[Fotytatjuk...]

Szolnoki mesék

Suta kézzel az imperialisták ellen? (87./91 rész)

2024. január 07.

Reggel hétkor kellett megjelenni a Milliben. Oda, ahol pár napja még önfeledten próbálgattuk a legújabb tánclépéseket és a csajozós dumákat, azon a reggelen a szolnoki vagányok sorfala helyett unott katonák meg öntudatos munkásőrök előtt kellett bevonulnunk. A leglehangolóbb mégis annak a réme volt, hogy két vagy három évre ki vonnak bennünket a forgalomból. Hazafiság ide, férfiasság oda, a fene se akart katona lenni. Pár éve kezdtem dolgozni, jó helyem volt a szövetkezetnél, mindig volt pénzem. Csak a szórakozás és a lányok érdekeltek. Még otthon laktam, a Mártírok úti kisposta fölött.

Az őseim aznap indultak Szemesre, mert életükben először szakszervezeti beutalót kaptak. Anyám addig állt az ágyam mellett, amíg ki nem másztam a paplan alól, mert tudta, különben visszaalszok, és akkor rendőrök visznek a sorozásra. Apám meg ragaszkodott ahhoz, hogy egyszerre induljunk. A két éve felállványozott házunk előtt búcsúztunk el, ők a Malinovszkij úton a vasútállomás felé indultak, én meg a Mártírokon, aztán meg a sínek mentén a járműjavító művelődési házához. Életem legrosszabb napjára készültem, de aztán addigi életemben soha nem voltam olyan boldog, mint aznap délután.

A délelőtti unalmas várakozás meg értelmetlen vigyázzba ugráltatás után pucéran álltam meg a sorozóbizottság előtt. Próbáltam takargatni magam, meg nézni mindenfelé, merthogy egy szál semmiben addig nem ácsorogtam mások előtt. Erre a hosszú asztal túloldaláról megszólalt egy ismerős hang, hogy „Sanyika, te meg mi a jó francot keresel itt, a suta kezeddel akarsz az imperialisták ellen harcolni?” A bizottság hatalmas ablak előtt ült, mögülük sütött a Nap, alig tudtam kivenni az arcokat. Megszólalni nem mertem, mire az ismerős hang, Béla bácsi, már adta is ki a parancsot, hogy öltözzek, bekísérnek az SZTK-ba, ahol megvizsgálják a suta kezemet, és csak utána döntenek a sorsomról. Semmit se értettem. Csak azt tudtam, hogy Béla bácsi az egyik első kuncsaftom volt, és akkor már vagy két éve kitartott mellettem, és mindig jókat dumáltunk, miközben hetente legalább egyszer rövidre vágtam a haját. Mindig civilbe jött, nem tudtam, hogy tiszt, pláne, hogy sorozótiszt.

Katonai terepjáróval vittek be az SZTK-ba, de ott is annyit kellett várni, hogy majdnem éhen haltam. Aztán az egyik rendelőbe a doki rám nézett, és csak annyit kérdezett: „Béla?”. Bólintottam, és már nyomta is a kezembe a lezárt borítékot, amivel mehettem vissza a sorozásra. Alig néhány srác lézengett a Milliben, egy idő után azt hittem, megfeledkeztek rólam, amikor nyílt az ajtó, és Béla bácsi intett, hogy menjek be. „Végre találtam egy jó fodrászt, a francokat fogom elengedni” - súgta a fülembe. Visszaült az asztal mögé, és szinte sírós hangon folytatta, hogy a bizottság legnagyobb sajnálatára, a bal kézfejem roncsolódása miatt sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítanak, de, ha gondolom, fellebbezhetek.

Nehezen türtőztettem magam, hogy ne a bizottság előtt kezdjek örömtáncba. A bal kezemnek annyi hibája volt, hogy pár évvel korábban, egy télen, a Magyar utcai bank udvarán felöntött koripályán elestem, és hüvelykujjamat magam alá gyűrtem, ami sután forrt össze. Furán nézett ki, de semmiben sem zavart. A Milli folyosóján már csókolgattam, és úgy rohantam ki, mint aki attól fél, utána szólnak, hogy csak vicceltek, és mégis menjek határőrnek három évre az ország másik végébe.

A Sport cukrászda kerthelyiségében találtam meg a besorozásukat felejteni próbáló haverokat, akik először meg akartak verni, mert kiszuperáltak. Aztán megelégedtek annyival, hogy aznap mindent én fizetek. Isteni hely volt. Párszor Illés Lajost is láttam ott zongorázni, de persze akkor még senki se tudta, hogy ő az Illés. A Sportból az állomás restijébe mentünk, mert arról azt terjesztették, hogy soha se zár be. Ott szakadt el először a filmem. Reggel mintha a Gyöngyvirágban tértem volna magamhoz, de az is lehet, hogy az a Fenyő volt, mindenesetre valahol a temető környékén. Már majdnem nyár volt, kinyitott a Dami. Arra nem emlékszem, hogy jutottunk el odáig, de hogy délelőtt a fák árnyékában aludtunk a kabinostól vett elhagyott fürdőgatyákban, az biztos. Farkas éhesen ébredtünk, úgyhogy a két napja megkapott előző havi fizetésem maradékával beültünk a strand melletti kisvendéglőbe. Ettünk valamit, aztán én folytattam az ünneplést, a két haver meg bánatában ivott. Később valaki azt mesélte, hogy estére már olyan állapotban voltunk, hogy kidobtak bennünket onnan, de mi még valahogy eljutottunk a Szabadtéri Színpadhoz. Valami fontos koncert volt, bár én valami lány miatt akartam odamenni, akinek majdnem hatvan év után már nem emlékszem a nevére. Azt hiszem, az ő hátára terítettem a kabátomat, és talán haza is kísértem, bár az is lehet, hogy szokás szerint csak a gimi előtti park valamelyik padjáig jutottunk. Mindenesetre hajnalban onnan indultam haza, mert fáztam, büdösnek éreztem magam és éhes is voltam. Csak a fürdőszobánkra, a kamránkra meg az ágyamra vágytam.

Csakhogy a kabátomban nemcsak az igazolványom volt, hanem a lakáskulcsom is. Először kétségbeestem, aztán eszembe jutott, hogy az utca felőli szobánk ablaka nem zár rendesen, így ha feltolom a redőnyt, benyomhatom, és már otthon is vagyok. Amióta felállványozták a házunkat, és aztán semmit sem csináltak rajta, többször eszembe jutott, milyen jó lenne felmászni a barnuló gerendákon. Végre volt rá okom is. A rendőrrel meg az önkéntes rendőrrel viszont nem számoltam, akik végig nézték a szerencsétlenkedésemet, és csak akkor szóltak, hogy másszak le, amikor már mind a két tenyeremből ömlött a vér. Miután igazolni se tudtam magam, bekísértek a Ságvári körúti kapitányságra.

Ott persze nem én voltam a legfontosabb, úgyhogy kijózanodhattam a folyosón. Már csak az éhség és a szomjúság gyötört, miközben újra és újra el kellett mondanom, hogy dehogy akartam kirabolni a lakásunk alatti kispostát, csak elveszett a kulcsom, és be akartam mászni az ablakunkon. Először aztért küldtek ki újra a folyosóra, mert semmivel se tudtam igazolni magam. Másodjára meg azért, mert időközben valaki leadta az igazolványaimat, persze a kabátom és a kulcsom nélkül. Harmadjára pedig amiatt várakoztatott újra a kihallgató tiszt, mert az egyik járőr felismert, hogy az előző nap kétszer is figyelmeztettek a városban a nem megfelelő magatartásom miatt, egyszer a Kisgyepi kocsmában, másodszor meg a cukorgyári sportpályánál. Nem a figyelmeztetések miatt kerekedett el a szemem, hanem mert el nem tudtam képzelni, hogy járhattam részegen ennyi helyen a városban.

Másnap délben engedtek ki, miután apámékat táviratilag hazarendelték Szemesről, hogy igazoljanak. Anyám sírt, hogy micsoda szégyen. Apámnak meg fülig ért a szája, mert, mint a Ságvárin hazafelé baktatva mesélte, ő megjárt néhány tábort, ugráltatták mindenféle tisztek, úgyhogy neki az nem nyaralás, hogy másokkal aludjon, kolompszóra, előre megadott időpontban egyen. Kapóra jött az újabb disznóságom. Persze Béla bácsinak nem mertem elmondani, pedig elég dühös volt, hogy megmentett a katonáskodástól, erre másnap más ollója csattog a füle mellett. Igazán nem én tehettem arról, hogy a sorozás után két napig nem tudtam dolgozni menni.

Készen vagyunk. Lassan hatvan éve dolgozok suta kézzel. Kettőezerötszáz lesz. Várom egy hónap múlva.

 
lap tetejére

A történet további részei:

Ez a rovat szubjektív élményportálunk legszubjektívebb része. Az itt közölt történetek és szereplőik kitaláltak, bárminemű hasonlóság létező személyekkel és eseményekkel csak a véletlen műve.

Album

A torkolat az első világégés előtt
A Kossuth tér sarkán működő Faragó Sándor papíráruháza az első világháború előtt nem sokkal jelentethette meg ezt a képeslapot, amihez már az új Tisza-híd belvárosi hídfőjéről állva készült a felvétel. Igaz, a lapot egy Monarchiabeli katona már a háború éveiben küldhette Szolnokról az otthonába.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

Apró figyelmetlenség
Mikor lettünk beoltva gondolkodás ellen? Egy rendelő felújítása mindig öröm. Szandaszőlősön is. A bekerítést ugyan meg tudom érteni, de van vele problémám. Adott esetben a bezárt kerítéskapu és a bejárati ajtó közötti távolság. Merthogy felújítás ide, drága beruházás oda, maradtak az ajtóra ragasztott tacepaók. Rajtuk a rendelési idővel. Ami a kerítésen túlról elolvashatatlan. Ha már kerítésre futotta, egy vállalható hirdetőtábla sokba került volna? Apró, de hasznos figyelmesség lenne.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Kiszabadított pákászcsónak
A közelmúltban növénygyérítés volt a Millér partján, így láthatóvá vált Nagy Kristóf és Kalmár Sándor éppen negyven éve egy négy méteres fatörzsre helyezett pákászcsónakja. Emlékműve egy olyan világnak, amely a Tisza szabályozásával, nagyjából másfél évszázada tűnt el Szolnok környékéről.

A Szoborpark további képei