[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Ismeretlen útitársak (9./76 rész)

2014. december 20.

Mi, akik minden reggel találkozunk a szolnoki vasútállomáson, pontosan tudjuk, hogy nem azért van tócsa a fedett peronon, mert esik, hanem mert két napja esett. Arcról talán ugyanolyan jól ismerjük egymást, mint a vonatok kerekeit csak jó időben kalapáló sárga mellényeseket. Alig valamivel tudunk többet egymásról. Minek is, hiszen csak útitársak vagyunk. Évek óta együtt ingázunk a Pest-Szolnok viszonylaton.

Vannak közös élményeink. Például, hogy a nap első intercity járata hiába érkezik általában ugyanarra a vágányra, megtippelhetetlen, a szolgálatban lévő mozdonyvezetőnek hol esik jól megállni. A balkáni lépcső és az idei egyetlen szolnoki, vasúti fejlesztésének számító kékre mázolt padok körül tömörülünk, aztán meg Abony vagy Szajol irányába szaladunk a szerelvény utolsó kocsijához. Amin még a kalauzok is ugyanazok az arcok nap, mint nap.

Nincs kapkodás, tolakodás. Helyjeggyel utazunk, ami ugyanúgy visz rendet a reggelekbe, mint az elvileg rögzített menetrend. Csak akkor borul a napi rutin, ha a világháló és az okos számítógépek korában bekavar az ember, és ugyanazon a széken egynél több utasnak kellene utaznia. Ilyenkor van némi hangoskodás, torzsalkodás, de talán még a város határát sem érjük el, és csend telepszik a bordó-fehér kocsira.

Amit csak alkalmi útitársak törnek fel. Akiknek fogalmuk sincs az ismeretlen sorstársak íratlan utazási etikettjéről. Mert nekünk nem élmény, kikapcsolódás, kaland a reggeli utazás. Inkább már munkaidő vagy éppen még egy kis alvásra visszaszerzett szabadidő. Bennünket nem érdekel az ismeretlenek családi válsága, zaftos poénja, munkahelyi okoskodása. Mi, több tucatnyian, magunkba temetkezve, szótlanul, mogorva utasok vagyunk.

Például ők ott, a négyes bokszban, az asztal körül. Mindig együtt ülnek, talán még helyet is egyszerre foglalnak. A szemüveges, filigrán, fekete nő, aki legalább egy kamasz lányt hagy reggelente Szolnokon, és az indulást követő rövid csicsergés után laptopján dolgozik Pestig. Szemben vele, ugyancsak az ablaknál, korabeli barátnő, szintén anyuka, ugyancsak kissé problémás gyerekekkel. Az elkapott szófoszlányok alapján a néptánc köti össze a társaságot, amelynek elmaradhatatlan tagja a kölyökképű szemüveges férfi, aki olykor önkéntes rendszergazdaként oldja meg a körülötte ülők számítástechnikai problémáit. Pár hónapja még egy másik állandó férfi társuk is volt, aki Debrecenből ingázott. Ami a Pest-Szolnok viszonylatban utazók szemében minimum tiszteletet parancsoló teljesítmény.

Újabban csapódott a társasághoz a mindig, mindent jobban tudó ötvenen túli pasas. Hogy nem rutinos vagy régi ingázó, azt rögtön elárulja, hogy imád akár Pestig is beszélgetni. Hangosan. Mintha azt akarná, hogy mindenki hallja, nála van a bölcsek köve. Rettenet, ha a helyjegye a hétfőnként a Dunántúlra járó bagoly kinézetű bácsi mellé szól, mert akkor a napi viszonylatunkon kétszer megoldják az ország összes problémáját, kielemzik azt a sok hülyét, akik mindent elrontanak. Telenyomják a kocsi légterét a verbális facebook üzenőfal leghosszabb és über demagóg kommentjeivel.

Aztán ott van a titokzatos hosszú hajú férfi, aki minden reggel egy üres sport babakocsival száll fel a vonatra. Mindenki dolgozós táskával, hátizsákkal utazik. Nála semmi sincs, csak az üres babakocsi. Hol hagyhatja reggelente a tartalmát?

Meg ott van a kicsit nagyothalló néni. Szolnokra már vele érkezik a szerelvény. Kőbányáig utazik, és addig csak a telefonja létezik. Nem néz fel, nem szól, csak játszik. Örök gyerek. Nyáron a cipőjéből is kibújik, és a szembe székre feltett lábbal adja át magát a virtuális élvezeteknek.

Velünk utazik a mérges hörcsög, aki olyan, mint amikor Shermannal mentek az amcsik a Tigrisek ellen. Kicsi és magabiztos, nem járt jól, aki eddig ujjat húzott vele. Csak félve írom le: a telefonon pattogó utasításaiból úgy tűnik, egy biztosítónál lehet fő-fő programozó. Hogy miért olyan mérges és feszült mindig, nem értem, hiszen az egyetlen, akit minden este, az aluljáróban a párja várja. Egy őszülő, kedves, mosolygósszemű maciember.

És ott van a srác, aki mindig a sarokba foglal helyet. Nem nagyon beszél senkivel. Felszáll, lepakol és az Abonyi út végénél már ölében a laptopja, amit az állatkertig ver szótlanul. Mit írhat napi retúrban? Talán ezt a karácsonyi üdvözletet az ismeretlen útitársaknak…

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Nosztalgikus kép?
Nem vagyok benne biztos, de gyanítom, hogy ez a kép már akkor sem volt valósághű, amikor 1990 nyarán az unokatesómmal postára adtuk. Igazából nem is ezért, hanem amiatt vettem most elő, mert az Aba-Novákot se láthatjuk már többé ebből a szögből.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Csálé képek

AKB

De miért pont ott?
Értem én, hogy rollerezni jó, környezettudatos és valakinek hasznos is. De amikor már nem jó, nem környezettudatos és az eszköz gazdájának sem hasznos, akkor a rollerek többsége miért az út közepén végzi? Mintha minden második szolnoki rollerező menet közben, az út közepén gondolná meg magát, és hagyja magára zöld eszközét, mint gazdátlan eb az ürülékét. Én meg kerülgethetem. Vagy hódolhatok a lassan alakuló új szenvedélyemnek: az útban lévő rollerek útból elpakolásának. De ebben nekem mi a jó?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Jubileumi park emléktábla
Művészeti értéket nem nagyon hordoz ez a négy évtizedes, egyik sarkán jó pár esztendeje törött emléktábla. A rajta látható információk sem adnak pontos eligazítást elhelyezésének okairól, ám sejthető, hogy miért is került a Kun Béla körúti házak mögé.

A Szoborpark további képei