[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Egy, kettőben, háromszor (28./53 rész)

2016. november 13.

Nincs harag. És bosszút se akarok állni. Igaz, nem is nagyon menne. Mert ki vagyok én? Csak egy nyugdíjas. Aki ma reggelig a nyugdíj mellett a gipszelőben is dolgozott. Állítólag nem is rosszul. A kollégák szerettek. Meg a betegek is. Aztán jött az az ember. Egy ember, aki két különböző rendszerben, háromszor tudott kirúgatni. Neki csak születni volt nehéz. Nekem meg élni.

Ködös, nyálkás volt az este. Tudtam, hogy nem fogok unatkozni a gipszelőben. Folyamatosan jöttek a törések. Este nyolckor is négyen vártak az ajtó előtt. Tolókocsiban, hordágyon, a padon felkötött kézzel. Ahogy jöttek a kartonok, érkezési sorrendben szólítottuk őket. És amilyen gyorsan és finoman csak lehetett, csináltam a gipszeket. Lábra, kézre, balra, jobbra. Rutinból, de soha sem rutinosan. Mert amióta az asszonyt is ápolom, és ha nem dolgoztam, miatta jártam a kórházakat, megtanultam, hogy nekem lehet sokadik a beteg, annak a szerencsétlennek azonban az a találkozás az egy, és a legfontosabb.

Nem szeretem, ha munka közben megzavarnak. Éppen egy bokánál tartottam, amikor a fődoki feltépte a gipszelő ajtaját, hogy fontos beteg érkezik. És már tolták is be a felpolcolt lábú embert. A fődoki nyelve csak úgy csattogott, hogy fonos beteg úr így, fontos beteg úr úgy, és mindnet azonnal, mindjárt megoldunk. A szerencsétlen öregasszonnyal meg, akinek a lábán éppen dolgoztam, csak néztünk, hogy most mi van? Félig levetkőzött beteg ül előttem, erre beront egy kisebb hadsereg. Mert a két beteghordó mellett jött ám a főnővér, a főigazgató-helyettes, meg valami fiatal szőke nő is. Mozogjak! Fejezzem be gyorsan, mert a fontos beteg úrnak komoly fájdalmai vannak.

Kint négyen vártak. Az öregasszony meg bugyogóban ült előttem. De nem zavartatták magukat. Körülugrálták a beteget. Nem a nénit, hanem amelyik a hordágyon feküdt, a fontosat. Úgyhogy szépen befejeztem az idős hölgy lábát. Majd komótosan a hordágyhoz léptem.

A Piros feküdt ott. Nem ismert meg. Persze, hisz vagy harminc éve találkoztunk utoljára. Akkor persze még nem fontos ember volt, hanem csak rendőr. És én se a nyugdíjasként dolgozó gipszelő, hanem éppen mentőzéssel a fizetését kiegészíteni próbáló biológiatanár. Meg persze lelkes idealista. Aki azt hitte, hogy néhány szamizdattal, Dunakörrel, SZETA-val meg pár betiltott könyvvel meg lehet változtatni azt a rendszert. Amiben Piros sem szimpla rendőr volt, hanem a hozzám hasonlókra utazó belügyes. A régi ismeretségre hivatkozva tűnt fel másodjára az életemben, én meg elhittem, hogy fátylat a múltra. Pár hónap alatt puszipajtások lettünk, családostól összejártunk. A végén már mindenféle könyvet meg újságot adtam neki. A harmincéves évforduló előtt vittek be. Csak pár napig tartott, de utána röpültem a suliból, a mentőktől és sehova se vettek fel a városban. Ingáztam, amire ráment az első házasságom.

Kitereltem mindenkit a gipszelőből, mondván, hogy a fontos betegnek is kellemetlen lehet, és kint egyébként is kényelmesebb. A főigazgató-helyettes szeme felvillant, hogy addig fáradjanak át a szobájába egy kávéra, oda szóljak, ha készen vagyok. A fődoki, aki életébe nem nyúlt még gipszbe, mondott néhány szakszerűnek tűnő marhaságot, majd nyelvét csattogtatva vonult a szőke nő után.

Nem ismersz meg Misi? Kérdeztem Pirost, miközben igyekeztem szabaddá tenni a csúnyán tört balját. Ne bizalmaskodjon, tegye a dolgát! Sziszegte. Aztán feljajdult, amikor igazítanom kellett a lábszárán. Kirúgatlak bazd meg! Üvöltötte, amikor újra meg kellett húznom a lábát. Nem tudod, ki vagyok, te strici? Lihegte, én meg törölgettem a lábát.

De, tudom. Most épp egy beteg, aki ha nyugton marad, gipszet kap.

Miközben járt a kezem, néztem az arcát. Egyszer végre a kezem között volt, bármit megtehettem volna vele. Bosszút állhattam volna azért a mocsokságáért is, amihez a fejes apját használta fel. Pedig csak egy lányról volt szó, aki engem választott, és nem a kis szemüveges, kese majmot, aki mindig csak azzal kérkedett, hogy mije van, és mit tud elintézni a faterja. Nem értette, hogy ne koslasson a lány után, és pláne ne fogdossa. Nem bántottuk. Csak a sokadik figyelmeztetés után körbe álltuk páran, és elmagyaráztuk, mi a pálya. Bepisált félelmében. A csajok is röhögtek. Ő meg csak suttogta, hogy ezt megbánjátok. Így lettem az egyetlen szolnoki galeri vezetője. Csak akkor tudtam meg, hogy az vagyok, amikor bevittek a Ságvári körúti rendőrségre. Jól megraktak párszor, aztán kipenderítettek az ÁÉV-től, ahol az első sikertelen felvételim után melóztam, másnap meg be is hívtak katonának. A legszarabb helyre, legmesszebb Szolnoktól. Az a kis tróger, két év után, az állomáson képes volt elém állni, hogy ért-e nekem ennyit az a kurva. Meg ne kerüljek többet az útjába.

Harmadszor tegnap éjszaka kerültem. A gipszelőben. Ahol állítólag tiszteletlenül beszéltem vele, és kicsinyes bosszúból felesleges fájdalmat okoztam neki. Legalábbis ezt adta elő ma reggel a fődoki, hozzátéve, hogy a fontos ember ragaszkodik a kirúgásomhoz. És csodálkozik, hogy így viselkedtem, de a kórház érdekét és jó hírnevét kell szem előtt tartania. Hatvannyolc évesen egyébként is inkább pihenjek.

Ja. Ötven év meló után. Egy ápolásra szoruló asszony mellett, miközben a gyógyszerekre meg a rezsire is alig elég a két nyugdíj. Kell valami meló. Bírom az ásót. Hidd el, a fiatalabb sírásókat is lepipálom. Legalábbis addig, míg nem jön egy ügyfél, akinek csak születni volt nehéz, és szerintem még holtában is utánam tud nyúlni.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Szolnok széles főutcája
Az ehhez az 1903. augusztus 30-án feladott képeslaphoz használt fotót a mai Varga épületének legfelső emeletéről, a Kossuth tér felé néző ablakból készítette Ragács Gyula. Annak ellenére, hogy jó ideje írok régi szolnoki képeslapokról, házakról, utcákról, e felvételt nézve ugrott be egy nagyon fontos kérdés.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Szolnok közepén járok
Volt egyszer egy álom Szolnok új városközpontjáról. Volt ennek az álomnak egy képe, egy modern szállodáról. Aztán szétfoszlott az álom. Szolnok közepén viszont ott maradt ennek az álomnak nagyon sok nyoma és következménye. A tönkrement fényreklámmal, a pusztuló épülettel, a funkcióváltásból következő, száradó ruhákkal. Szolnok közepén járok, egyszer majd rád találok.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A világ egyetlen Baumhorn-szobra
A világ egyetlen Baumhorn Lipótot ábrázoló szobra Szolnokon áll, holott a magyar zsinagógaépítészet legkiemelkedőbb alakjaként tartják számon, templomai pedig szerte az egykori Monarchia területén megtalálhatóak. Simon Ferencnek köszönhetően 2005 óta figyeli szolnoki alkotását.

A Szoborpark további képei