Máshol Szoptató anya
2018. október 05.
Medgyessy Ferenc egyetlen szolnoki alkotásáról a közös emlékezet nagyon gyorsan kiderítette, hogy eredetileg nem az SZTK zárt udvarán állt. Ezért emlékeznek rá többen.
Sz. Béla: Én úgy emlékszem gyerekkoromból, hogy a szobor az épületben volt, szemben a bejárattal, de lehet, hogy tévedek.
Sz. Emőke: Nekem is rémlik valami ilyesmi. Látom magam előtt, de nem tudom biztosan, hogy hol.
PGB: Én is emlékszem rá, hogy bent volt.
Sz. Béla: A bejárattal szemben lerekesztettek egy kartonozó, beteg irányító helyiséget, akkor rakhatták ki. A kartonozót az épület felújításakor megszüntették. Egyébként egyáltalán nem értem, miért tilos kimenni az udvarra.
K. Aliz: A szoborhoz nekem is keserű emlékem fűződik. Egy szép nyári napon kimerészkedtem az udvarra, hogy közelebbről körbejárjam az alkotást. Azonnal lecsapott rám egy biztonsági őr, azzal a feddő mondattal, hogy "ide ám nem lehet kijönni csak úgy". Biztosítottam, hogy nem teszek kárt a szoborban, csak meg szeretném nézni "ember közelben". Egyébként az a véleményem, hogy köztéren lenne a helye, nem eldugva, főleg nem reménytelenül megközelíthetetlen helyen.
Sz. Béla: Szerintem is közterületen lenne a helye, ahol bárki láthatja. Már csak azért is érdekes lenne, mert nem túl sok szobor került rá bankjegyre, és ebből egy Szolnokon van.
B. Ferenc: Igen. Bent volt, pontosan a bejárattal szemben. Most meg az udvaron. Hogy miért nem szabad kimenni, rejtély.
Hosszú ideje izgat a szocializmus idején született, különböző közintézmények, állami vállalatok területén - udvarán, épületében, falán, - elhelyezett képzőművészeti alkotások sorsa, rendszerváltás utáni tulajdonjoga. Ami szorosan összefügg azzal, hogy kiknek van vagy nincs joga egy szobor, egy dombormű, egy falikép megtekintéséhez, vagy éppen a megtekintés megtiltásához. Merthogy ez utóbbi lényegében azonos a képzőművészeti alkotás megsemmisítésével, hiszen mit ér egy kép vagy egy szobor, ha senki sem láthatja, azaz nem jön létre a néző és az alkotó alkotás által megvalósuló kapcsolata.
Ezeknek a szocializmus idején született alkotásoknak a sorsa már csak azért is érdekes számomra, mert ezeket anno a nép nevében, a közös pénzből, kvázi a köznek vásárolták, rendelték. Nem is kis mennyiségben, hiszen, mint Szolnokon is látható, alig épült olyan közintézmény, amihez ne rendeltek volna valamilyen képzőművészeti alkotást. Elég a vasútállomásra, a MÁV-kórházra, az MMIK-ra vagy éppen az egykori Szakszervezeti Művelődési Házra gondolni, de mondhatnánk a Nagysándor József utcai Volán telepet éppúgy, mint a MÁV fűtőház kertjét. Tudom, hogy túlzok, de a magam részéről nem emlékszem olyasmire, hogy ezekről a köztulajdonban lévő műalkotásokról a privatizáció vagy bármilyen későbbi magánosítás, tulajdonátadás alkalmával rendelkeztek volna. Nem sírom vissza azt a 30 éve eltűnt rendszert, de ezeknek a műalkotásoknak részbeni tulajdonosának tartom magam.
Ezért rettenetesen bosszant, amikor büntetlenül megsemmisíthető a tulajdonom, mint történt a Táncolókkal a Szakszervezeti művház bejárata fölött, vagy az olyan önkényes ?dugdosás?, ami Medgyessy Szoptató anyájának jut osztályrészül. Én elhiszem, hogy atomtitkokat őriznek az SZTK udvarán, de a magam részéről azt gondolom: a Szoptató anya egy közkincs, így az, akinek papíron a tulajdonába került köteles megőrizni és a köz számára megtekinthetővé tenni.
Bajnai Zsolt
szerkesztő
