[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
A szandai hagymaszedő (5./96 rész)
2014. szeptember 28.
Szergej reggel hat óra óta egyedül szedte a hagymát a szadai kiskertek közé beékelődött szántóföldön. Lehet, hogy nem is Szergej volt, hanem Misa, Maxim vagy valami egészen más. A Vörös Hadsereg egyenruhájában, pár számmal nagyobb csizmájában görnyedt a tűző napon a barázdák között. Délutánra megsajnálta, és elindult felé egy karéj vastagon kent zsíros kenyérrel, meg egy palack vízzel.
A kiskatona csak akkor hagyta abba a munkát és emelkedett fel, amikor megállt mellette. Először nem is ránézett, hanem körbekémlelt, mintha azt vizslatná, figyeli-e valaki. Aztán pár pillanatig a kenyéren meg a vízen állt meg a tekintete. Mandula szemei voltak, cserzett, sárgás bőre. Ki tudja, annak a nagy országnak melyik vidékéről sorozták ide - tűnődött. Orra alatt éppen csak pelyhedzett. Húsz évesnek se látszott.
Évekig tanult oroszul, de már egy kukkot sem tudott, így inkább nem szólt semmit. Az inkább ijedt mintsem kíváncsi tekintetű kiskatona felé nyújtotta a kenyeret meg a vizet. Az tétovázott. Ismét a kenyérre nézett. Aztán a szemébe. Utána a szántóföldön kémlelt körül. Majd újra a kenyérre és a szemébe. Közelebb nyújtotta, mire hátrébb lépett.
A kenyér lelógott a szalvétáról. Nem tehette le a földre. Közelebb sem akart lépni a rémült arcú kiskatonához, inkább még jobban kinyújtotta a kezét. Már szinte derékszöget zártak karjai a testével, és úgy érezte mindjárt kicsúszik a palack a kezéből, de várt. Közben a mandula szemek a kenyér, a víz, az arca között cikáztak. Hezitált. Félt. Egyre rémültebbnek tűnt.
Végül a parancsot legyőzte az éhség meg a szomjúság.
Rámosolygott, amaz biccentett, és mohón falni kezdett. Pár pillanatig nézte, aztán megfordult és visszaballagott a hétvégi házához. Becsukta maga mögött a kaput, és folytatta, amit a lelkiismerete az imént félbehagyatott.
Már egészen sötét volt, amikor a kapuját csengő híján rángatni kezdte valaki. A kiskertek által körbezárt hagymaföld gazdája zörgetett. Látásból ismerte, de sose beszélt vele. Nem kedvelte. Amolyan kétszínű, a jég hátán is megélő, de mindenkit csak kihasználó alaknak tartotta, aki szeretett hivalkodni. A szomszédok beszélték róla, hogy ha már egy új ezerötössel jár, akkor odahaza legalább BMW is áll a garázsában. Neki tíz éves Moszkvicsa volt.
Amint közelebb ért, a szomszéd köszönés helyett, feldúlt arccal szegezte neki, hogy látta-e a ruszki kiskölyköt. A szomszéd feje vörös lett, az egyszerű igentől. Szinte tajtékzott, hogy mikor és hol látta utoljára. A két kezével akkorát csapott a kétszárnyú kerítéskapura, hogy hangosan csörömpölni kezdett az egész, amikor megtudta, hogy délután megszánta az étlen-szomjan dolgozó gyereket. Bár sose beszéltek, a szomszéd tegezésre váltott, és azt üvöltötte, hogy ő bíztatta a bolond ruszkit a szökésre.
Nem szeretett vitatkozni. A kiabálást meg pláne nehezen viselte. Csendesen jó éjszakát kívánt, és a kapun kívül hagyta a szomszédot.
Másnap reggel, a 8-as buszon beszélte néhány ismerős kiskert tulajdonos, hogy az éjszaka nagy volt a mozgás a környéken. Az egyik hétvégi házát feltörték, de csak ennivalót meg néhány rossz ruhát vittek el, mégis kutyás rendőrök járkáltak a környéken. Találgatták, hogy melyik főelvtársnak lehet vityillója Szandának ezen a végén, aki miatt azt a sok rendőrt kirendelték szombat este.
A Kocsoros után egyikük suttogva állította: a rendőrök után géppuskás orosz katonák is érkeztek, és átfésülték a környéket. Csatárláncba meneteltek a városszélén a határban. Szökött katonát kereshettek. Mert, ahogy azokkal bánnak, nem csoda, ha némelyik megpróbál kereket oldani. De szerencsétlen, hová menne itt? Nem ismer senkit, magyarul se tud, azonnal lebukna. Sőt, már biztos, el is kapták. Azóta meg lepuffantották. Vágtak egyre halkabban egymás szavába, aztán ki-ki leszállt a választott megállójánál.
A vasútállomásig utazott. Két nagy kosár gyümölcsöt cipelt. A pesti gyorsra várt, miközben arra akart gondolni, hogy mennyire örülnek majd az unokák. De nem sikerült, mert az unokák képe helyett állandóan a kiskatona arca ugrott be. Amint mohón enni kezdett. Ahogy a szemében a bizalmatlanságot és a félelmet a hála váltotta fel. Honnan jöhetett? Kinek hiányozhat? Mi lett vele?
Befutott a gyors. Sokan lettek a peronon. Tülekedtek a le- és a felszállók, testek, fejek hömpölyögtek. Aztán mintha hirtelen megdermedt volna az idő. Ismerősbe botlott tekintete. Összenéztek. A cserzett, sárgás arcban mandulaszemek ültek. Elszántnak tűnt. Biccentett, mosolygott, és felkapaszkodott a Pest felé tartó vonatra.
MEGOSZTÁS:
Album
Plusz vagy mínusz egy lámpa a Szapáryn
Faragó Sándor, aki egyébként a Kossuth úton, az egykori Steiner-féle ház melletti épületben működtette papíráruházát, valamikor 1912 és 1922 között jelentette meg ezt a fekete-fehér képeslapot. Illetve ugyanennek színes változatát is. Igaz, azon már egy plusz utcai lámpa is látható.
AKB
Fájó bökkenő
Csak egy apró, a díszburkolatból évek óta kiálló, koszos vasdarab. Mi itt a bökkenő? Egykor a Tisza-parti sétányra történő behajtás korlátozására került a betonba, de oda ma már az megy be autóval, motorral, aki akar. Mert ez Szolnok. Kár bármit szóvá tenni. Jól van az úgy. Csak vigyázzanak! Bringakereket gyilkoló, gyereklábat felszakító, önfeledt sétát fájdalmasan megszakító bökkenő lehet abból a vasból. Figyeljenek! Mert csak magunkra számíthatunk.
SzoborPark
Magányos Gyermekek
Jövőre lesz negyven éves az a három gyerek, akik a város alapításának 900 éves jubileuma óta szemlélik a Dr. Sebestyén Gyula körút és a Városmajor - 1990-ig Vörös Csillag - út kereszteződését. A kis szobor beleolvad a környezetébe, talán fel se tűnne, ha a puha mészkő elfogyna.