[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Letámasztott Csepel a Gátőr utcában (45./45 rész)

2018. május 27.

Saját háza felrobbantását találta a legjobb válasznak az alkoholista szomszéd arra a problémára, hogy a családja magára hagyta a félkész szandai házban. Ez természetesen nem volt jó válasz, viszont mások számára is sikerült egy halom, addig nem létező problémát generálnia. Nekem például egy zavaros hajnallal indította az amúgy sem könnyűnek ígérkező napomat.

Akkoriban nem volt semmi különleges abban, ha a legváratlanabb időpontokban hallottunk egy-egy eget rengető dörrenést. Bár az első pillanatokban simán frászt kaptunk vagy eldobtuk, ami éppen a kezünkben volt, de utána könnyedén megállapítottuk, hogy csak az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg gyakorlatozik, avagy egy vadászgépnek sikerült túllépnie a hangsebességet. Na, bumm. Aztán ment minden tovább úgy, mint előtte.

Azon a hajnalon álmomban hangzott el a hatalmas dörrenés, amit csukott szemmel nyugtáztam is: a ruszkik vagy egy repcsi, de az is lehet, hogy egy ruszki repcsi. Ám utána nem térhettem vissza az eredeti, nyugodt álmomhoz, mert abban minden felbolydult: ajtócsapkodás, rohangálás, káromkodás került bele. Aztán anyám a szobám ajtajával együtt tépte fel a szemeimet, és rémülten üvöltötte, hogy ég a szomszéd ház.

Mert a szomszéd rosszul mérte fel, hogy önmaga meg az addigi életén át épített, túlméretezett és ezért soha be nem fejezhető, háromszintes kertes ház elpusztításához nem elegendő egy majdnem kiürült gázpalack meg egy meztelennős öngyújtó. Ezek csak arra alkalmasak, hogy az élet újabb kihívására rossz választ adó ember beszakítsa a kamrája ajtaját, a konyhája ablaka viszont tokostól a funkciótlan erkélyére boruljon, ellenben a függöny meg a terítő komótosan lángra lobbanjon. És mivel a kamra ajtaján hanyatt fekvő, a fején néhány szétloccsant befőttel fetrengő személy nem képes az ésszerű gondolkodásra, így nyugodtan nyargalászhat körülötte a vörös kakas. Mindaddig, amíg az álmukból felvert szomszédok össze nem rakják a mozaikokat, amikből végül egyetlen kérdés artikulálódik: mi a picsát csinált ez a barom?

Amire persze azokban a kusza pillanatokban nem az volt a cizellált felelet, hogy rossz választ adott a szomszéd egy valós, de önmaga által előidézett problémára. Részben, mert cikáztak a most mit csináljunk tartalmú tehetetlenségek. Amiből csak nehezen bontakozott ki a kérdés, miszerint hogyan értesítsük a mentőket meg a tűzoltókat. Ugyanis a legközelebbi telefonfülke Laci bácsi boltja előtt, a Gátőr utca és a Kocsoros találkozásánál volt, általában működésképtelen állapotban. Ráadásul akkor is tizenöt percre a házunktól, ha könyvvitel volt a nulladik órám, és nem óhajtottam konfliktust generálni a szintén Szandáról buszozó Pötyivel, ezért inkább rohantam, hogy elérjem valamelyik reggeli járatot.

Naná, hogy a legfiatalabbra esett a választás. Apám csíkos pizsamájában a kerti csapra szerelt tömlővel locsolta a szomszéd ház felénk néző tűzfalát meg a tetejét, anyám a nagyanyámmal kórusban jajveszékelt, és közben mentették a legfontosabbakat a teraszról, a cserepekben sorakozó leandereket meg hibiszkuszokat, nagyfater pedig komótosan rágyújtott. Talán ő volt az egyetlen, aki felmérte, hogy az esti felhőszakadás után kis esélye van a tűz átterjedésének, ami ráadásul talált ropogtatva pusztítani valót a szomszéd házán belül is. Két szippantás között az ő elméje adta ki, hogy pattanjak biciklire, és a Boltos Laci elől hívjak segítséget.

Pizsamára melegítő, mezítlábra rosszabbik Tisza cipő, aztán irány a garázs. Lapos. Az első meg a hátsó is. Hol a pumpa? Kiabáltam, mire anyám extázisban üvöltött vissza, hogy az meg mi a francnak kellene éppen most, amire nagyanyám tromfolt azzal, hogy ne idegesítsem mindig a szüleimet. Nagyapám viszont megnyugtatott: legfeljebb szétrázza a seggemet, ha már a felnin megyek, de iparkodjak, nehogy az én lelkemen száradjon annak a barom szomszédnak az élete meg a háza. Ez a lehetőség pont nem érdekelt, de azért kitoltam az öreg Csepelt, felkászálódtam rá, és vacogtam.

Részben mert a lassan beköszönő nyár ellenére is kellemetlenül hideg volt. Másrészt azon a hajnalon sem működtek az utcai lámpák. Harmadrészt pedig tudtam, hogy az utca közepén, az utca végén, aztán meg a Gátőr utcán is vannak olyan házak, ahol nincs rendes kerítés, viszont van kutya. Mint a denevér, hallás után próbáltam tájékozódni, és emlékezetből kormányozni, miközben az eső áztatta úton imbolygott alattam a régi járgány.

A Gátőr és az Eper utca sarkán taknyoltam el először. De úgy rendesen: a bringa balra csúszott ki alólam, én meg jobbra vágódtam hasra. Nem éreztem fájdalmat, mert csak arra tudtam koncentrálni, hogy az esemény beindította a kutyák riadóláncát.

Kitapogattam a sötétben a bringát, felpattantam és tekertem a Kocsoros fényei felé. Közben pedig magamban átkoztam az idióta szomszédot, hogy miért nem a kötél általi halált választotta. Szidtam a TITÁSZ-t, mert szarnak megjavítani az utcai lámpákat, a tanácsot meg a városi földutak miatt. Ja, és a családomat, hogy a kicsi, de kényelmes belvárosi lakásunkból a hülye szomszédok nélküli kertes ház ígéretében hittek, és a múlt nyáron kiköltöztünk a világ végének tekinthető Eper utcába.

A Körte utca sarkánál már torok szakadva üvöltöttem, hogy takarodj! És a tök lapos gumikon, a kerekek és a sárhányók közé épülő sárréteg ellenére világbajnok időt mérhetett volna bárki, aki lát. Üvöltöttem, szakadt rólam a víz, aztán kimaradt néhány másodperc. Arra eszméltem, hogy hanyatt fekszem a puha sárban, lábaimon keresztben az ócska bringa, vonyítanak a kutyák, én meg a gyönyörű csillagos eget bámulom. Aztán összeálltak az elmúlt percek filmkockái, de nem mertem mozdulni, nehogy észrevegyen a kutya, ami elől menekültem.

A tűzoltóautó kék lámpájának köröző fénye térített magamhoz. Felültem. Szerencsére sehol egy kutya, viszont valaki már riasztotta a segítséget. A második tűzoltó után egy fehér Nysa aztán két kék Lada kanyarodott kék fényt terítve a Vörösmező út irányába. Feltápászkodtam. Felállítottam a bringát, hogy akkor indulok haza. De nem mozdult. Mind a két kereke megcsavarodott és beszorultak a villák közé. Nekitámasztottam a villanyoszlopnak, és vacogva, sarasan elindultam gyalog haza.

A házunk előtt nem állt egyetlen autó sem. Az utca csendes volt. A teraszon ott sorakoztak a virágzó hibiszkuszok és leanderek. Kezdett világosodni. A szomszéd házát néztem, de semmi nyoma sem volt a tűznek. Hisz évek óta üres. És nagyapám sem dohányzott. Sőt tíz éve halott. Végigtapogatom magam: nincs rajtam melegítő, az ócska Tisza, csak a száraz pizsama.

Ebben a pillanatban újabb hatalmas dörrenés. Ajtócsapódás, folyosóról beszűrődő járkálás, vécé lehúzás, a konyhából hallom a rádiót, amint hat órakor Pintér Dezső köszönti önöket. A francba! Elaludtam. A nulladik könyvvitel. Pötyi felkoncol. A hatnegyvenes 8Y-ost el kell érnem. Rohanok. Már majdnem a Gátőr utca végén vagyok, ahonnan csak egy hosszú lejtő, aztán át a 442-esen, és megmenekültem. De az utolsó villanyoszlopnál földe gyökerezik a lábam. Az öreg, fekete Csepel kifordult kerekekkel ott van letámasztva.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

Épül a Közgé?
Elfogult vagyok ezzel az épülettel, ám mégsem csak emiatt hozakodok most elő a Közgét ábrázoló képeslappal. Sokkal inkább amiatt, hogy joggal feltételezhetjük: a fotóból jóval a készítése után lett postai küldemény, ráadásul hosszú éveken át forgalmazták.

Az Album további képei
 

AKB

Hirdetés és kábel
Nem tudom meggyőzni magam arról, hogy bárhová, bármilyen reklámot ki lehet helyezni. Szerintem vannak helyek..., de ezzel mindig egyedül maradok, úgyhogy "örömmel" nézem, honnan került a város kocsmájába TV a VB-re. De, ha már ennyire igényes az úri közönség... A piros molinót kitakaró egykori hirdetőtábla helyén maradt kábelkígyó is csak engem zavar? Amíg valakinek baja nem lesz. Van gond, nem mondom...

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A munka hőseinek emlékére
A Mátyás király út egyik négyemeletes házának sarkán található egy 46 éves emléktábla, aminek a betűi mára szinte teljesen kifakultak. Pedig egy igazi korrajz abból az időből, amikor nemcsak a történelem és a művészet nagyjai kaphattak emléktáblát, hanem a kétkezi melósok is.

A Szoborpark további képei