[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Lórum karácsonykor (16./64 rész)

2015. december 23.

A karácsony tulajdonképpen azzal kezdődött, amikor a szociális otthon parkjában álló hatalmas fenyőfa színes lámpáit nagyapám felkapcsolta. Ez a hetvenes évek végén nemhogy megszokott, de inkább elképesztően ritka látvány volt. Főleg egy Szolnok melletti faluban. Ahol a különleges fa közelében lévő szolgálati lakásban volt a legszebb a karácsony.

Nem tudom, meddig hittem abban, hogy a karácsonyfát meg az ajándékokat a Jézuska vagy az Angyal hozza. Mert, amióta emlékszem karácsonyfákra, azóta azt is tisztán fel tudom idézni, hogy segítek díszíteni. Márpedig Angyalkának nem lehetett nevezni.

Minden évben először Nagyiéknál díszítettük fel a fát. Ami azért volt izgalmas, mert Nagyinál nem szimpla, kemény konzumszaloncukrokat aggattunk a fára, hanem mindig valami igazán különlegeset. Hogy apai nagyanyám, azaz Nagyi, a fővárostól száz kilométerre, de még Szolnoktól is vagy húszra, a hetvenes években ezeket miként tudta beszerezni, az ugyanolyan titok, mint a karácsonyi készülődése. Amiből semmit nem vettünk észre. Pedig tizenhat, aztán tizennyolc ember ülte körül az asztalt. Nem egyszer, hanem olykor két-három napon át. És Nagyin ez soha sem látszott. Nem volt fáradt, levert, ideges. Angyali mosollyal és tökéletes frizurával varázsolta elénk a terülj-terülj asztalkámat.

Amikor feldíszítettük a fát, Nagyi elküldött Nagyapáért, hogy jöhet megnézni, meg főleg ebédelni. Nagyapám, aki még hétvégén is nyakkendőben, pantallóban és zakó helyett legfeljebb mellényben járt, biztos távolságot tartott a házimunkáktól. Karácsony délelőttjén is inkább az igazgatói irodájában ült. Felhívhattuk volna a szociban működő belső telefonon, de Nagyi valamiért jobbnak látta, ha engem küld a száz méterre, a már fellámpázott kinti karácsonyfa tövében álló irodába.

Imádtam azt a helyet, amit a dohány, a grafit és az indigó különleges illata járt át. Nagyapám legtöbbször fehér köpenyben ült az íróasztalánál, és mosolygott, ha valamelyik unokája lépett a dolgozószobájába. Szenteste délelőttjén is ott ült. Előtte franciakockás papír, amire grafitceruzával, gyönyörű betűkkel írta ünnepi beszédét. Mert nálunk akkor „jöhetett a Jézus” - apám mindig így mondta -, ha már Nagyapa a szoci mindkét osztályán, az ott felállított karácsonyfák mellett elmondta a karácsonyi beszédét, és minden dolgozónak és gondozottnak - akik nem sokkal voltak idősebbek nála - kellemes ünnepeket kívánt. Mekkora ajándék lenne, ha legalább egy ilyen beszéde előkerülne.

A szenteste is eltelt, de az igazi karácsony december 25-én köszöntött be. Amikor a szoci végében álló szolgálati lakásba végre megérkezett mind a négy gyerek valamennyi unokával. A délelőtt elmaradhatatlan hisztije volt, hogy a nagycsaládi Jézus Tarzan előtt vagy után jöjjön. Általában a szülők győztek, és Johnny Weissmüller két üvöltése között jött. Ami persze csak addig bosszantott, amíg odaértünk a fához, ahol négy helyről kapott ajándékokban tobzódtunk.

Egyetlen ajándékot sem tudok felidézni. Azt viszont igen, hogy az ajándékozás után, gyerekszemmel szinte azonnal, asztalhoz kellett ülnünk, mert következett az ünnepi ebéd. Az ebéd, ami Nagyapám tósztjával indult, és megszámlálhatatlan fogásból állt, így két-három órán át tartott. Ahol evés közben nemcsak az derült ki, hogy ki mennyit nőtt az elmúlt évben, ki miben lett okosabb, de repkedtek a legújabb viccek, a régi anekdoták, és mindenki nevetett. Lassan negyven év távlatából olyanok ezek az ebédek, ahol Nagyi sütijei fölött mindenki boldog és vidám.

És lehetett fokozni a hangulatot. A hosszú ebédet nagy közös séta követte, majd levegőzés után újra az asztalok köré gyűltünk. De már csak részben enni. Ugyanis ilyenkor tradicionálisan előkerült a magyar kártya, és indultak a lórum partik. Ami természetesen akkor volt a legizgalmasabb, amikor Nagyapa és a fiai játszottak 10 filléres alapon. Kevertek, osztottak, olykor forintokat is elbuktak, de nevettek, ettek, ittak, miközben mi, gyerekek kibiceltünk, és szerintem akkor nem is vettük észre, hogy abban a házban a boldogság éppen ott lakik.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

A rendőr figyel
A Szolnok 2:1-re verte a Törökszentmiklóst 1933 szeptemberében. Ez a mából nézve inkább kedves, sem mint értékes információ is erről a 80 éve feladott képeslapról derül ki. Amit minél tovább nézegetünk, annál több apró és érdekes részletet fedezhetünk fel rajta.

Az Album további képei
 
hirdetés Az eltűnt városháza borító

AKB

Plakátmagány
Beruházni, kivitelezni nagyon tudunk. Működtetni már nem annyira. Néhány évvel ezelőtt viszonylag esztétikus hirdetőtáblák kerültek a Szapáry út megújult burkolatára. Hogy milyen pénzből, mára nem érdekes. Az azonban érdekelne, kié lehet ez a néhány hirdetőtábla. Kit nem zavar, hogy hónapos plakátok rohadnak rajtuk? Ki nem veszi észre, hogy van, amelyikre vállalhatatlan kiegészítések kerültek? Szolnok közepén. Vagy ezek magányos plakáthelyek, gazdátlan plakátokkal? Kellemetlen ez a tulajdonosra, a hirdetőkre, a plakátokon szereplőkre, de ránk, szolnokiakra nézve is.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A 145-ös vonal emléktáblája
A vasútállomás mellett álló szocreál irodaház távolabb eső sarkánál - a kiállított 424-es gőzmozdony felé haladva - öt emléktáblát találunk a falon. Közülük az egyik a Szolnok-Kiskunfélegyháza vasútvonal megnyitásának centenáriumára emlékeztet.

A Szoborpark további képei