[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Ketten, kétszer Szolnokon (4./62 rész)

2014. szeptember 14.

- Természetesen. Foglaljon helyet - nézett fel mosolyogva a Fülesből a hetven körüli úr, miután inkább formálisan, mintsem illedelmesen szabad hely után érdeklődtem a másodosztályú kupé ajtajában. Még válaszolt, amikor már dobtam is a csővázas hátizsákomat a csomagtartóra, majd lehuppantam vele szembe, az ablakhoz.

- Messziről vagy messzire? - Mustrálta csomagomat, és a ragadós asztalkára tette a rejtvényújságot. Csillogó szemein látszott, várta már, hogy végre ne az újságot kelljen bújnia, hanem beszélgetésbe elegyedhessen.

- Szolnokról a Balatonhoz - válaszoltam kelletlenül, és inkább kinéztem az ablakon, bízva abban, hogy hamarosan a másik hat helynek is lesz gazdája.

- Kelet-Európa legnagyobb vasútállomása - jelentette ki elégedett hangon.

Önkéntelenül visszafordultam, mire a mögöttem lévő, bekeretezett fotó felé intett. Rápillantottam az akkoriban szinte minden vasúti kocsiban felbukkanó képre, ám mielőtt bármit mondhattam, folytatta.

- Ott születtem - és olyan jelentőségteljesen nézett, mintha a világ legnagyobb titkát árulta volna el. - Kétszer - és mosolygott.

Erre nem számítottam. Hirtelen nem tudtam megszólalni.

- Szép város? Még sosem jártam ott.

Szórakozik velem, vagy valami nincs nála rendben, futott át két kézenfekvőnek tűnő lehetőség tizenhat éves agyamon. A szemébe néztem. Mintha eltűnt volna apró bajsza alól a mosoly.

- Nézőpont kérdése - feleltem flegmán.

- Öreg vagyok, nem bolond - folytatta. Nagyot sóhajtott, és az ablak felé fordult. Azt hittem, itt véget ért a beszélgetésünk, de fél perc múlva ismét rám nézett. Kopaszodó fején lesimította maradék ősz hajszálait. Mosolyra húzódott a szája, de inkább izgatott volt, sem mint vidám.

- Tudja, a történelem néha furcsa játékot űz az emberrel. Én például Szolnokon születtem, de sosem jártam ott. Pontosabban, a születésem után huszonnégy évvel még egyszer voltam ott, és azóta tudom, akkor születtem meg másodszor. - Homlokán ráncba gyűlt a bőr. Látszott, a múlt kattog agyában.

- Az a legérdekesebb, hogy az apám is kétszer járt Szolnokon - mondta halkan, és ismét a képre nézett. - Holott egyszer sem akart - sóhajtott. - És ő is mindig csak az állomásig jutott.

Csend telepedett a bordó műbőr üléses kupéba.

- Helyet cserélhetünk - motyogtam bocsánatkérően. - Ha zavarja a kép.

Ősz szemöldökei alól halványkék szemek villantak.

- Ugyan! - Újra mosolygott. - Már csak azok a képek, amelyek itt bent vannak - és huncutul a halántékára tette hosszú mutatóujját. - Fiatalon nem gondoltam, hogy közel a hetvenhez egy fotó, egy hang vagy egy illat is annyi képet húz elő az agyból, amennyihez több tucat fotóalbum se lenne elég.

Hátradőlt az ülésen. Kihúzta magát. Megigazította a zakóját.

- Amíg nem mondta, hogy Szolnokról jött, észre se vettem azt a képet. És eszembe se jutott, hogy bár sose jártam Szolnokon, mégis mennyi minden köt ahhoz a számomra teljesen idegen és ismeretlen városhoz.

- Nem rossz hely. Megnézhetné - és úgy éreztem, most már én akarok beszélgetni. - Mármint Szolnokot.

- Nem kísértem a sorsot - mondta, és ölében összekulcsolta ráncos kezeit. - Tudja, szerintem, ha valakinek egész életében nem kell olyan helyre mennie, ahová magától nem indulna, akkor tulajdonképpen szerencsésnek mondhatja magát. Ez nekünk az apámmal nem sikerült. - Nagy levegőt vett. - Bácskai fiúként azt se tudta, hol van Szolnok, aztán anyám onnan kapta tőle 1915-ben az utolsó képeslapot, amit az orosz front felé masírozva küldött. Négy év múlva, a világot megkerülve ért haza. Azt hitte, nyugodtan élhet, de egy év múlva újra bevagonírozták. Családostól. Mert nem akart egy másik ország polgára lenni. Így került másodszor is Szolnokra. Ahonnan néhány nap múlva továbbmentünk a Dunántúlra. - Egyre gyorsabban beszélt. - Igen, mentünk, merthogy nekem ott sikerült megszületnem a szolnoki állomás valamelyik mellékvágányán. Nem untatom?

Összerezzentem. Megráztam a fejem.

- Szóval, akkor jártam először Szolnokon.

- És másodszor? - Nyögtem, mert legnagyobb megdöbbenésemre fürgén felállt.

- Másodszor? 1944. június 2-án. Tudja mi volt akkor?

Másodikos szolnoki középiskolásként gőzöm sem volt. Senki nem mondta.

- A huszonnegyedik születésnapom. - Levette a kalapját a rácsos polcról. - Egy év frontszolgálat után szabadságot kaptam, hogy hazamehessek. - Az ajtóhoz lépett. - Az apám temetésére. Három napja voltam úton Észak-Erdélyből, amikor az éjszaka közepén, halálosan fáradtan megérkeztem a szülővárosomba. - Elhúzta az ajtót. - Éppen csak túléltem a viszontlátást. - Kilépett. - Azt hiszem, ma mégsem utazom.

És otthagyott a befejezetlen történetével, a Déliben, a balatoni gyorson.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

1-es parkoló egykor
A Baross utcán konflis cammog. Valamikor a XX. század elején. Utasa hátranéz. Vajon mit örökít meg a járda szélén álló fényképész? Egy alföldi település majd eltűnő belvárosát.

Az Album további képei
 

AKB

Az ott egy lyuk
A Szentháromság térrel szemben, az egykori kőolajos klub előtt, egy elég forgalmas járda mellett. Több hete tető és figyelmeztetés nélkül. Áldozatra várva. A szerencsében bízva. Hogy mire valók a közterület-felügyelők Szolnokon, régóta nem tudom. Hogy miért nincs gazdája az utcáknak, jó ideje nem értem. Hogy mire való egy önkormányzati képviselő, azt biztos félreértem. Miként a gondatlan veszélyeztetést is. Tehát az ott egy veszélyes lyuk. Én szóltam.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Mária-szobor
A szeptember 12. óta, a Máira utca belvárosi templom felőli végén ismét álló Mária szobrot először 1847. május 24-én állították fel Szolnokon. Bő másfél évszázaddal később, közadakozásból felújították, és eredeti helyétől kicsit távolabb, újból felállították.

A Szoborpark további képei