biztos félreértem. Miként a gondatlan veszélyeztetést is. Tehát az ott egy veszélyes lyuk. Én szóltam.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Centrum-sarok tűz tábla
Senkit sem szeretnék megbántani, de úgy érzem, a történelmi hűség kedvéért néhány gondolattal fontos kiegészíteni azt az emléktáblát, amit tisztelendő módon, április 11-én helyezett ki az Árkádra a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság.

A Szoborpark további képei