[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Híd az ablakból (33./96 rész)
2017. szeptember 10.
- Nem emlékszem, mikor jártam utoljára a Tisza túlpartján. Talán gyerekkoromban. - Tűnődött Elvira néni a Szabadság téri lakása ablakán kinézve, miután lelkesen magyaráztam, milyen jót strandoltunk előző nap a Tiszaligetben. Matematikai képességeim csiszolására járattak hozzá a szüleim. Nem tudom, hány éves lehetett akkor, de biztosan túl volt már a nyolcvanon. - A hidak rossz emléket hagytak bennem.
Nem akartam elveszteni a matematika nélkül múló pillanatok ígéretét. Két lehetőség állt előttem. Vagy hatvan perc szenvedés a számok világában, vagy ráveszem Elvira nénit, hogy inkább meséljen. Imádott és tudott is múltat idézni. Csakhogy a matematika volt az élete. Ha pedig belelendült egy példába, nem volt megállás. Minden számról, számsorról, számomra érthetetlen és megfejthetetlen összefüggésről neki újabb és újabb csoda jutott az eszébe. Utáltam. Mármint a matematikát. Olykor mégis magával tudott sodorni, hiába küzdöttem ellene.
- Az lehetetlen, hogy valaki pár lépésre lakik a Tiszától, és nem megy át a túloldalra - jelentettem ki gyerekes cinizmussal.
- Csak akkor állíts valamit, ha az ellenkezőjét nem tudod bebizonyítani! - Nézett rám oktatólag, és már vette is elő a hozzám passzoló matematika könyvet a hatalmas kupacból, ami mutatta, sokan és rendszeresen kupálódnak a magánóráin. - Hét éves voltam, amikor a jeges ár elvitte a fahidat. Ott álltunk apámmal a túlparton, anyám meg itt, ebben a lakásban vajúdott az öcsémmel.
Minden történetével, aminek a szereplője volt, annyira meg tudott döbbenteni, hogy szinte el is felejtettem, én akartam eltéríteni a matematikától.
- Kétségbeestem, mert láttam apám tehetetlenségét, miközben hallottam, ahogy a hatalmas jégtáblák sodorják, aprítják a híd lehulló darabjait, amiből minden pillanatban újabb rész szakadt a folyóba. Mindenki döbbenten állt. Szorítottam apám kezét, és úgy éreztem, örökre elszakítottak anyámtól.
Felállt. Odalépett a régi, metszett üveges szekrényhez, kinyitotta és egy albumot vett elő belőle. Visszaült. Félretolta a nekem szánt matematika könyvet.
- A Szandán lévő kertecskénk pincéjéből hoztunk be télire elrakott almát. Ott álltunk a két nagy kosárral, és apám, aki egy elvarázsolt humanista volt, képtelen volt feltalálni magát. Tanácstalanul bámulta a tőlünk alig száz méterre lévő házunkat, és a márciusi télben csak törölgette homlokát. Ha nem kérdezem meg tőle kétségbeesetten, hogy hogyan jutunk haza, és azt nem hallja meg Bácskay bácsi, ki tudja, meddig ácsorgunk ott a hidegben. Bácskay bácsi azonban felrakott bennünket a szekerére, és elindultunk a gáton Szajol felé. A vasúti hídhoz vezető töltésnél tett le. A sínek mentén gyalogoltunk át erre az oldalra. Ránk sötétedett mire az Alcsi állomáson meg a Scheftsik-telepen keresztül hazagyalogoltunk. Anyám az öcsémmel a karján nyitott ajtót.
Rámutatott egy képre, amin nyolc-kilenc évesen, ölében az öccsével néznek riadtan Szigeti Henrik fényképezőgépébe.
- Szép kisfiú volt. És rettentő okos. De onnantól, hogy apám elment a háborúba, nem fogta senki. Évek teltek el anélkül, hogy valakinek szót fogadott volna. Hiába rimánkodtunk, mindig a városban csatangolt. Imádta a híd lábánál a vásározókat, minden kofa meg gazda a pajtása volt. Nem félt senkitől és semmitől. Akkor is kint kujtorgott, amikor már a románok lőtték a várost. Hiába mondtuk, hogy baja esik, csak legyintett. Azt mondogatta, hogy meglátjuk, egyszer olyan szép hidakat épít, mint a szolnoki.
Régi képeslapot rakott elém számomra ismeretlen kinézetű híddal. Kibetűztem a feliratot: Szolnok.
- Bizony, ilyen szép híd épült az elsodort helyén. Ha kinéztünk innen, pont keresztülláttunk a két kapuján. Mégis rettegtem, ha át kellett rajta menni. Anyám hiába mondogatta, hogy az már vasból meg betonból készült, amit nem vihet el az ár. Nem érdekelt. Aztán a háborúban el kellett adnunk a szandai kertet, úgyhogy már nem volt okom, hogy átmenjek rajta. Miután meg a románok a visszavonuláskor az egyik végét felrobbantották, többé a környékére se akartam menni.
Nagyot sóhajtott, lapozott, és egy tizenkét éves kisfiú iskolai fotójára mutatott.
- Sanyika. Második polgáriban. Aznap is a híd körül kószálhatott. A robbanás repesze találhatta el, és elvérzett, Napokkal később találták meg a Móricz-ligetnél, a magas fűben. Hajón hozattuk vissza a testét, hogy el tudjuk temetni. Itt maradtunk ketten anyámmal, akit szép lassan elemésztett a bánat a halott öcsém meg az eltűnt apám miatt. Ebből az ablakból néztük, ahogy újjáépítették a hidat, de többé nem mentünk át rajta.
Elmélázva nézett ki az ablakon. Aztán, mint aki valami jelet kapott, becsapta az albumot, felugrott és visszarakta az üveges szekrénybe. Mintha addig nem is a múltban bóklásztunk volna, pontosan ott csapta fel a matematika könyvet, ahol egy hete, az előző óránkon abbahagytuk.
- Nem egy öregasszony történeteire fizettek be a szüleid - nézett rám hamiskásan. - De, ha ügyes leszel, talán egyszer elmesélem azt is, amikor a németek elpusztították azt az átkozott hidat.
MEGOSZTÁS:
Album
Pancsolás a Damiban
Ma már minimum hatvanévesek lehetnek azok, akik az ehhez a szolnoki képeslaphoz felhasznált fotón a Damjanich uszoda gyerekmedencéjében pancsoltak. Mivel nem lehet pontosan megmondani, mikor készült ez a kép, még az is lehet, bőven hetven fölöttiek az egykori pancsolók.
AKB
Fájó bökkenő
Csak egy apró, a díszburkolatból évek óta kiálló, koszos vasdarab. Mi itt a bökkenő? Egykor a Tisza-parti sétányra történő behajtás korlátozására került a betonba, de oda ma már az megy be autóval, motorral, aki akar. Mert ez Szolnok. Kár bármit szóvá tenni. Jól van az úgy. Csak vigyázzanak! Bringakereket gyilkoló, gyereklábat felszakító, önfeledt sétát fájdalmasan megszakító bökkenő lehet abból a vasból. Figyeljenek! Mert csak magunkra számíthatunk.
SzoborPark
Sipos Orbán emléktáblája
Feltételezem, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye létrejöttének 125. évfordulóján kerülhetett a helyére Sipos Orbán emléktáblája a megyeháza aulájában. A Szolnokon további öt "köztéri" műalkotást jegyző Györfi Sándor alkotásainak listájában sehol sem szerepel ez a kis dombormű.