[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Lórum karácsonykor (16./84 rész)
2015. december 23.
A karácsony tulajdonképpen azzal kezdődött, amikor a szociális otthon parkjában álló hatalmas fenyőfa színes lámpáit nagyapám felkapcsolta. Ez a hetvenes évek végén nemhogy megszokott, de inkább elképesztően ritka látvány volt. Főleg egy Szolnok melletti faluban. Ahol a különleges fa közelében lévő szolgálati lakásban volt a legszebb a karácsony.
Nem tudom, meddig hittem abban, hogy a karácsonyfát meg az ajándékokat a Jézuska vagy az Angyal hozza. Mert, amióta emlékszem karácsonyfákra, azóta azt is tisztán fel tudom idézni, hogy segítek díszíteni. Márpedig Angyalkának nem lehetett nevezni.
Minden évben először Nagyiéknál díszítettük fel a fát. Ami azért volt izgalmas, mert Nagyinál nem szimpla, kemény konzumszaloncukrokat aggattunk a fára, hanem mindig valami igazán különlegeset. Hogy apai nagyanyám, azaz Nagyi, a fővárostól száz kilométerre, de még Szolnoktól is vagy húszra, a hetvenes években ezeket miként tudta beszerezni, az ugyanolyan titok, mint a karácsonyi készülődése. Amiből semmit nem vettünk észre. Pedig tizenhat, aztán tizennyolc ember ülte körül az asztalt. Nem egyszer, hanem olykor két-három napon át. És Nagyin ez soha sem látszott. Nem volt fáradt, levert, ideges. Angyali mosollyal és tökéletes frizurával varázsolta elénk a terülj-terülj asztalkámat.
Amikor feldíszítettük a fát, Nagyi elküldött Nagyapáért, hogy jöhet megnézni, meg főleg ebédelni. Nagyapám, aki még hétvégén is nyakkendőben, pantallóban és zakó helyett legfeljebb mellényben járt, biztos távolságot tartott a házimunkáktól. Karácsony délelőttjén is inkább az igazgatói irodájában ült. Felhívhattuk volna a szociban működő belső telefonon, de Nagyi valamiért jobbnak látta, ha engem küld a száz méterre, a már fellámpázott kinti karácsonyfa tövében álló irodába.
Imádtam azt a helyet, amit a dohány, a grafit és az indigó különleges illata járt át. Nagyapám legtöbbször fehér köpenyben ült az íróasztalánál, és mosolygott, ha valamelyik unokája lépett a dolgozószobájába. Szenteste délelőttjén is ott ült. Előtte franciakockás papír, amire grafitceruzával, gyönyörű betűkkel írta ünnepi beszédét. Mert nálunk akkor „jöhetett a Jézus” - apám mindig így mondta -, ha már Nagyapa a szoci mindkét osztályán, az ott felállított karácsonyfák mellett elmondta a karácsonyi beszédét, és minden dolgozónak és gondozottnak - akik nem sokkal voltak idősebbek nála - kellemes ünnepeket kívánt. Mekkora ajándék lenne, ha legalább egy ilyen beszéde előkerülne.
A szenteste is eltelt, de az igazi karácsony december 25-én köszöntött be. Amikor a szoci végében álló szolgálati lakásba végre megérkezett mind a négy gyerek valamennyi unokával. A délelőtt elmaradhatatlan hisztije volt, hogy a nagycsaládi Jézus Tarzan előtt vagy után jöjjön. Általában a szülők győztek, és Johnny Weissmüller két üvöltése között jött. Ami persze csak addig bosszantott, amíg odaértünk a fához, ahol négy helyről kapott ajándékokban tobzódtunk.
Egyetlen ajándékot sem tudok felidézni. Azt viszont igen, hogy az ajándékozás után, gyerekszemmel szinte azonnal, asztalhoz kellett ülnünk, mert következett az ünnepi ebéd. Az ebéd, ami Nagyapám tósztjával indult, és megszámlálhatatlan fogásból állt, így két-három órán át tartott. Ahol evés közben nemcsak az derült ki, hogy ki mennyit nőtt az elmúlt évben, ki miben lett okosabb, de repkedtek a legújabb viccek, a régi anekdoták, és mindenki nevetett. Lassan negyven év távlatából olyanok ezek az ebédek, ahol Nagyi sütijei fölött mindenki boldog és vidám.
És lehetett fokozni a hangulatot. A hosszú ebédet nagy közös séta követte, majd levegőzés után újra az asztalok köré gyűltünk. De már csak részben enni. Ugyanis ilyenkor tradicionálisan előkerült a magyar kártya, és indultak a lórum partik. Ami természetesen akkor volt a legizgalmasabb, amikor Nagyapa és a fiai játszottak 10 filléres alapon. Kevertek, osztottak, olykor forintokat is elbuktak, de nevettek, ettek, ittak, miközben mi, gyerekek kibiceltünk, és szerintem akkor nem is vettük észre, hogy abban a házban a boldogság éppen ott lakik.
MEGOSZTÁS:
Album
120 éves szolnoki képek
Szigeti Henrik fényképeiből a felvidéki Eperjesen működő Divald Károly "első magyar fényképnyomati műintézetében" készülhetett ez a négy, szolnoki fotóból álló képeslap. Az itt bemutatandó példányát 1900-ban adhatták postára, ugyanakkor az egyik kép biztosan korábban készült.
AKB
Hol járunk?
Ez itt egy beázott plafon. Amivel nem az a baj, hogy hónapok óta nem volt egy rendes eső, hanem, hogy ez a plafon alig egy éve lett átadva egy sokmilliárd forintos, több évig tartó beruházás eredményeként. Az azóta szakadozó padlóborítással, vállalhatatlan mázolásokkal, fel nem takarított festésnyomokkal, és máig a munka nyomát magán viselő üvegekkel. Hol járunk? A Szolnoki Szigligeti Színház nézői folyosóin.
SzoborPark
Kiszabadított pákászcsónak
A közelmúltban növénygyérítés volt a Millér partján, így láthatóvá vált Nagy Kristóf és Kalmár Sándor éppen negyven éve egy négy méteres fatörzsre helyezett pákászcsónakja. Emlékműve egy olyan világnak, amely a Tisza szabályozásával, nagyjából másfél évszázada tűnt el Szolnok környékéről.