[Fotytatjuk...]
Szolnoki mesék
Az átadott pad (27./74 rész)
2016. november 06.
Annyi pad van a Verseghy parkban, nem értettem, miért éppen mellém ült le. Az őszi napsütésben, kigombolt kabátban, a pad támláján szétvetett karokkal süttettem az arcomat, amikor éreztem, valaki nekidől a kézfejemnek. Elnézést! Mondta. Bocsánat! Mondtam riadtam, és elkaptam a kezem. Csak ekkor néztem meg jobban a nagykabátos, sálas, kalapos, maga mellé botját letámasztó öregurat. Minden vasárnap itt ücsörgök. Tette hozzá.
Itt születtem a Gorove és Werbőczy utca sarkán. Fejével a Megyeháza irányába intett. Tudja melyik az? Fordult felém lassan. Honnan is tudná? És kényelmesen hátradőlt a padon, most már nem zavarta a kezem. Ahogy elnézem, még az apja se született meg, amikor már nem is így hívták azokat az utcákat. Lassan pásztázta végig a parkot. Akkor még ennek is más volt a neve. Tekintetünk összeakadt, ahogy lassan felém fordult. Összerezzentem.
Az anyám a biztosítós bérházból mindig ide hozott levegőzni meg játszani. Felemelte a botját. Akkor még egy zenepavilon is állt ott. Letette, majd a másik irányba lendítette a megbarnult, kampós végű botot. Imádtam a szökőkutat, meg a békákat. Elmosolyodott. Egyszer, az egyik tetejéről, fejjel előre még bele is bucskáztam a medencébe. Hirtelen felém fordult. Tudja, ez pont abban az évben volt, amikor befejezték az evangélikus templomot, én meg elkezdtem iskolába járni. Nagyot sóhajtott. Aztán valahogy minden hol elromlott, hol megjavult, de ez a park meg ez a pad maradt. Letette a botját, előrefordult, és úgy bámult maga elé, mint aki nem akar többet megszólalni. Megmozdultam.
Előbb az Apponyi, a gróf Apponyi utcába költöztünk, majd amikor már azt se bírta az anyám egyedül fizetni, a Fürdő utca következett, végül átmentünk a Scheftsik telepre. Lassan rázkódni kezdett, mint aki sír. Mintha egy másik városról beszélnék, mi? De nem sírt, kuncogott. Ez mind itt volt gyerekkoromban, ahogy a polgári is, ahová a háború alatt jártam. Botjával kopogtatni kezdte a pad előtti követ. Ez vagy egy hasonló pad akkor is itt állt, ezen a helyen. Körülnézett. Követtem mozdulatát, körülnéztem.
A háború után elég csúnyán nézett ki a környék. Komótosan zsebkendőt vett elő. Kapott néhány találatot a híd miatt, amit később berobbantottak a Tiszába. Fejével mögénk intett. De aztán gyorsan rendbe raktak mindent, úgyhogy ezen a padon vallhattam szerelmet a feleségemnek. Lassan törölgette meg a szemeit. Pár évre rá ide építették az uszodát, eltűnt a park egy része, és jó ideig a Megyeházát se lehetett innen látni. Körülményesen tette vissza a zsebkendőjét a kabátja alá, a nadrágja zsebébe. Mi mégis mindig idejártunk a gyerekekkel játszani, pedig hány helyen laktunk, mire megkaptuk az első saját lakásunkat az építőanyag telep helyén, a torkolatnál. Az addig a karfán pihentetett jobb kezével a híd irányába intett. Előrehajoltam, hogy lássam, merre mutat.
Ahogy nőttek a gyerekek, már csak kettesben sétáltunk a feleségemmel a Marx parkban. Megrázta a fejét, mint aki valamit nem ért. Akkor ez volt a neve, sőt még az unokákat is a Marx parkba hoztuk a békás szökőkúthoz. Simogatni kezdte a pad karfáját. És, ha csak tehettük, mindig leültünk ide. Hosszút és mélyet sóhajtott. Lassan harminc éve már csak egyedül ücsöröghetek itt. Szúrós tekintettel rám nézett. Úgy éreztem zavarok, szedelőzködni kezdtem.
Magának adom ezt a padot. Meghökkentem. Már nem sokáig fogok ide kijárni, de szeretném, ha valaki magáénak érezné ezt a helyet. Láthatta rajtam a csodálkozást. Nem sok mindent hagyok magam után. Meglepő gyorsasággal kezdett beszélni. De ez a pad, itt a parkban, a Verseghy szobortól kicsit balra, a minden vasárnap más arcukat mutató vadgesztenyefák alatt egy kicsit én vagyok, és nem szeretném, ha gazdátlan maradna, és valami történne vele. Hirtelen felállt, megigazította a kabátját, nem nézett rám, már lépett, amikor hátraszólt. Most már a magáé, felelős érte, vigyázzon rá!
MEGOSZTÁS:
Album
A szocialista nagyváros
Az ehhez a képeslaphoz használt fotó 1975 és 1984 között bármikor készülhetett. A növények méretei alapján azonban inkább a hetvenes évek közepére, második felére tippelném a fotózás pillanatát. Amikor sorra jelentek meg felvételek - képeslapokon is - Szolnokról, mint fejlődő, szocialista nagyvárosról.
AKB
Bunkómegálló
A képen nem parkoló, hanem a Szapáry utcai buszmegálló látható. És persze nem buszok, hanem személyautók lettek megörökítve, amelyek között csak annyi a különbség, hogy az első csupán pár percre, a második néhány másodpercre, a harmadik pedig jóval hosszabb ideig várakozott ott. Szolnokon nincs már ebben semmi különös. Mondhatni, itt ez a természetes. Pár másodperccel a fotózás előtt a szabálytalankodók miatt egy csuklós busz nem fért be ebbe a megállóba. A sofőr mit tehetett? Elállta a Szapáry forgalmát. És a mögötte jövő autók? Hát így élünk mi Szolnokon.
SzoborPark
Az első ipari formatervező emléke
A Kossuth tér és a Táncsics út sarkán bő fél évszázada díszíti a "lordok háza" nyugati homlokzatát Dózsa Farkas András valószínűleg "Tudomány és művészet" című alkotása. Elhelyezéséről, leleplezéséről szinte semmit se lehet tudni, pedig alkotója a hazai ipari formatervezés úttörője.