[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
A szandai hagymaszedő (5./90 rész)
2014. szeptember 28.
Szergej reggel hat óra óta egyedül szedte a hagymát a szadai kiskertek közé beékelődött szántóföldön. Lehet, hogy nem is Szergej volt, hanem Misa, Maxim vagy valami egészen más. A Vörös Hadsereg egyenruhájában, pár számmal nagyobb csizmájában görnyedt a tűző napon a barázdák között. Délutánra megsajnálta, és elindult felé egy karéj vastagon kent zsíros kenyérrel, meg egy palack vízzel.
A kiskatona csak akkor hagyta abba a munkát és emelkedett fel, amikor megállt mellette. Először nem is ránézett, hanem körbekémlelt, mintha azt vizslatná, figyeli-e valaki. Aztán pár pillanatig a kenyéren meg a vízen állt meg a tekintete. Mandula szemei voltak, cserzett, sárgás bőre. Ki tudja, annak a nagy országnak melyik vidékéről sorozták ide - tűnődött. Orra alatt éppen csak pelyhedzett. Húsz évesnek se látszott.
Évekig tanult oroszul, de már egy kukkot sem tudott, így inkább nem szólt semmit. Az inkább ijedt mintsem kíváncsi tekintetű kiskatona felé nyújtotta a kenyeret meg a vizet. Az tétovázott. Ismét a kenyérre nézett. Aztán a szemébe. Utána a szántóföldön kémlelt körül. Majd újra a kenyérre és a szemébe. Közelebb nyújtotta, mire hátrébb lépett.
A kenyér lelógott a szalvétáról. Nem tehette le a földre. Közelebb sem akart lépni a rémült arcú kiskatonához, inkább még jobban kinyújtotta a kezét. Már szinte derékszöget zártak karjai a testével, és úgy érezte mindjárt kicsúszik a palack a kezéből, de várt. Közben a mandula szemek a kenyér, a víz, az arca között cikáztak. Hezitált. Félt. Egyre rémültebbnek tűnt.
Végül a parancsot legyőzte az éhség meg a szomjúság.
Rámosolygott, amaz biccentett, és mohón falni kezdett. Pár pillanatig nézte, aztán megfordult és visszaballagott a hétvégi házához. Becsukta maga mögött a kaput, és folytatta, amit a lelkiismerete az imént félbehagyatott.
Már egészen sötét volt, amikor a kapuját csengő híján rángatni kezdte valaki. A kiskertek által körbezárt hagymaföld gazdája zörgetett. Látásból ismerte, de sose beszélt vele. Nem kedvelte. Amolyan kétszínű, a jég hátán is megélő, de mindenkit csak kihasználó alaknak tartotta, aki szeretett hivalkodni. A szomszédok beszélték róla, hogy ha már egy új ezerötössel jár, akkor odahaza legalább BMW is áll a garázsában. Neki tíz éves Moszkvicsa volt.
Amint közelebb ért, a szomszéd köszönés helyett, feldúlt arccal szegezte neki, hogy látta-e a ruszki kiskölyköt. A szomszéd feje vörös lett, az egyszerű igentől. Szinte tajtékzott, hogy mikor és hol látta utoljára. A két kezével akkorát csapott a kétszárnyú kerítéskapura, hogy hangosan csörömpölni kezdett az egész, amikor megtudta, hogy délután megszánta az étlen-szomjan dolgozó gyereket. Bár sose beszéltek, a szomszéd tegezésre váltott, és azt üvöltötte, hogy ő bíztatta a bolond ruszkit a szökésre.
Nem szeretett vitatkozni. A kiabálást meg pláne nehezen viselte. Csendesen jó éjszakát kívánt, és a kapun kívül hagyta a szomszédot.
Másnap reggel, a 8-as buszon beszélte néhány ismerős kiskert tulajdonos, hogy az éjszaka nagy volt a mozgás a környéken. Az egyik hétvégi házát feltörték, de csak ennivalót meg néhány rossz ruhát vittek el, mégis kutyás rendőrök járkáltak a környéken. Találgatták, hogy melyik főelvtársnak lehet vityillója Szandának ezen a végén, aki miatt azt a sok rendőrt kirendelték szombat este.
A Kocsoros után egyikük suttogva állította: a rendőrök után géppuskás orosz katonák is érkeztek, és átfésülték a környéket. Csatárláncba meneteltek a városszélén a határban. Szökött katonát kereshettek. Mert, ahogy azokkal bánnak, nem csoda, ha némelyik megpróbál kereket oldani. De szerencsétlen, hová menne itt? Nem ismer senkit, magyarul se tud, azonnal lebukna. Sőt, már biztos, el is kapták. Azóta meg lepuffantották. Vágtak egyre halkabban egymás szavába, aztán ki-ki leszállt a választott megállójánál.
A vasútállomásig utazott. Két nagy kosár gyümölcsöt cipelt. A pesti gyorsra várt, miközben arra akart gondolni, hogy mennyire örülnek majd az unokák. De nem sikerült, mert az unokák képe helyett állandóan a kiskatona arca ugrott be. Amint mohón enni kezdett. Ahogy a szemében a bizalmatlanságot és a félelmet a hála váltotta fel. Honnan jöhetett? Kinek hiányozhat? Mi lett vele?
Befutott a gyors. Sokan lettek a peronon. Tülekedtek a le- és a felszállók, testek, fejek hömpölyögtek. Aztán mintha hirtelen megdermedt volna az idő. Ismerősbe botlott tekintete. Összenéztek. A cserzett, sárgás arcban mandulaszemek ültek. Elszántnak tűnt. Biccentett, mosolygott, és felkapaszkodott a Pest felé tartó vonatra.
MEGOSZTÁS:
Album
Nagykanyar a másik irányból
Szigeti Henrik udvari fényképész a XX. század első éveiben nem volt rest kicipelni hatalmas masináját az Újvárosba, hogy azt a Tisza-parton felállítva készítsen panorámaképet Szolnokról. Így születhetett ez a ritka perspektíva a három templomról.
AKB
Hova visz?
Hova visz egy olyan aluljáró, amiben úgy tűnik, évek óta nem járt takarító, ami érezhetően inkább mellékhelyiség mintsem közlekedést segítő építmény, amire tényleg igaz, hogy "sz*-nak, bajnak nincs gazdája"? De ettől még Szolnokon van. Elvileg a Tiszaligetbe visz vagy onnan a belvárosi Tisza-hídra. A miénk. De mégis kié? Nem lehetne, hogy neki is fájjon egy kicsit? Mert hová visz egy ilyen elhanyagolt aluljáró? A jövőbe?
SzoborPark
Egy helyi hős emléke
Takács Vendel mindössze 55 éves volt, amikor egy januári, hétfő reggelen a Kőtelekről Szolnokra tartó busz kormánya mögött rosszul lett. Utolsó erejével megállította a járművet, megmentve ezzel hatvan ember életét. A szolnoki buszpályaudvar 7-es kocsiállásánál emléktábla őrzi nevét.