[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Ismeretlen útitársak (9./63 rész)

2014. december 20.

Mi, akik minden reggel találkozunk a szolnoki vasútállomáson, pontosan tudjuk, hogy nem azért van tócsa a fedett peronon, mert esik, hanem mert két napja esett. Arcról talán ugyanolyan jól ismerjük egymást, mint a vonatok kerekeit csak jó időben kalapáló sárga mellényeseket. Alig valamivel tudunk többet egymásról. Minek is, hiszen csak útitársak vagyunk. Évek óta együtt ingázunk a Pest-Szolnok viszonylaton.

Vannak közös élményeink. Például, hogy a nap első intercity járata hiába érkezik általában ugyanarra a vágányra, megtippelhetetlen, a szolgálatban lévő mozdonyvezetőnek hol esik jól megállni. A balkáni lépcső és az idei egyetlen szolnoki, vasúti fejlesztésének számító kékre mázolt padok körül tömörülünk, aztán meg Abony vagy Szajol irányába szaladunk a szerelvény utolsó kocsijához. Amin még a kalauzok is ugyanazok az arcok nap, mint nap.

Nincs kapkodás, tolakodás. Helyjeggyel utazunk, ami ugyanúgy visz rendet a reggelekbe, mint az elvileg rögzített menetrend. Csak akkor borul a napi rutin, ha a világháló és az okos számítógépek korában bekavar az ember, és ugyanazon a széken egynél több utasnak kellene utaznia. Ilyenkor van némi hangoskodás, torzsalkodás, de talán még a város határát sem érjük el, és csend telepszik a bordó-fehér kocsira.

Amit csak alkalmi útitársak törnek fel. Akiknek fogalmuk sincs az ismeretlen sorstársak íratlan utazási etikettjéről. Mert nekünk nem élmény, kikapcsolódás, kaland a reggeli utazás. Inkább már munkaidő vagy éppen még egy kis alvásra visszaszerzett szabadidő. Bennünket nem érdekel az ismeretlenek családi válsága, zaftos poénja, munkahelyi okoskodása. Mi, több tucatnyian, magunkba temetkezve, szótlanul, mogorva utasok vagyunk.

Például ők ott, a négyes bokszban, az asztal körül. Mindig együtt ülnek, talán még helyet is egyszerre foglalnak. A szemüveges, filigrán, fekete nő, aki legalább egy kamasz lányt hagy reggelente Szolnokon, és az indulást követő rövid csicsergés után laptopján dolgozik Pestig. Szemben vele, ugyancsak az ablaknál, korabeli barátnő, szintén anyuka, ugyancsak kissé problémás gyerekekkel. Az elkapott szófoszlányok alapján a néptánc köti össze a társaságot, amelynek elmaradhatatlan tagja a kölyökképű szemüveges férfi, aki olykor önkéntes rendszergazdaként oldja meg a körülötte ülők számítástechnikai problémáit. Pár hónapja még egy másik állandó férfi társuk is volt, aki Debrecenből ingázott. Ami a Pest-Szolnok viszonylatban utazók szemében minimum tiszteletet parancsoló teljesítmény.

Újabban csapódott a társasághoz a mindig, mindent jobban tudó ötvenen túli pasas. Hogy nem rutinos vagy régi ingázó, azt rögtön elárulja, hogy imád akár Pestig is beszélgetni. Hangosan. Mintha azt akarná, hogy mindenki hallja, nála van a bölcsek köve. Rettenet, ha a helyjegye a hétfőnként a Dunántúlra járó bagoly kinézetű bácsi mellé szól, mert akkor a napi viszonylatunkon kétszer megoldják az ország összes problémáját, kielemzik azt a sok hülyét, akik mindent elrontanak. Telenyomják a kocsi légterét a verbális facebook üzenőfal leghosszabb és über demagóg kommentjeivel.

Aztán ott van a titokzatos hosszú hajú férfi, aki minden reggel egy üres sport babakocsival száll fel a vonatra. Mindenki dolgozós táskával, hátizsákkal utazik. Nála semmi sincs, csak az üres babakocsi. Hol hagyhatja reggelente a tartalmát?

Meg ott van a kicsit nagyothalló néni. Szolnokra már vele érkezik a szerelvény. Kőbányáig utazik, és addig csak a telefonja létezik. Nem néz fel, nem szól, csak játszik. Örök gyerek. Nyáron a cipőjéből is kibújik, és a szembe székre feltett lábbal adja át magát a virtuális élvezeteknek.

Velünk utazik a mérges hörcsög, aki olyan, mint amikor Shermannal mentek az amcsik a Tigrisek ellen. Kicsi és magabiztos, nem járt jól, aki eddig ujjat húzott vele. Csak félve írom le: a telefonon pattogó utasításaiból úgy tűnik, egy biztosítónál lehet fő-fő programozó. Hogy miért olyan mérges és feszült mindig, nem értem, hiszen az egyetlen, akit minden este, az aluljáróban a párja várja. Egy őszülő, kedves, mosolygósszemű maciember.

És ott van a srác, aki mindig a sarokba foglal helyet. Nem nagyon beszél senkivel. Felszáll, lepakol és az Abonyi út végénél már ölében a laptopja, amit az állatkertig ver szótlanul. Mit írhat napi retúrban? Talán ezt a karácsonyi üdvözletet az ismeretlen útitársaknak…

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Mulatókert és nyári étterem
Tudom, hogy alig egy hónapja esett már itt néhány szó az egykori szolnoki vasútállomáson működő étteremről, de olykor felbukkannak képeslapok, amelyek felülírnak minden szerkesztői szándékot. Főleg, ha ilyen szép szó bukkan fel, mint a ?mulatókert?.

Az Album további képei
 
hirdetés Az eltűnt városháza borító

AKB

A közelmúlt emléke
A közelmúlt politikai és ezzel összefüggő médiaváltozásainak állít - az eredeti szándék ellenére - emléket a Baross és a Boldog Sándor István út kereszteződésében elfelejtett speciális hirdetőoszlop. Hol van már az a Hír TV és azok a műsorvezetők, akiket ez a legalább hét éve készült, azóta meg árván maradt plakát hirdetett? És hol van már e hirdetőoszlop sokak által félt tulajdonosa? Tekinthetjük szemétnek a kint felejtett plakátot, de történelmi emlékhelynek is, ami arra figyelmeztet, hogy öröknek hitt dolgok sem állandóak, és a fordulásokat követhetik visszafordulások.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A 145-ös vonal emléktáblája
A vasútállomás mellett álló szocreál irodaház távolabb eső sarkánál - a kiállított 424-es gőzmozdony felé haladva - öt emléktáblát találunk a falon. Közülük az egyik a Szolnok-Kiskunfélegyháza vasútvonal megnyitásának centenáriumára emlékeztet.

A Szoborpark további képei