Szolnoki mesék

- Nem emlékszem, mikor jártam utoljára a Tisza túlpartján. Talán gyerekkoromban. - Tűnődött Elvira néni a Szabadság téri lakása ablakán kinézve, miután lelkesen magyaráztam, milyen jót strandoltunk előző nap a Tiszaligetben. Matematikai képességeim csiszolására járattak hozzá a szüleim. Nem tudom, hány éves lehetett akkor, de biztosan túl volt már a nyolcvanon. - A hidak rossz emléket hagytak bennem.

Nem akartam elveszteni a matematika nélkül múló pillanatok ígéretét. Két lehetőség állt előttem. Vagy hatvan perc szenvedés a számok világában, vagy ráveszem Elvira nénit, hogy inkább meséljen. Imádott és tudott is múltat idézni. Csakhogy a matematika volt az élete. Ha pedig belelendült egy példába, nem volt megállás. Minden számról, számsorról, számomra érthetetlen és megfejthetetlen összefüggésről neki újabb és újabb csoda jutott az eszébe. Utáltam. Mármint a matematikát. Olykor mégis magával tudott sodorni, hiába küzdöttem ellene.

- Az lehetetlen, hogy valaki pár lépésre lakik a Tiszától, és nem megy át a túloldalra - jelentettem ki gyerekes cinizmussal.

- Csak akkor állíts valamit, ha az ellenkezőjét nem tudod bebizonyítani! - Nézett rám oktatólag, és már vette is elő a hozzám passzoló matematika könyvet a hatalmas kupacból, ami mutatta, sokan és rendszeresen kupálódnak a magánóráin. - Hét éves voltam, amikor a jeges ár elvitte a fahidat. Ott álltunk apámmal a túlparton, anyám meg itt, ebben a lakásban vajúdott az öcsémmel.

Minden történetével, aminek a szereplője volt, annyira meg tudott döbbenteni, hogy szinte el is felejtettem, én akartam eltéríteni a matematikától.

- Kétségbeestem, mert láttam apám tehetetlenségét, miközben hallottam, ahogy a hatalmas jégtáblák sodorják, aprítják a híd lehulló darabjait, amiből minden pillanatban újabb rész szakadt a folyóba. Mindenki döbbenten állt. Szorítottam apám kezét, és úgy éreztem, örökre elszakítottak anyámtól.

Felállt. Odalépett a régi, metszett üveges szekrényhez, kinyitotta és egy albumot vett elő belőle. Visszaült. Félretolta a nekem szánt matematika könyvet.

- A Szandán lévő kertecskénk pincéjéből hoztunk be télire elrakott almát. Ott álltunk a két nagy kosárral, és apám, aki egy elvarázsolt humanista volt, képtelen volt feltalálni magát. Tanácstalanul bámulta a tőlünk alig száz méterre lévő házunkat, és a márciusi télben csak törölgette homlokát. Ha nem kérdezem meg tőle kétségbeesetten, hogy hogyan jutunk haza, és azt nem hallja meg Bácskay bácsi, ki tudja, meddig ácsorgunk ott a hidegben. Bácskay bácsi azonban felrakott bennünket a szekerére, és elindultunk a gáton Szajol felé. A vasúti hídhoz vezető töltésnél tett le. A sínek mentén gyalogoltunk át erre az oldalra. Ránk sötétedett mire az Alcsi állomáson meg a Scheftsik-telepen keresztül hazagyalogoltunk. Anyám az öcsémmel a karján nyitott ajtót.

Rámutatott egy képre, amin nyolc-kilenc évesen, ölében az öccsével néznek riadtan Szigeti Henrik fényképezőgépébe.

- Szép kisfiú volt. És rettentő okos. De onnantól, hogy apám elment a háborúba, nem fogta senki. Évek teltek el anélkül, hogy valakinek szót fogadott volna. Hiába rimánkodtunk, mindig a városban csatangolt. Imádta a híd lábánál a vásározókat, minden kofa meg gazda a pajtása volt. Nem félt senkitől és semmitől. Akkor is kint kujtorgott, amikor már a románok lőtték a várost. Hiába mondtuk, hogy baja esik, csak legyintett. Azt mondogatta, hogy meglátjuk, egyszer olyan szép hidakat épít, mint a szolnoki.

Régi képeslapot rakott elém számomra ismeretlen kinézetű híddal. Kibetűztem a feliratot: Szolnok.

- Bizony, ilyen szép híd épült az elsodort helyén. Ha kinéztünk innen, pont keresztülláttunk a két kapuján. Mégis rettegtem, ha át kellett rajta menni. Anyám hiába mondogatta, hogy az már vasból meg betonból készült, amit nem vihet el az ár. Nem érdekelt. Aztán a háborúban el kellett adnunk a szandai kertet, úgyhogy már nem volt okom, hogy átmenjek rajta. Miután meg a románok a visszavonuláskor az egyik végét felrobbantották, többé a környékére se akartam menni.

Nagyot sóhajtott, lapozott, és egy tizenkét éves kisfiú iskolai fotójára mutatott.

- Sanyika. Második polgáriban. Aznap is a híd körül kószálhatott. A robbanás repesze találhatta el, és elvérzett, Napokkal később találták meg a Móricz-ligetnél, a magas fűben. Hajón hozattuk vissza a testét, hogy el tudjuk temetni. Itt maradtunk ketten anyámmal, akit szép lassan elemésztett a bánat a halott öcsém meg az eltűnt apám miatt. Ebből az ablakból néztük, ahogy újjáépítették a hidat, de többé nem mentünk át rajta.

Elmélázva nézett ki az ablakon. Aztán, mint aki valami jelet kapott, becsapta az albumot, felugrott és visszarakta az üveges szekrénybe. Mintha addig nem is a múltban bóklásztunk volna, pontosan ott csapta fel a matematika könyvet, ahol egy hete, az előző óránkon abbahagytuk.

- Nem egy öregasszony történeteire fizettek be a szüleid - nézett rám hamiskásan. - De, ha ügyes leszel, talán egyszer elmesélem azt is, amikor a németek elpusztították azt az átkozott hidat.