[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Kalap a szolnoki villamoson (67./68 rész)

2020. október 11.

Vacogva vártam a villamost a szolnoki állomás előtt. A langyos őszből hirtelen lett mínuszos tél. A Jubileum téri emlékmű takarásában visítva csiszolták egymást a belváros felől forduló szerelvény kerekei az öreg sínekkel. Megvártam, amíg leszálltak a vonatokhoz rohanó diákok, a munkából hazatérő környékbeliek, aztán ráérősen felkapaszkodtam az évtizedek óta szolgáló, szolnoki kékre és sárgára festett járgányra. A középső forgó előtt ültem le egy hideg székre.

A környezethez nem illő csinos nő a Gólya megállónál, az öreg víztorony tövében szállt fel. Jelenség volt, nem lehetett nem észrevenni. Édes, pici kalapot viselt, olyasmit, amilyeneket a százéves fényképek múlt idejű szereplői hordtak. Amúgy egyszerűen elegáns volt. Talán halovány rózsaszín kosztümöt viselt, hozzá illő félhosszú, magas nyakú kabátot, nem tűsarkú, inkább izgalmasan ívelt körömcipőt. Kezében hosszúkás kistáska. Ha nem lett volna az a kalap, azt gondoltam volna, valamelyik friss divatlap általam mindig átlapozott oldalairól tévedt a szolnoki 1-es villamosra egy manöken.

Nem tudtam levenni róla a szemem. Azon tűnődtem, mit kereshet itt, honnan jött és hová tart. Színházba megy, vagy randevúja lesz a Tündében? Mélázásomba beleberregett az indulásra figyelmeztető csengő. Sziszegve záródtak az ajtók. Kivéve a másodikat, ami nagyjából félúton volt a nő és köztem. Egy zakós, svájci sapkás férfi erőszakolta át magát a szétfeszített ajtón, és a nő mellett termett.

A Baross utcán nyekergett velünk a szolnoki villamos. Olykor erőszakosan csengetett, mert a Konstantin utcából, meg a járdáról a jármű elé kacsáztak figyelmetlen gyalogosok. Nehezemre esett, hogy ne tolakodjak a nő és a férfi közé tekintetemmel. Az utcát, a mellettünk elszaladó boltok kirakatait próbáltam figyelni. Már felkapcsolódtak az utcai lámpák. Nem akartam, olykor mégis rájuk pillantottam. Láthatóan ismerték egymást. Feszültek voltak. A férfinak csak a hátát és a tarkóját láttam, meg azt, hogy a nő a testével sem fordult felé. Inkább a Baross utcát figyelte.

A Hősök terénél elnyikorgott mellettünk egy másik villamos. Kitérőhöz értünk. Igyekeztem nem rájuk nézni, de a kinti szürkület és a benti lámpák tükörré változtatták a villamos ablakait. Kifelé néztem, de láttam a bent vitatkozókat. A nő mind többször fordította fejét a férfi felé, miközben az egyre gyorsabban és hangosabban magyarázott. Ahogy meglódultunk, óhatatlanul szófoszlányokkal telt meg a kocsi belseje. Nem lehetett másra figyelni.

A férfi egyre erőszakosabban, hangosabban bizonygatta, hogy még mindig szerelmes, meg nem ezt érdemli, és őt nem lehet sem elhagyni, sem kidobni, ne menjen már el a nő esze, jöjjön vissza hozzá. Nem tudom, miket válaszolt, egyáltalán válaszolt-e a harminc vagy negyven körüli, de inkább kortalan arcú nő. Egyre többször akadt össze a tekintetünk. Hol a tükörré vált ablakban, hol a férfi zakója fölött. Ilyenkor csak a zölden világító szemeit láttam, amelyek, mint valami présbe szorított fém izzottak a férfi válla meg a csinos kis kalap között. Minden pillantása zavarba hozott. Mintha kért aztán pedig már könyörgött volna, hogy segítsek.

A Nerfeld-palotánál, a Szapáry sarkán a férfi már kiabált. Nem lehetett nem észrevenni, hogy olykor karon ragadja és rángatja a nőt, aki másik kezével a villamos szürke korlátját markolta. A Nerfeld megállónál sokan felszálltak. A férfit ez sem zavarta. A meglepett utasok pedig úgy kerülték ki őket, mint a piszkos hajléktalanokat szokták. A kabátok sűrűjében eltűntek előlem.

A Kossuth téren araszoltunk keresztül, amikor újra megütötte a fülemet a férfi hangja. Már nem a lángoló szerelméről beszélt. Alpári szavaira reszelős asszonyhang válaszolt. Elmosolyodtam. Emberére akadt. Gitta, Szolnok közismert ellenőrével hozta össze a féltékeny pillanat. Márpedig Gitta, az első két kedves mondat után, mint egy kiképző tiszt tette helyre a hangoskodó férfit. A jegyét kérte, majd mintha egy kétbalkezes bakát osztana, fennhangon magyarázta el neki, hogy akinek van jegye, az addig utazik, ameddig akar, viszont, akinek nincs, az vagy azonnal kifizeti a büntetést, vagy a következő megállónál leszáll.

Felugrottam az ülésről, mert mintha kisebb lökdösődés támadt volna. De az is lehet, hogy csak hirtelen fékezett a villamos a városháza sarkánál, mielőtt kényelmesen bekúszott a Hatvanas kirakatai elé. Eszembe jutott, hogy itt akarok leszállni, hiszen be kellene ugranom a városházára a hármas vonal felújításának a terveivel. De nem tudtam az ajtóhoz férni, mert a termetes ellenőr határozottan terelte maga előtt a vonakodó, zakós férfit. A kiskalapos nőt kerestem. Ott állt, ahová a Gólyánál felszállt. Falat húzott maga köré, mereven bámulta a Kossuth úti házakat.

Csak oldalról láttam. Apró pír volt az arcán. Pisze kis orrcimpái lüktetve terelték ki-be a levegőt. Kalapja hibátlanul simult rövid, divatos frizurájára. Fülében apró kis csüngő, talán gyöngy csillant benne. Istenem, de szép, futott át az agyamon. Ám ismét az ajtók záródására figyelmeztető berregés robbantotta szét mélázásomat. Fennmaradtam. Ijedten néztem ki az ablakon, ahogy lassan kidöcögött velünk a villamos a megállóból. A zakós férfit három ellenőr fogta körül.

Vissza akartam ülni a helyemre, de ott már hangos középiskolások tárgyalták vihogva a leszállított pasas szerintük vér ciki történetét. A hátam mögött is fészkelődés támadt. Úgy tűnt, mások is akaratuk ellenére villamosoztak tovább. Egy idős néni kerekes bevásárlókocsit rángatott, és erélyes mozdulatokkal csinált helyet ahhoz, hogy a következő megállónál leszállhasson. Előbb bosszantott, de aztán nem bántam, mert előbbre sodorta a villamos belsejében. Az ajtóval szemben lévő ülések nélküli helyre kerültem. Nem véletlenül éppen úgy, hogy miközben akár azt is lehetett hinni, előre nézek, az utat figyelem, szemem sarkából lopva a kiskalapos nőt bámulhattam.

Az esti forgalomban itt mindig csak lépésben halad a villamos. Nincs elég hely a régi hídon, ráadásul a megyeházánál váltó is van, hogy a két folyón túlra tartó szerelvények a megfelelő irányba fordulhassanak. Erősen ringatózott alattunk kocsi, amíg átnyikorogtunk a váltó fölött, és a szolnoki 1-es villamos a Zagyva túloldala felé vette az irányt. Egyre szemérmetlenebbül néztem a nőt. Dühös volt. Határozotton dühös volt. Talán nem is azért, mert az a fickó a ragaszkodásával traktálta, hanem mert mindezt a villamos kíváncsi közönség előtt tette. A Szabadság térnél, mintha véletlenül, de egy pillanatra rám nézett. A Szolnoki csata emlékművét kerülve viszont már határozottan, többször is hosszan és mélyen belefúrta tekintetét a szemembe. Mint, aki azt kérdezi: mi van, magának is tetszett a műsor?

A Zagyva-híd előtt újra megállt a villamos. Az ajtók hosszabban voltak nyitva. A szemből jövő szerelvényre vártunk, hogy átérjen a híd egyetlen vágányán. Csak amikor már átláttunk a mellettünk eldöcögő kocsikba, akkor berregtek fel ismét az ajtók csengői. A Művésztelepig összeszedem a bátorságomat, és ha nem száll le, megszólítom. Nem hozom majd szóba a zakós férfit, inkább útbaigazítást kérek, úgy teszek, mintha nem ismerném Szolnokot. Talán nem bukok le, hiszen, ha még én sem láttam soha, ő sem vehetett észre engem a városban. De mi van, ha megharagudott, mert amikor a szemeivel segítséget kért, nem mozdultam? Lehet, hogy rám is haragszik. Vagy minden férfira haragszik?

Átzörögtünk a Zagyva fölött. Megálltunk a Vártemplom tövében. Művésztelep megálló. Nem szállt le. Sőt, a két megálló között, olykor engem nézett. Vagy azért, mert már zavaróan bámultam, vagy arra várt, hogy végre odalépek. De nem vagyok egy bátor férfi. Pontosabban nős férfi vagyok, akinek nem illene az életébe az ilyen villamoson kezdődő kaland. Komoly ember vagyok. Mit fognak szólni az ismerősök, a barátok meg az ellenségek, ha kiderül, hogy ismeretlen nőket szólítok meg a villamoson? Magamban, magammal beszélgettem. De, hát kinek, mi köze hozzá? És ki tudná, hogy ismeretlen és még soha sem találkoztunk? Lehetnénk régi ismerősök, vagy rég nem látott ismerősök is. Miért kellene nekem elszámolnom azzal, kivel beszélgetek a szolnoki villamoson?

A kórház után, a Városmajor úti megállónál zökkentem ki a magammal folytatott vitámból. Kitisztult a látásom. A kiskalapos, csinos nő határozottan engem nézett. Ilyen szépet, tökéleteset régen vagy talán még soha sem láttam. Még egy megálló. Most már ő is a végállomásig jön. Az Alcsi állomásnál, amikor már talán senki sem lát, mellé szegődök, és majd arra megyek, amerre ő. A Verseghy úton mindig nagy lendülettel száguld végig a szolnoki 1-es, mintha csak itt akarná behozni a belvárosban elvesztegetett perceket. Örültem is, meg bántam is. Vártam, hogy megszólíthassam a nőt, de rettegtem is a közelgő pillanatot. A régi, kis állomásépület előtt visítva csiszolták egymást a kerekek és a sínek, ahogy a fordulóban orrát a belváros felé tolta a szolnoki villamos. Mindenkit magunk elé engedtünk. Utolsónak szálltunk le a késő őszi estében boruló megállóban.

Mellé léptem. Megállt. Lassan felém fordult. Édes kis kalapja megemelkedett, kicsillant két zöld szeme. Szája sarkában apró gödröcskék cikáztak, ahogy megszólalt.

- Ne izguljon Béluska! Én is csak a képzeletében létezek, mint a szolnoki villamos.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Posta-Varga 100 éve
A száz évvel ezelőtti képeslap Szolnoknak egy olyan részét örökítette meg, amely már a fotózás pillanatában is legalább húsz-harminc éve ilyen városias képet mutatott. Talán nem túlzás azt mondani: ez a város első palotasora.

Az Album további képei
 

AKB

Kit okoljunk?
Valakinek szüksége volt a 6-os és a 6Y-os buszok menetrendjére? Nem működik a net? Lehet, hogy nem pont akkor jött a busz, amikor valaki kiért a megállóba, és ezért le kellett vezetni a feszültséget? És éppen egy uniós tájékoztató tábla volt a közelben. Biztos, mindenre van magyarázat. Miként az is valószínű, hogy sok mindent nem tudok elképzelni, felfogni és elfogadni. Szerintem valaki, valakik hülyeséget csináltak. Kit okoljunk? Jobb lesz tőle? Többé nem fordul elő? Ez van, így élünk.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Történelemkönyvünk betonból
A vasútállomás előtti Jubileum tér közepén álló Tanúhegy minden bizonnyal Szolnok legjobban dokumentált köztéri alkotása. Miként talán azt sem túlzás kimondani, hogy ez az a szobrunk, amelyik mérete és helye ellenére a legkevésbé szervesült a város életébe. De talán majd 5 év múlva!

A Szoborpark további képei