[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Sáfrány Eduárd bármelyik napja (91./91 rész)

2024. május 19.

Mint évek óta futó színpadi jelenet, úgy ismétlődtek Sáfrány Eduárd és az önjelölt házmester reggeli találkozói a Bálvány utcai ház kapujában. A valamikori szépség a kukákat húzgálta, amikor a pocakos férfi a kerékpártárolóból kirángatta a bordó Camping bicaját. A nő kajánul odaszúrta, hogy a „szolgálati előállt”, mire Sáfrány biccentett, és csak magában kívánt olyasmit a vele egykorú asszonynak, aminek pár éve még legszívesebben ő lett volna az elkövetője a mindenható helyett.

A csomagtartóra erősített kosárban a fekete diplomatatáskájával a parkoló autókat kerülgetve, elnyikorgott a Jólét irányába. A lányától vagy harminc éve rámaradt Campinget azonban soha sem a bolt előtt tette le, hanem a Baross utca túloldalán, az egykori technikum alacsony kerítéséhez lakatolta. Néhány Hubertus után egyszer valaki rákérdezett az ABC presszónak csúfolt talponállójában, hogy miért nem a kirakat elé támasztja az ócska kétkerekűt, mire megvetően csak annyit mondott: „óvatosság”. Sáfrány nem sokat beszélt. Reggelente kikérte a kávéját majd hozzátette: „az asszony borzalmas löttyöt kotyvaszt”, illetve, ha már ott van, valami szíverősítő is kellene. Mindig másfajta rövidet rendelt, hogy legalább magában elmondhassa, nincs két egyforma nap.

Két kifli, tíz deka vékonyra szeletelt parizer és egy doboz, ugyancsak reggelről reggelre változó márkájú sör. Ezek kerültek a Jólétből a diplomatatáskájába. A csatok kattintása után fontoskodva a fémszíjas karórájára pillantott, és kisietett az üzletből. Át a legalább negyvenéves Campinghez, amivel az állomás felé vette az irányt. Morgott a járdáról a bicikliútra szédelgő iskolások vagy a modern bringákon száguldók miatt. A legjobban azonban azt utálta, ha a toronyház alatti huzatos kereszteződésben pirosat kapott. Megállni és elindulni is egyre nehezebb volt a dagadó hasát cipelő visszeres lábaival.

Az állomás előtt, a gömbös szökőkútnál lévő kerékpártárolóhoz lakatolta az egykor ezüst és arany keretben Camping felirattal díszített bringát. A posta következett. Bosszankodott a pénzüket mielőbb megkapni akaró siserehad tolakodása miatt, azonban mindig, mindenkit maga elé engedett. Közben gyakran az órájára nézett, de mégis kivárta a sorát előbb az újságosnál, ahol minden nap vett valamilyen lapot, majd a másik ablaknál, ahol hol kaparós sorsjegyet kért, hol meg lottót vagy totót adott fel. És aztán, mint akinek mindjárt megy a vonata, a maga módján szinte átrohant az állomásra.

A menetrendtáblát kívülről tudta. Mégis hosszasan tanulmányozta a feliratokat, és ha valaki volt a köztelében, akkor hallhatóan szentségelt az aktuális késések miatt. Az egyre lepukkantabb csarnok körbejárása után lement az aluljáróban lévő nyilvános vécébe. A százas úgy volt bekészítve a zsebébe, mint a vécés néni asztalán a kiporciózott, legvacakabb klozettpapírok. Az egyik fülkében az utolsó betűig végigolvasta az aznapra vett újságot, és mire végezett az ország és a világ dolgain is bosszankodott egy sort. Majd, mintha ott se lett volna azon az undorító helyen, sietősen távozott, és felment a hetedik-nyolcadik vágányok peronjára, ahonnan a Pest felé indultak a vonatok. Idegesen fel-alá járkált, mint aki az általában késő vonatra vár. Megvárta Debrecen felől a gyorsot, aztán az IC-t is elengedte, és a Szolnokra érkezett utasok között elvegyülve, a hosszú aluljárón át kisodródott az állomás előtti térre. Ha nem esett vagy nem volt túl hideg, akkor ott, a Jubileumi tér valamelyik padján ürítette ki a diplomatatáskát. Viszont, ha ott kellemetlennek tűnt, akkor visszament az állomás épületébe, beült a váróterembe, és ott tízóraizott, bár a szag és a szájába bámuló várakozók miatt nem szerette azt a helyet.

Evés után kiszabadította a nikkelezett kormányú Campinget, és áttekert a huszonnégyemeletes tövébe. A betonkolosszusok közrefogta kis téren, egy ismeretlen funkciójú csőhöz lakatolt a kopott nyergű kerékpárt. Évekkel korábban még megijedtek tőle a Szolnok ABC eladói, de azóta már csak a tanulók vagy az újak szaladtak kétségbeesetten a műszakvezetőhöz, hogy ellenőr érkezett a boltba. A törzsgárda tudta, hogy csak az a hülye nevű pasas, aki minden nap félórát bolyong a gondolák között, nézelődik, olykor tudálékosan kérdez, de soha sem vásárol. A rutinosabbak nem törődtek vele, mert már azt is tudták, hogy tőlük a búsuló postásként számon tartott presszóba viszi a fekete aktatáskáját.

A postások egykori törzshelyén délelőttönként alig volt mozgás. Az üvegpohárba kimért fekete és a soha el nem felejtett deci víz mellé az összehordott régi újságok közül is választhatott néhányat, amikkel behúzódott az ajtótól legtávolabbi sarokba. Soha sem ült oda hozzá senki, talán mert, akik társaságra vágytak, látták, ahogy mérgesen, magában motyogva bújja az újságokat. Aztán, amikor az aznapra maga elé vett papírköteget átnyálazta, felállt, fizetett és köszönés nélkül kilépett a sikátorba nyíló üvegajtón.

A rozsdás sárhányójú Camping ott várta, ahol lelakatolta. Évekkel korábban a csengő fedele volt az utolsó, amit lelophattak róla. Nem létező szépérzékét aligha zavarta a fedő hiánya és az elkoszolódó, lassan berozsdálló szerkezet. Ha megkérdezte volna tőle, mi a Campingje legfontosabb tartozéka, azonnal rávágja, hogy a lakat. Nem azért, mert amiatt biztonságban érezheti a Skálában háromezer-hétszázötven forintért vett kétkerekűt, hanem mert így a kulcscsomóján eggyel több kulcs hirdethette maradék fontosságát. Számzáras lakatot soha se vett volna.

A Mátyás király úton elnyikorogott a négyemeletesek előtt, átvágott a sportpálya helyén épült parkolón, megkerülte a bádogáruházat, és egy fiatal akáchoz fűzte a bringát. Visszaszuszogott a szupermarket bejáratáig, ahol újabb, zsebbe készített százasért maga elé húzott egy bevásárlókocsit. A gyerekülésére helyezte táskáját, és nekiindult a fiatalkorában elképzelhetetlen méretű és választékú áruháznak. Ott senkit sem érdekelt, hogy egy diplomatatáskás, hatvan körüli férfi mindent aprólékosan megtapogat, ahogy abban sem volt semmi különös, hogy az akciósújság árait és az árcédulákat hasonlítgatja. A legritkább esetben vett bármit is, hiszen náluk az asszony dolga volt a bevásárlás. Tologatta a fémhálós kocsit a sorok között, míg úgy nem érezte, a hasa már delet jelez. Ilyenkor a fiának érettségi ajándékként vett karórájára pillantott, és elégedetten konstatálta, hogy a belső és a külső időmérője együtt ketyeg. Sietősen távozott. Az utolsó métereken a százhúsz kilójához képest szinte már szaladt a kerékpármegőrzővé előléptetett akácfához. És, mint akinek életbevágóan fontos valami, meggyorsította a Camping nyekergését. El az áruház mögött, a megyei kapitányság előtt, ott balra, majd végig a Barosson.

A háborús emlékműnél lassított. Megfontolt döntést kellett hoznia anélkül, hogy lendületét veszti a Camping. A Törpét, a Múzeumot, az Árkádot vagy a Hemót válassza? A napi menüket egy hétre előre tudta, bár mindegy volt, hol és mit adnak, bármit megevett. A hangulatán viszont mindig javított, hogy mérlegelhetett. Ráérősen megette, amit elé tettek, ahol, és amiből lehetett, repetázott. Közben átismételte a heti menüt, és akkor se szólt, ha olykor idegenek telepedtek az asztalához. Pedig ezt igyekezett elkerülni. Mindig külön székre tette a fekete diplomatatáskáját, a kabátját, a zakóját, sőt az elmaradhatatlan, elfelejtett korú micisapkáját. Sehol sem szerették, mert hosszan, olykor másfél óráig is elfoglalt egy négyszemélyes asztalt. Volt, ahol azt hitték, ha lassabban szolgálják ki, elszokik onnan, mert nem tudták, Sáfrány Eduárd legfontosabb napi teendője az idő múlatása.

Ebéd után áttekert a Kossuth téren, el az irodaház mellett, hogy aztán a túlsó oldalán lelakatolja a már csak az egyik gumi kormánymarkolatot őrző Campingjét. A Jókai utcán kisétált a Kossuth útra, és a zebrán túl, negyven év rutinjával lépett be a Hatvanasba. Egy darabig magában szentségelt, ha átrendezték a legendás bolt presszóját, de mindig megszokta, éppen hol és hogyan kell kávét rendelni, fizetni és a kész feketét elvenni. Megállt valamelyik hatalmas kirakatablak mögött, maga mellé fektette diplomatatáskáját, és miközben élvezettel szürcsölgette aznapi harmadik feketéjét, olykor elhitte, hogy még valahol fontos, reggeltől estig rengeteg dolga van, ezért ebéd után jár neki a város legjobb kávéja. Képzeletvilágából olykor a kávé ingadozó minősége rúgta ki.

A csészét visszavitte, és újra megszaporázta a lépteit, hogy lássák, elfoglalt ember. Át a zebrán, az irodaház sarkánál jobbra, aztán egyenesen a könyvtárba, ahol a két emeleten remek fotelek rejtőztek a polcok takarásában. Egy könyv vagy folyóirat fedezékében ezek valamelyikén elbújhatott, mert biztos lehetett benne, hogy az illedelmes könyvtárosok akkor sem háborgatják, ha hangosan horkol. Úgy tartott, soha sem horkol, sőt szerinte ott soha el sem aludt, legfeljebb néha, pár pillanatra elbóbiskolt, mert hát az ebédtől és az egész délelőtti rohangálástól elpilled a dolgozó. Általában négy körül távozott, amikor már nagyobb volt a sustorgás a beszabaduló iskolások, a túlfűtött nyugdíjasok és a rendezvények miatt. Betüremkedtek a fejébe a zajok, úgyhogy inkább összeszedte magát, a ruhatárban hagyott holmiját, és kissé kábán megkereste az órák óta magányos Campingjét.

A görbe küllők közül kifűzte a lakatot, lendületet vett, és a város délutáni lüktetéséhez nyekergő hangot hozzáadva végig tekert a Kossuth téren. A Fradi-háznál átvágott az úttesten, el az Árkádok előtt, miközben szuggerálta a Szapáry utcai zebra lámpáját, hogy zölddel várja, és ne kelljen leszállnia a bringáról. Ha szerencséje volt, átkarikázott a zebrán, ha nem, tolta a rozoga kétkerekűt, és csak az 1-es parkolójában nyomta meg újra a pedálokat. Bekanyarodott a Sütő utcába, és az egykori mozi hátsó kijáratánál lévő villanyoszlopnak támasztotta öreg bringáját. Délutáni törzshelyén köszönnie se kellett, már keverték neki a háziurat hideg szódából és a hely legolcsóbb, soltvadkerti vagy nagykunsági borából. Mint, aki nehéz nap után hazaérkezett, kényelmesen felakasztotta kabátját, fölé tette a sapkáját és a megszokott helyre, az ablakba állította diplomatatáskáját. Itt még az is megesett, hogy a törzsvendégek vitáját újságokból megjegyzett mondatokkal lendítette tovább.

Esténként pontban hatkor rendezte az egynél soha sem több fröccsét, jól hallhatóan köszönt, és a pumpán kívül más szerszámot még nem látott Camping nyergében elindult hazafelé. A Sütő utca végén balra, el a nagyposta előtt, az SZTK-nál át a zebrán, onnan pedig végig a piros térköves bringaúton. A Gólyánál általában felnézett a víztoronyra, és magában röhögött az odamesélt szellemen. A kapitányság előtt keresztben hajtott át az úton, reménykedve, hogy egyszer megállítják, és végre kioszthat egy rendőrt a környéken száguldozó, hangos zenét hallgató, össze-vissza parkoló autósok miatt. Néha őt osztották ki a miatta fékező autósok.

A házuk előtt előhúzta kabátja zsebéből súlyos kulcscsomóját. A kulcsok jelentette fontossága tudatában kiválasztotta a megfelelőt, kinyitotta a lépcsőházat, betolta a kopott Campinget a folyosóra, hogy aztán a kerékpártároló előtt újra csöröghessen a kulcsaival. Belökte a szűk helyiségbe a hűséges kis jószágot, aztán pedig a világ gondjait vállukon cipelőket megszégyenítő sóhajok közepette fújtatott fel a harmadik emeleti lakásukig. Soha sem csöngetett. Kulcscsomójának újabb két darabja jutott szerephez.

Az önjelölt házmester a bejárat nyikordulására lépett ki a nappaliból, és miközben hátra fordulva lehalkította az egész nap duruzsoló tévét, odaszúrt Sáfránynak: „letelt?”. Sáfrány biccentett, és el nem tudta képzelni, hogy valaha azt tette volna Sáfránynéval, mint amit ilyenkor a mindenhatótól kívánt neki. Kezet mosott, átöltözött, és a picike konyha kétszemélyes asztalánál a vacsorát kanalazva aprólékosan, kicsit kiszínezve, fontosságát mindig kiemelve mesélte el, mi minden történt vele az újabb dolgos hétköznapon. Mindenről tudta, miért nem működik, hogyan lehetne javítani, ha nem az a sok naplopó hülye, hanem ő, a régi szaki csinálhatná. Sáfrányné főztje fölött intézkedett, megoldott, másnapi feladatokat talált ki, de soha se nézett az önjelölt házmesterre, aki cserébe nem mondta el, tudja ám, hogy évek óta nem dolgozni indul reggelente.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

A negyvenes évek végén
Ezt a szolnoki városházát ábrázoló képeslapot legkorábban 1954. április 1-jén adhatták ki, mégis azt kell gondolnom, hogy felhasznált fotó minimum fél évtizeddel korábban, azaz a negyvenes évek végén készült. Nem túl jó felvétel, nem is igazán értem, miért éppen ebből lett az 1 forint 20 filléres kiadvány, miközben számtalan jobb kép is volt már Szolnokról. De van egy másik furcsaság is.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

Apró figyelmetlenség
Mikor lettünk beoltva gondolkodás ellen? Egy rendelő felújítása mindig öröm. Szandaszőlősön is. A bekerítést ugyan meg tudom érteni, de van vele problémám. Adott esetben a bezárt kerítéskapu és a bejárati ajtó közötti távolság. Merthogy felújítás ide, drága beruházás oda, maradtak az ajtóra ragasztott tacepaók. Rajtuk a rendelési idővel. Ami a kerítésen túlról elolvashatatlan. Ha már kerítésre futotta, egy vállalható hirdetőtábla sokba került volna? Apró, de hasznos figyelmesség lenne.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A városrész jelképe
Szandaszőlős jelképe vagy címere is lehetne a városrész kvázi főterén 2014 óta álló Szőlővivők című alkotás. Pogány Gábor Benő szolnoki születésű és Szolnokon is élő és alkotó, Munkácsy-díjas szobrászművész "háromalakos" műve tulajdonképpen egy kút a Lengyel Antal téren.

A Szoborpark további képei