[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Öregebb az a szellem (25./90 rész)
2016. június 28.
A szellem jóval a második világháború előtt költözött az Eötvös téri víztoronyba. Ezt nekem a dédnagyanyám mesélte nem sokkal a halála előtt, valamikor a nyolcvanas években, miután egyik este rémülten mondtam el neki, hogy láttam a szellemet a toronyban. Élete legnagyobb titkát bízta rám Kovács Tóniról, aki 1909 karácsonyán költözött a félkész építménybe.
Nem sokkal a tízedik születésnapom után történt, amikor Mamóka, apai dédanyám, éppen nálunk lakott. Közel volt a kilencvenhez, de még fürgén tett-vett a lakásban. Már viszonylag sokat aludt napközben is, mégis olyan friss volt szellemileg, hogy senki nem akarta elhinni a korát. Ritkán panaszkodott. Leginkább csak amiatt, mert a gyerekei nem engedték, hogy egyedül éljen a saját házában, így két-háromhavonta máshol lakott, más családtag vigyázott rá. Azon a nyáron ránk került a sor, mivel az öcsémmel úgyis gyesen volt otthon az anyám.
A Thököly úti sorházból szívesen jártam játszani az Eötvös téri víztoronyhoz. Bozótos, elhanyagolt környék volt, autók és főleg felnőttek nélkül. Éppen ezért kiválóan alkalmas arra, hogy az ott összeverődő srácok prérinek, ostromlott várnak, elvarázsolt kastélynak vagy éppen focistadionnak képzeljék. Sokszor már reggel ott gyülekeztünk, és csak ebédelni rohantunk haza, hogy ki ne maradjunk a sötétedésig folyó játékból. Mindig a nagyobbak mondták meg, mit csinálunk, ha meg kitikkadtunk a melegben, ők vitték a szót a bokrok tövében hűsölve. Ott kezdett valamelyikük mesélni a szellemről, aki szerintük a második világháború végén költözött a toronyba. Hiába ijesztgettek vele, mi, kisebbek hetekig álmodoztunk arról, hogy egyik este megláthatjuk.
Aznap valamiért kevesen voltunk a toronynál. Egész nap elviselhetetlen volt a hőség. Estefelé az egyik bokor alatt ücsörögtünk, amikor a hátunk mögül lecsapott ránk a nyári vihar. Csak azt vettük észre, hogy hirtelen besötétedett, a feltámadó a szél a fákat, bokrokat szaggatja, aztán hatalmas cseppekben ömleni kezdett az eső. Felugrottunk, rohantunk haza. De úgy zuhogott, dörgött és villámlott, hogy be kellett húzódnom a tér szélén, az egyik kapu alá. Onnan néztem fel a toronyra az egyik villámláskor. És mintha megdermedt volna az idő. A torony ablakából egy kék arcú, fiatal férfi nézett rám meredten. Szemei a szemembe fúródtak, képtelen voltam mozdulni. Aztán egy hatalmas mennydörgésre rezzentem össze. Éreztem, hogy újra tudok lépni. Nekiiramodtam. A sarokról valamiért még vissza kellett nézzek, ő pedig ott állt a toronyban és engem figyelt. Nem emlékszem, hogy értem haza, csak arra, lihegve fekszem vizesen a szobámban.
Mamóka törölgetett, ő hozott száraz ruhát. Nem mondott semmit, mégis úgy éreztem, ő az egyetlen, akivel megoszthatok egy ilyen titkot. Előttem állva türelmesen végighallgatott. Aztán jelentőségteljesen mellém ült az ágyra. Úgy nézett rám, mint addig soha.
- Még hogy a sánta hentes Jancsikája! Egy fenét. A Kovács Tóni az. Aki 1909 karácsonyán, miattam költözött örökre a vásártéri víztoronyba. Pedig milyen szép ember volt. Évekig udvarolt nekem. De mivel se rendes munkája, se pénze nem volt, a szüleim ellenezték, hogy hozzámenjek. Most már elárulhatom neked, ő volt az egyetlen, akibe szerelmes voltam életemben. Az apám azonban féltett, hogy mi lesz velem, ha egy csóró jöttmentnek ad. Akkor még nem úgy volt, hogy a lányok döntötték el, kivel akarják leélni az életüket. Tóni megmondta, ha nem leszek az övé, az esküvőm után leveti magát az épülő toronyból, ahol segédként dolgozott. Hittem is neki, meg nem is. Az apámat is szerettem, tudtam, jót akar, meg hát arra nevelt, hogy szót fogadjak. Nem volt apelláta. Pénz a pénzzel házasodott, így lettem a dédapád felesége. Az a bolond Tóni meg betartotta az ígéretét. Az éjféli misén, ahol már fiatalasszonyként voltam, ott kezdtek sugdolózni a lányok, hogy karácsonyeste megcsinálta, leugrott a majdnem kész toronyból.
Nagyot sóhajtott. Elővette a kötényéből a zsebkendőjét. A szemét törölgette, aztán folytatta.
- Soha sem temették el. Mert nem találták meg a testét. Pedig a nyoma, a vére még másnap reggel is ott volt a torony tövében, a hóban. A saját szememmel láttam. Ott álltam a többi bámészkodó között, amikor hirtelen meghallottam a fejem fölül a hangját, hogy látod Máli megcsináltam. Felnéztem, a torony legfelső pereméről figyelt engem. Megrémültem, és úgy rohantam hazáig, ahogy az előbb te megjöttél. Ha csak tehettem, elkerültem a Gólya környékét. Mert akárhányszor elmentem a víztorony alatt, szólongatott, hogy Máli, miért váltak el az útjaink. Sokáig nem mertem felnézni. Aztán a dédapád odaveszett az ostromkor, a gyerekek is kirepültek, én meg egyedül maradtam. De hiába mentem ki sokszor a víztoronyhoz, hiába üldögéltem órákig valamelyik padon, nem szólongatott többé a Tóni. Pedig beszélni akartam vele. Elmondani a magamban őrzött fájdalmas titkot, hogy bárhogy is alakult az életem, ő maradt az igazi szerelmem. De nem volt többé kíváncsi rám. Pedig tudom, egész Szolnok tudja, hogy most is ott lakik a víztoronyban, és ha kedve tartja, lenéz a magasból azzal a szép arcával. Te is őt láttad.
MEGOSZTÁS:
Album
Régi légi felvétel
A bő száz évvel ezelőtt élt fotósok egyik kedvenc helye lehetett... Hát igen. Vagy a belvárosi templom tornya, vagy a belvárosi iskola teteje. Ahonnan több "légi felvétel" is készült a múlt század elején Szolnokról.
AKB
Hova visz?
Hova visz egy olyan aluljáró, amiben úgy tűnik, évek óta nem járt takarító, ami érezhetően inkább mellékhelyiség mintsem közlekedést segítő építmény, amire tényleg igaz, hogy "sz*-nak, bajnak nincs gazdája"? De ettől még Szolnokon van. Elvileg a Tiszaligetbe visz vagy onnan a belvárosi Tisza-hídra. A miénk. De mégis kié? Nem lehetne, hogy neki is fájjon egy kicsit? Mert hová visz egy ilyen elhanyagolt aluljáró? A jövőbe?
SzoborPark
Páratlan Öreg paraszt
Egyáltalán nem biztos, hogy a Szolnoki Művésztelep II-es műteremházának falán lévő dombormű címe az Öreg paraszt. Az azonban igen, hogy Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotásáról van szó, ami 1912-ben már biztosan létezett. Viszont rejtély, mikor került mai helyére és hol a párja.