[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Fodor Dani szállodájában (63./63 rész)

2020. március 22.

- Negyedszázadot késett - szólalt meg valaki a feje fölül, az évek óta bezárt Nemzeti szálló koszos lépcsőházában. Simai András megtorpant, felnézett, de a szolnoki éjszaka félhomályban semmit sem láthatott. A közel százhuszonöt évet látott korlátba kapaszkodott, a por mégsem mozdult.

- Maga az Nacsa? - Állt meg az első emeleten, a kopott, kék Kunság Füszért tábla előtt, Nacsa Jánossal szemben. - Ahhoz képest, hogy legalább százhúsz éves, jól tartja magát.

- Mert még nem voltam hatvan, amikor feladta a szívem, hogy az egyik fiam az olasz, a másik meg az orosz frontról nem jött haza.

- Pedig mennyire hitt Fodor Dani szállodájának a megnyitásakor abban, hogy a huszadik század emberének több esze lesz, mint az elődjeinek volt.

- Emlékszik?

- Tévedtünk - nyújtott kezet Simai, de a tenyerek átsuhantak egymáson. - Túléltem magát. Ne irigyeljen! Kár volt. Mert nemcsak az első világháborúban elpusztult tanítványaimat sirathattam, de a következőben odaveszőket, meg a fajtánk pusztítását is. A Csarnok utcából én már nem jutottam el Lengyelországig, valahol a Kárpátokban dobták ki a vagonból a testemet.

- Ne haragudjon az unokákra! Csak túlélni próbáltak.

A két áttetsző alak elindult a hajdani szálloda romos folyosóján. Benyitottak az egyik irodává lett szobába. A Szapáry utca lámpái sárga fényt terítettek a törmeléktől koszos padlóra.

- Jól megvárattak - hördült rájuk az ablaknál álló alak, de a teste nem vetett árnyékot a földre. - Azt beszéltük meg, hogy száz évvel a nyitás után találkozunk Fodor Daninál. Száz éve nem tudok kilépni ebből a szobából, ezért tudom, hogy nem tartották a szavukat.

- Maga meg ki a frász? - nézett rémülten Nacsa a szétvert fejű alakra.

- Mato Imre, a sztoikus nyugalom mintaképe, fogatok, napszámosok és szandai homokbányák tulajdonosa, akit a kommün idején itt vertek agyon a Lenin-fiúk - nézett szomorúan a továbbra is a Szapáryt bámuló alakra Simai tanár úr.

- Milyen fiúk? Ja! Azt én már nem éltem meg. Örültem, ha az unokáimat szemmel tudtam tartani.

- Igaza van tanár úr. Ma sem tudom miért mészároltak le, én csak vinni akartam az üzletet. Azóta viszont nem tudok innen szabadulni. Ebből az ablakból kellett végignéznem, ahogy huszonöt évvel később a fiamat a felszabadítók egyszerűen lepuffantják, hogy halálra erőszakolhassák az unokámat. És itt kellett állnom a fiam gyilkosának halálos ágya mellett is, amikor éppen kórház volt Fodor Dani szállodájában. Abban bíztam, magukkal tarthatok, de nem jöttek a megbeszélt időben.

- Ja, kérem, mert száz évvel a nyitás után már nem mértek kávét Fischbein, bocsánat Fodor Dani szállodájában. Sőt, már nem is szálloda volt - nyitotta ki a szomszéd szobába vezető párnázott ajtót egy alak, nyakán kötéllel. - Talán azért nem jöttünk, mert már a leszármazottaink se maradtak ebben a városban, pedig Nacsa uram, hogy hitt benne. Emlékszik? "Mert akkor ebben a mindenfelől összefújt népségű városban maradhatnak a leszármazottaink. Még akkor is mérjenek itt kávét, amikor ránk már senki sem emlékszik!"

- Ezt a Mato úr mondta. Mato úr, ne hagyjon szégyenben, mondja meg neki!

- Zohányi Mihállyal nem beszélek.

- Pedig maga után nem sokkal őt is a Nemzeti szállóban verték félholtra. Igaz, a másik oldal emberei. Tudom Mihály, hogy aztán magát is meghalt, csak az nem tudom, hol.

- Jól tudja tanár úr - nyújtott kezet Zohányi Mihály Simai Andrásnak, de nem érezték egymás tenyerét. - A fűtőház közelében kötöttek fel, aztán meg egy építkezési meszesgödörbe dobtak. Csak azért mert néhány cikkemben lelkesedtem a kommünért.

- Akkor örülhetett, hogy aztán csak megvalósult az álmuk - verődtek vissza Mato Imre halk szavai a koszos ablaküvegekről. - Mindent láttam ebből az ablakból.

- Majd meséljen! Mert én azóta se tértem vissza ebbe a városba. Ránéznem se kellett, mert nem maradt itt senkim.

- Tényleg, maga megrögzött agglegény volt. És nagy nőcsábász - kuncogott az orra alatt Nacsa János. - Az enyéim maradtak. Már, aki megmaradt. Három unokámból egyik a Don-kanyarból nem jött haza, a másik meg futott a muszkák elől Ausztriáig. Csak a legkisebb maradt Szolnokon, de képzeljék, évtizedekig ez az épület volt a munkahelye. Itt volt irodista, innen ment nyugdíjba.

- Emlékszem, élelmiszerrel kereskedtek, néha azt hittem, szétmegy a fejem. Ez a szoba volt az igazgatói titkárság. Kicsit örültem is, mikor végre bezártak - bámulta továbbra is a Szapáry utcát az első emeleti ablakból Mato Imre. - Nem is értem, miért kellett maradnom, mikor az utolsó Mato, az unokaöcsém Recsk meg Hortobágy után, kisemmizve, Amerikáig meg sem állt '56 karácsonyán. Addig legalább néha elment előttem a Ságvárira keresztelt utcán.

- A legkisebb unokám utolsó munkanapján már újra Szapáry volt. Nagyjából akkor kellett volna a földszinten kávéznunk. Talán azért nem jött össze, mert nem maradt senki a városban, aki emlékezzen magukra?

- Bölcs ember maga Nacsa uram.

- Ja, kérem, százhúsz év a túlparton sem múlik el nyomtalanul - suhant el a szoba közepén álló két alak mellett Zohányi Mihály. Aztán megállt Mato mögött. Balját próbálta a vállára tenni, de nem sikerült, mindig átcsúszott az egyre halványuló, áttetsző testen.

- Tanár úr, ez hogy lehet?

- Jaj, Zohányi! Hát a maga mestersége volt az objektív tájékoztatás. A kételkedés. Ha jól emlékszem, a túlvilágban se hitt. Most mégis elhiszi, hogy itt vagyunk? Mi csak valakinek az emlékében élünk, aki valamiért megidézett…

- Talán az az alak, ott lent, aki nem tud úgy elmenni Fodor Dani szállodája előtt, hogy ne bámulja a homlokzatot - intett az utca felé Mato Imre, aki már csak a poros ablaküvegben látszódott.

- Mato! Mielőtt újra eltűnünk, ígérjen meg valamit - kiáltott az elhalványuló Nacsa János az ablak felé.

- Mit ígérjünk meg? Hogy ha egyszer újra kávét mérnek Fischbein, akarom mondani Fodor Dani Molnár, pardon, Szapáry utcai szállodájának bármelyik helyiségében… - de mielőtt Zohányi befejezhette volna, üresség maradt a sziluettje helyén, ami az imént még Mato mögött állt.

Nacsa János rémülten kereste Simai Andrást. Már csak az egykori iroda folyosói ajtaja lassú csukódását látta, majd hirtelen kialudt az utcai lámpa, és teljes sötétségbe borult a néhai Nemzeti nagyszálló, egykori legelőkelőbb szobája.

- Találkozzunk! - formálja olykor érthető szavakká a kihalt épületen át süvítő szelet a valóságnak tűnő képzelet.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Nekünk büszkeség, nekik üzenet
Valaki 1906. október 1-jén lekéste a csatlakozást Szajolnál, ezért úgy tűnt, a tervezettnél egy nappal később érkezhet Bajára. Ezt nem telefonon üzente meg, pláne nem SMS-t küldött, hanem egy lapot Szolnokról. Ami neki csak egy üzenet volt, nekünk viszont egy épület emléke, amire büszkék lehetünk.

Az Album további képei
 
hirdetés Az eltűnt városháza borító

AKB

A közelmúlt emléke
A közelmúlt politikai és ezzel összefüggő médiaváltozásainak állít - az eredeti szándék ellenére - emléket a Baross és a Boldog Sándor István út kereszteződésében elfelejtett speciális hirdetőoszlop. Hol van már az a Hír TV és azok a műsorvezetők, akiket ez a legalább hét éve készült, azóta meg árván maradt plakát hirdetett? És hol van már e hirdetőoszlop sokak által félt tulajdonosa? Tekinthetjük szemétnek a kint felejtett plakátot, de történelmi emlékhelynek is, ami arra figyelmeztet, hogy öröknek hitt dolgok sem állandóak, és a fordulásokat követhetik visszafordulások.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Nyoma sincs emlékkő
Annyira nyoma veszett, mintha soha nem is állt volna Szolnok határában, az Abonyi út végén, a Tanácsköztársasági emlékkő. A város eltűnt szobrai, Szolnok szocialista emlékművei közül is mindig kifelejtődik, pedig legalább húsz éven keresztül volt egyik helyszíne a Forradalmi Ifjúsági Napok eseményeinek.

A Szoborpark további képei