Egy hős honvéd emléke

2017. január 06.

A József Attila és a Százados út kereszteződésében, az egykori laktanya sarkánál immár 85 éve emlékeztet tábla egy 90 évvel ezelőtti balesetre, amikor a közeli kubikgödörbe beszakadó Oreskó Sára és Herbst Jenő szerelmespárt Hanzély Pál honvédhadnagy és társai megmentették, ám a tiszt életét vesztette.

Mai térképek is őrzik annak a kubikgödörnek az emlékét, amely nagyjából a József Attila és a Bán utca sarkán lévő NHSZ - korábban Remondis - telephely hátsó részén terülhetett el a múlt század első évtizedeiben. Csak feltételezem, hogy a mai Tópart utca közelében lévő "tó" a környékbeli építkezések - vasút, járműjavító, laktanya - során keletkezett. Az 1927. január 8-án történt baleset leírásaiból viszont tudható, hogy a környékbeliek - így a közeli honvédlaktanya katonái - a korábbi években is korcsolyáztak rajta telente. Legalábbis erre utal, hogy az ugyancsak az Oreskó Sára és Herbst Jenő segítségére siető Mészáros Ferenc szertárnokról a korabeli tudósítók fontosnak tartották megjegyezni, hogy az előző két évben három beszakadó ember életét mentette meg ugyanitt.

A többek által - például Cseh Géza és Kósa Károly - közreadott történet szerint 1927. január 8-án is sokan korcsolyázhattak a "tavon", többek között Oreskó Dezső, ipariskolai tanító 19 éves lánya és annak cukorgyári vegyészként dolgozó vőlegénye. Valamikor délután négy körül szakadt be alattuk a jég, és először Kozák Gyula MÁV tisztviselő sietett a segítségükre, ám ő is beszakadt. Ekkor érkezett oda, az ugyancsak ott korcsolyázó Hanzély és Lemberkovits Antal főhadnagy, akik közül az előbbi a fiatal lányt próbálta partra juttatni. Közben többen is próbáltak segíteni az immár négy vízben lévőn, köztünk Dankó Antal honvéd őrvezető, aki először az elmerülő Hanzély után ugrott a jeges vízbe, de végül Oreskó Sárát mentette meg. Herbst Jenőt végül a már említett Mészáros szertárnok segítette partra, így csak a 22 éves honvéd hadnagynak nem sikerült élve kijutnia a vízből. Holtestét aznap este emelték ki, és megállapították, hogy valószínűleg összeakadó korcsolyái okozhatták a vesztét.

Hanzély Pált négy nappal később, katonai tiszteletadással, magas rangú tisztek és állami vezetők jelenlétében, többek között a város és József főherceg képviselőinek részvétele mellett helyezték örök nyugalomra a fővárosi Farkasréti temetőben. Koporsójára Horthy Miklós kormányzó ezüst vitézségi érmét is elhelyezték, ami mutatta, hogy a fiatal tiszt önfeláldozását nem egyszerű balesetnek tekintették. Ami azonnal érthetővé válik, ha Hanzély családjának történetét is ismerjük.

Hanzély Pál még a Monarchia idején született (1905) a felvidéki Rozsnyón, ahová 14 éves korában bevonultak a frissen létrejött Csehszlovákia csapatai. Cseh Géza levéltáros dolgozatában olvashatjuk, hogy ezt követően Hanzély apját, Dobsina város tiszti ügyészét az új ország, új hatalmai bebörtönözték, ahol nem sokkal később tüdőgyulladásban meghalt. A tragédiát fokozta, hogy egy évvel később bátyja, Hanzély János a budapesti Ludovikán balesetet szenvedett, és pár nap múlva vérmérgezésben elhunyt. Így a Trianonban megcsonkított Magyarországra áttelepülő fiatal honvédtiszt özvegy édesanyja egyetlen támasza lehetett volna, ha 90 éve nem siet egy fiatal pár megmentésére.

A fentiek fényében érthető, hogy sírjára már 1929-ben díszes síremlék került, miként az is, hogy halála évében Szolnokon utcát neveztek el róla - a laktanya mögötti, későbbi Sándor Pál, jelenlegi Meggyes László -, illetve 1932-ben felavatták a ma is látható emléktáblát a laktanya sarkánál.

Az egy külön történet, hogy az önfeláldozó honvédról elnevezett utcát 1972-ben a szolnoki születésű, marxista filozófus, 1919-es kommunista, 1956 utáni párttitkár, Sándor Pálra keresztelték, ami 2013-ig nem is változott. Igaz, számomra kicsit érthetetlen módon akkor sem kapta vissza a Hanzély nevet, hanem a Széchenyi lakótelep egyik kevésbé ismert, bár honvédségi szempontból jelentősebb közterületét - a volt katonai kollégiumhoz vivő utcát - nevezték el róla.

Az viszont elvitathatatlan, hogy az 1932-ben elhelyezett emléktábla végig a helyén maradhatott, sőt, mint Cseh Géza írja, akkor is került oda egy-egy gyertya vagy koszorú, amikor még nem rendeztek ott minden évfordulón városi ünnepséget.