[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

leveletkaptamlájf (46./55 rész)

2018. június 24.

A Live is life üvöltött minden hangszóróból, és mivel éppen felújították az ártéri Százlábú hidat, akkor is szinte lehetetlen volt közlekedni Szolnokon. Nem tűnt jó ötletnek a Tisza másik oldalára, Szandára költözni. A pótos IFA azonban jött és vitt, egy délután alatt a csirkeól is felépült, hétfőre pedig hivatalosan is minden megváltozott. Csak az Opus dala nem.

Akkor már legalább egy, de az is lehet, hogy két éve permanensen költöztünk. A tíz éve építeni kezdett szandai házunk ugyanis jó ideje alkalmas lett volna arra, hogy ott lakjunk. Azt hiszem, miattam vártunk, hogy az utolsó két évre ne kelljen iskolát váltanom. Ha már második közepén kellett, egy korábbi költözés miatt, amikor még az ABBA ontotta a slágereket.

Azt hiszem, hetedikes koromtól szinte minden hétvégét a szandaszőlősi házban töltöttünk. Aminek minimum két következménye volt. Egyrészt alig tudtam sulin kívül találkozni az osztálytársaimmal, hiszen legkésőbb szombaton reggel elkocsikáztunk Szandára. A Házba, ami a másik házzal szemben nem aszfaltozott, hanem egy rettenetes földút mellett állt, és bár városi ingatlannak számított, egyik oldalon sem volt szomszédja, sőt szemben sem voltak házak. Lényegében a puszta közepén állt, ellenben a sajátunk volt. Másrészt idővel két háztartásban éltünk. Ez pedig lassan azzal járt, hogy mindenből kettőnek kellett lennie, különben mindig minden éppen a másik helyen volt, mint ahol kerestük.

A végleges költözés dátumát hónapokkal korábban kitűzték. A nyolcadikos ballagásom másnapjára. Ami nálunk családi, pontosabban nagycsaládi ünnep volt. Az összes nagynénivel és nagybácsival, nagyszülőkkel és körülbelül egy tucat kisebb-nagyobb unokatesóval. Akik persze nem ugyanott laktak, mint mi, így arra a hosszú hétvégére vendégségbe érkeztek hozzánk. Ez pedig azzal járt, hogy az előző lakásban is egymás hegyén-hátán voltunk, majd az újban is, miközben a régiben már nem, az újban pedig még nem volt rend. De ez ugyanúgy senkit nem zavart, mint az osztrák sláger. Vagy csak nekem nem tűnt fel. Sőt anyám és anyai nagyanyám mindeközben két helyen sütött és főzött legendás dolgokat.

Pénteken ballagtam. Pontosabban kezdtem ballagni, mert a végét nem éltem meg talpon. Ugyanis a rengeteg rokon között ébredve, nagyjából hétkor eltekertem a suliba, hogy még pár órát együtt lehessek azokkal, akikkel az előző éveket töltöttem. És, akikről sejtettem, hogy sokukat nem azért nem fogom többé látni, mert ez az iskolaváltás velejárója, hanem mert másnaptól másik város lakója leszek. Meg egyébként is jó buli volt, hogy egész délelőtt bennünket ünnepeltek, velünk foglalkoztak a végtelenül kedvessé vált tanárok, a meghatódott osztályfőnök, az alsóbb osztályok. Közben néha üvöltöttük, hogy „leveletkaptamlájf”, és megfeledkeztem arról, hogy egész nap nem ettem. Aminek talán nem is lett volna következménye, ha a ballagási ünnepséget nem délben, az iskolaudvar betonplaccán, a nyár talán legforróbb napján rendezik. Amire a többi fiúhoz hasonlóan, életemben először öltönyt és nyakkendőt viselve, virágokat szorongatva sorakoztam fel.

Az éltemből néhány taktus nekem akkor kimaradt. Az ünnepség meg miattam félbeszakadt. A fejem pedig csak azért nem loccsant szét a betonon, mert Rétiöcsi, akit azóta se láttam, a virágait elhajítva, összecsuklás közben elkapott. Az iskola hűvös folyosóján, egy tornapadon tértem magamhoz, arcomban az iskolaorvossal. Miután negyedóra múlva már nagyanyám senki máséhoz nem hasonlítható krumplipüréjét, meg anyám saját nevelésű csirkéinek sokadig rántott combját tömhettem magamba, már semmi bajom sem volt. Ahogy az esti banketten sem, ahol nem tudom hányszor hangzott el, hogy Live is life, én meg nem mertem táncolni Ágicával.

Másnap reggel értünk az évek óta zajló költözködési hadművelet utolsó ütközetéhez. A rokonok autóit dugig pakoltuk a cuccainkkal, majd jött a pótos IFA, aminek a rakodásában viszont nem vehettem részt. Ugyanis nagyapám korál piros Zsigulijában ülve kellett vezetnem azt a fura karavánt a szandai házig. A Százlábú híd felújítása miatt hosszan araszoltunk a városban, miközben a letekert ablakokon keresztül kánonban öntöttük Szolnokra az osztrák slágert. A túra zárásaként pedig azokon a városi utcákon kellett beevickélnünk a puszta közepén álló, magányos házhoz, amin nemhogy aszfalt, de fél méter mély keréknyomokon kívül semmi sem volt. Nem is értem, miként maradtak a helyükön a kipufogók a szocialista csodákon.

Az viszont teljesen érthetővé vált, hogy miért a ballagásomhoz lett időzítve a költözés utolsó fázisa. A fél tucat autóból pillanatok alatt bekerült minden a házba. Sőt, ha anyámnak volt ideje kirohanni a konyhából, és fakanállal irányítani a pakolókat, még a megfelelő szobát is megtalálták a zsákok, a dobozok meg a csomagolatlan csetreszek. A platós IFA-ról is gyorsan helyükre kerültek a nagyobb bútorok. Egyedül a csirkés ketreccel történt egy kis malőr. Valahogy leborult és kinyílt, ám volt elég gyerek ahhoz is, hogy az elkószált, rémült baromfikat összefogdossuk. Úgyhogy kora délután az egész népes család - lehettünk vagy harmincan - már az új házban ebédelt. Majd miközben az asszonyok bent pakolásztak, a mérnök Balázs bácsi vezetésével a testvérek meg a sógorok olyan csirke ólat rittyentettek bontott anyagokból a kert végébe, hogy azt tanítani lehetett volna.

Csak hétfőn döbbentem rá, hogy azon a hétvégén valami végleg megváltozott. A rokonok addigra elszivárogtak, a tesóm elment gyakorlatra, a szüleim dolgozni, mi meg ketten maradtunk nagyanyámmal a semmi közepén álló házban. Ültem az akár újnak is mondható szobámban, kazettáról sokadszor üvöltött a Live is life, amikor egyszer csak beállított apám és letette elém az akkor talán még csak két hónapos, barna fedeles személyimet. Az álladó lakcímnek fenntartott lapon pedig ott állt, hogy lakik: Szolnok…

Nanánánáná, live is life!

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Az iskolasor 1960 körül
Aki szolnoki és ránéz erre a képre, azonnal sorolja, hogy a közgé, a bábaképző, a megyei kapitányság, a gépipari és az Eötvös téri víztorony látható rajta. Valamikor a hatvanas évek elején, amikor ez az utca éppen a Tanácsköztársaság nevet viselte.

Az Album további képei
 

AKB

Félbemaradt pusztulás
Nemcsak az a baj, hogy a Mária utcában egy újabb régi, szolnoki ház tűnik el. Hanem az is, hogy az eltűnés milyen hosszú ideig tart. Hónapokkal ezelőtt kezdték a bontást, aztán félbemaradt. Így ma, a járda mellett egy kibelezett ház megmaradt főhomlokzata várja a sorsát. Amit reméljük, nem valami vihar fog beteljesíteni! És nem akkor, amikor valaki pont arra sétál! Mert ez a bontás már nemcsak ronda, de életveszélyes is. Hónapok óta. Szolnokon.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

68-as obeliszk
Közel száz évig állt a Kossuth téren, majd legalább négy évtizeden keresztül az Eötvös tér sarkában, bokrok között bújt meg. Ma is csak az veszi észre ott, aki nagyon figyel, pedig a 68-as gyalogezred obeliszkje világtörténelmi eseményekre is emlékeztet. Idén 140 éves.

A Szoborpark további képei