[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Szőnyeg a Tiszában (77./80 rész)

2022. augusztus 28.

Ijedten kopogtak az apró fekete cipők a Tisza szálló teraszán, hogy aztán színes szoknyák és sután nyakkendőkben folytatódó pantallók között furakodjon a hozzá tartozó fehér kartonruha a gyöngykavicsos kerthelyiség legtávolabbi sarka felé. A kora nyári félhomályban a bentről kikúszó zene ütemére hozta a szél a Móricz-liget fáinak illatát. A ruha fölötti kecses nyak gyöngysora a ziháló tüdő ritmusára mozdult egy ostromot túlélt fának támaszkodva.

Az egyetlen életben maradt barátnő lágy hangjára rezzent össze a fehér kartonruhában még inkább soványnak, sem mint karcsúnak tűnő lány.

– Tudom, illetlenség faképnél hagyni a táncosunkat – szabadkozott még kapkodva a levegőt a szomorú szemű barátnőnek. Mivel már ezerszer megígérték egymásnak, többé nem beszélnek arról, ami elmúlt, csak magában tette hozzá, hogy akinek a túlélés a legnagyobb teher, annak az életben már bármit lehet.

Az alacsony szőke lány belátott a mélybarna szemek mögé. Így miközben a Tisza szálló bálterme felé húzta, sugdolózva el kellett neki mondania, hogy táncközben döbbent rá, honnan ismerős a fiú, aki először kérte fel. Persze tudja, nincs múlt, csak a jelen, amiről soha nem tudhatják, meddig tart, képtelen volt a derekán és a tenyerében hagyni azokat a kezeket. Egész teste tiltakozott a kezek érintése ellen, amelyek gyerekként ölelhették azt az embert, belesimulhattak annak az embernek az apai tenyerébe, aki képes volt ütni, rugdosni, leköpni a megalázott papát. Nem tudta, hogy undor vagy rémület kergette, csak azt, ha nincsenek az íves, fehér kerítések a szálló kertje és a park között, akkor a hídon is átszalad.

– Bocsáss meg! Nagyon szeretném, de még nem mindig megy. Pedig úgy akarok élni, ahogy gondtalan fiatal lányoknak kell – nézett esdeklően a szőke frufru alatti hamuszürke szemekbe, és fogadkozott, azon az estén már nem enged a múltnak, csak ismerkedik, táncol, szórakozik és nevet.

Megszorították egymás kezét.

Mielőtt beléptek a fényárban úszó táncterembe, letörölték a szemeik sarkából a már majdnem lefelé induló könnycseppeket.

A zene ütemére ringatóztak az összebújó fejek. Mint három egymásba érő, lágyan hullámzó tó, olyanok voltak a pár nyárral korábban még idegen katonáktól büdös termek. Mintha az nem is itt lett volna, úgy töltötték be az összekapaszkodó párok a táncparkettet és az asztalok között minden talpalatnyi helyet. Úgy tűnt, azon az estén minden szolnoki fiatal mulatni vagy felejteni, a pillanatnak élni akart.

Éppen csak leültek az asztalukhoz, már állhattak is fel. Újabb táncpartnerek jelentkeztek. Nem gondolkodtak, bólintottak, és a fiatalemberekkel keresték a helyet a maguk ütemeinek.

Két taktus között a pillanatot ellopva az új arcot fürkészte. Görcsös kezeivel igyekezett távol tartani a hozzásimulni vágyó fiatal férfi testet, de az finom dohányillatot árasztott. Mint a papa. Közelebb engedte. Ha összeakadt a tekintetük, olyan barna bogarak néztek le rá kérlelőn, mintha csak az évekkel azelőtt még a mindig és mindenért aggódó mama szemei lettek volna. A fiú beszélt, de ő nem hallotta. Csak mosolygott. Lassan ernyedtek a tiltakozó izmok, megrezzent, ahogy lassan a melleihez simult az izmos fiatal test. Már a csípőjük is majdnem összeért, amikor a fiú válla fölött az aprócska barátnőt látta rémülten a tömegen átfurakodni. A Tisza szálló kerthelyisége felé szaladt, de csak a parti sétányon, a sárga korlátra támaszkodva érte utol.

– Négy éve, a priccsen vacogva hányszor álmodoztunk arról, hogy ha leérettségiztünk, minden este táncolunk – nézett a Tisza felől érkező szellőtől is vacogó sorstárs szemébe. Közben nagyon bánta, hogy a papaillatú fiút szó nélkül faképnél hagyta. Nem mutatta, de belül mosolygott, mert az egyetlen barátnő attól rémült meg, hogy újdonsült táncosa néhány taktus után már a szülői bemutatásról, a leendő feleségét is a kiválasztottak közé emelő karrierjéről, meg a közös életükről beszélt vitát nem tűrő hangon. Eltűnt a belső mosoly, amikor beléhasított, hogy barátnője nem a hirtelen lánykéréssel felérő pusmogástól rémült meg, hanem az új világ türelmetlenül zakatoló képviselőjétől, aki a hozzá hasonló győztesekkel együtt mindig úgy tesz, mintha nekik most már mindent lehetne.

A kavicsos sétányon, a ritka lámpák sárga fényében, egymásba karolva a híd felé sétáltak. Pedig a fehér kartonruha alatt dobogó szív legszívesebben újra a dohányillatú fiú karjaiban lebegett volna. Sírásra görbülő száját nevetősre erőszakolva suttogta, hogy bármilyen világ is lesz, ők már maguk választhatnak férjet, és ha nem tetszik egy fiú, vagy tetszik, de ostoba, keressen másikat, táncoljon mással, de most, mert ha csak a jelen van, akkor az a bál, amíg véget nem ér. A szőke barátnő felnézett rá, kihúzta karját a karjából, és nevetve szaladni kezdett vissza, a táncoló szálloda felé. A fehér kartonruha röpült, mert hihette, a tánc folytatható.

A pipaillat már máshoz bújt. De ismét nem volt idő hosszasan az asztalt őrizni, mert mintha azon az estén minden fiú minden lánnyal táncolni akart volna, sorra jöttek és lettek táncpartnerek. Az ütemek egyre távolabb sodorták a barátnője mellől. Összefolytak az arcok, a hangok, a dallamok, majd eltűnt az idő, mint a táborban, amikor már feladni készült a meggyötört test.

A szálloda melletti parkban riadt fel a szipogó barátnő hangjára. Még táncoltak a fák és a halványan pislákoló lámpák. A szőke lány látta, ahogy pár perce a fehér kartonruha kivált a fülledt melegben hullámzó tömegből, imbolyogni kezdett, majd elterült az egyik szőnyegen. Egy másodpercre kihagyott minden ütem, aztán meg rohanni kezdtek a pillanatok. Két ismeretlen kapta fel a mozdulatlan lányt és szaladtak vele a tánctermeken, a teraszon, a gyöngykavicsos kerthelyiségen át, a nagy költő szobra melletti padig. Ahogy letették, már ült is fel, de mint, aki máshol jár, hosszú pillanatokig semmire sem reagált, csak az ijesztő messzeséget bámulták a mélybarna szemek.

– Tudom, illetlenség faképnél hagyni a táncosunkat – mosolygott a rémült barátnőre. – Nem akartam, de felbukkant a lábam alatt a múlt és nem bírtam talpon maradni azon a szőnyegen. A mi szőnyegünkön, amire az utolsó karácsonyon öntött rá a figyelmetlen papa egy egész üveg vörösbort. Amíg át nem kellett költöznünk a Csarnok utcai gettóba, a fotelt meg az asztalt tologattuk a hatalmas, szív alakú folt fölé, mert semmivel se jött ki.

De nem folytathatta. A szőke barátnő zokogva felugrott mellőle azt szipogva, hogy az már nincs, ami volt, nem akar mindig az eltűnt életére emlékezni, és belefutott az épülő uszoda barakkjai közötti sötétbe. A gyűrött, fehér kartonruha magányosan világított a nyári estében. A kecses nyak gyöngysorát öregasszonyokhoz illő kéz markolta görcsösen. Mert már nemcsak a mama legszebb nyaklánca volt meg, de a papa kedves ügyetlenségének a bizonyítéka is, amik miatt soha nem lehet elfelejteni, hogy a most előtt más is volt.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Felvonuló sportrepülők
Ezeken a képeken a Magyar Honvédelmi Sport Szövetség (MHS) - 1967-től MHSZ - Szolnoki Repülő Egyesületének tagjai és eszközei vonulnak fel a hatvanas évek legelején rendezett május elsejei parádé(ko)n. Tóth Róbertnek köszönöm a képeket, amelyeknek a háttereit bogarásztam.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Csálé képek

AKB

Szomorú Szapáry
Nagyjából a Szapáry út közepén, a néhai Ságvári Művelődési Ház és a Népfront székház között, a Deák Ferenc terünkhöz vivő kis köz egyik oldalán áll ez a minimum 125 éves ház. Már a 19. században is ott volt a szolnoki korzón, de nem biztos, hogy még néhány év múlva is ott lesz. Építészetileg talán nem képvisel komoly értéket. Az azonban biztos, hogy az évek óta folyamatosan romló állapota miatt az utca és egyben Szolnok csúfsága is. Amit tehetetlenül kell szemlélnünk. Amíg össze nem dől?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Verseghy Ferenc mellszobra
A Verseghy parkban 81 éve felállított Verseghy Ferenc szobor legalább két elsőséget is magáénak tudhat, amelyek azonban két érdekes kérdést is felvetnek. Mindezek mellett nyugodtan kijelenthetjük, hogy Borbereki Kovács Zoltán bronzszobrát egyedülállónak, szolnoki különlegességnek is tekinthetjük.

A Szoborpark további képei