[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Kávé, cigi, panel (75./76 rész)

2021. október 10.

A világ legrosszabb kávéja. Minden reggeli első korty után megállapította, aztán fogadkozott, hogy azon a helyen soha többé nem vesz feketét. A soha persze soha sem következett be. Csak az önsajnálat: ötvenéves létére a napindító kávét az utcán, az elöregedő lakótelep egyik tízemeletesének földszinti lakásából kialakított vegyesboltja előtt kell elfogyasztania.

Az asszony ki nem állhatta, ha a nyolcadik emeleti apró lakásukban hajnalonként, munkába indulás előtt matatott. És mivel semmi kedve sem volt veszekedéssel indítani a napot, jó ideje inkább halkan felöltözött, és kiosont a negyvenhat négyzetméterből. A cégnél, az öltözőben mosakodott, és a panel kávé is ott hozta meg az ihletet a gondolkodásra, már ahogy a hosszú reggeli trónolást nevezte.

Az első korty után a hüvelyk és a mutató ujjak közé fogta az apró, fehér műanyagpoharat, hogy ne süsse a kezét az iszonyatosan forró lötty, ami az indokolatlan hőmérséklettel próbálta elfedni az ízek és aromák hiányát. Másik kezével előtúrta a cigit a farmerkabátja zsebéből, megrázta a dobozt, hogy a szájával kihúzhasson egy szálat. Aztán az öngyújtójáért tapogatta körbe magát. Az esti rutin része volt, hogy nemcsak a ruháját készítette a bejárati ajtó mellé, nehogy a szekrények nyitogatása megzavarja a nőt, akivel ugyanabban a lakásban élt, de a bontott cigis dobozt és az öngyújtót is gondosan elhelyezte a másnapi zsebeiben.

Az első slukk után mindig megállapította, hogy azért jó az előrelátás, mert dühítő lenne a földre letenni a löttyöt, amíg előkotorná a cigit meg az öngyújtót. Mert cigivel és kávéval indult a reggel. A lakásától, az ágyától talán húsz méterrel odébb meg vagy harminccal lejjebb. Otthon nemcsak nem zöröghetett reggelente, de cigiznie sem volt szabad. Sőt, az asszony úgy tudta, rég nem dohányzik, merthogy nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy havonta több ezer forintot elfüstöljön. Pedig de, megengedte magának.

Ha túl volt a reggeli önsajnálaton, egy slukk és egy korty között a kopott tízemeletes előtt gyülekező kávézókat figyelte. A narancssárga mellényes köztisztaságiakat, akik az első hajnali kör után a lakótelepi parkolóban hagyták hangos járműveiket, hogy éppen ott gyűjtsenek energiát a folytatáshoz. Az alkesz nyugdíjasokat, akik már reggel valami ürüggyel szabadultak el otthonról, és nemcsak kávéval indították a napot. Ha a közelben építkezés vagy felújítás volt, márpedig egy ilyen régi és nagy paneltengerben mindig akadt valami, akkor felbukkantak a változó arcú munkások is. És persze megjelentek a környék hajléktalanjai, akik valami lepattanóban reménykedve fürkészték azokat, akik saját pénztárca jogán fogyasztottak.

A legérdekesebbek az öltönyösök és a kizárólag velük érkező kiskosztümösök voltak. Pár éve jelentek meg a kisbolt előtt, amikor állami hivatalt csináltak az elöregedő lakótelep feleslegessé vált iskolájából. Nem értette, hogy a hivatalnokfélék mi a fenéért járnak hétre dolgozni, de nem is kérdezte őket, mert a kávézó csoportok között csak a hajléktalanoknak volt átjárása. Igaz, az elmúlt hetekben gyakran felbukkanó egyik kiskosztümössel szívesen beszélgetésbe elegyedett volna, de nem mert, így csak fejben vetkőztette le, és csak elméletben hódította meg. És szintén csak a koponyájában játszódtak le azok a veszekedések is, amik a világ legrosszabb kávéját főző boltos csajszi és a szürke kiskosztümös között törtek ki miatta. Féltékenységből. Mert a pocsék reggeli kávénál jobban feltolta a vérnyomását, ha azon mélázott, hogy akár kellhetne is még valakinek, ha már az asszony alig engedi közel magához. Meg akár lehetne is még valakinek a királya, ha már odahaza csak az utolsó senki kategóriába férhet be.

Minden reggel máshogy, mérgesen, szomorúan, vagy lemondóan gyűrte össze az apró műanyagpoharat, amiben előbb gondosan belenyomta a csikkjét. Élvezte, ahogy mint az összetörő csont ropogott az ujjai között a fehér műanyag, ami aztán repült a mindig túlcsordult kuka felél. Szemeivel követte a röppályát, majd elindult egy újabb, érdektelen nap felé.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Beton Szolnok
Aki életében nem járt Szolnokon, és az első élménye a városról ez az 1980-ban készült mozaikképeslap, az azt gondolhatta, itt minden beton és új, semmi sem maradt a múltból. Annak ellenére, hogy az anziksz jobb felső sarkában épp a város 900 éves múltjára emlékeztető Tanúhegy látható.

Az Album további képei
 

AKB

Elmúlnak az ünnepek
Elmúlnak az ünnepek, maradnak az elszáradt koszorúk. A hivatalosságoknak addig fontos az emlékezés, amíg a média érdeklődésének kereszttüzében, komoly arccal fejet hajthatnak a közpénzből vett koszorúk mögött. Aztán elfelejtik, mint a választási ígéreteiket. És a városukat se nagyon járják. Különben hogyan fordulhatna elő, hogy az augusztus 20-ai szolnoki koszorúk az esemény után 103 nappal is ott rohadnak az emlékhelyen?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Kátay Endre emléktábla
Véletlenül bukkantam az Alcsi városrészben lévő Tulipán kocsma falán Kátay Endre színművész emléktáblájára, amiről kiderül, hogy a nagyszerű színész Szolnokon született. Február 23-án talán friss koszorú is kerül a tábla alá.

A Szoborpark további képei