De szerettem
2025. június 15.
Még nem kell a sorok között írni, de a szolnokiak már vagy újra tudnak a sorok között olvasni. VCSM-s kártyanaptárokról írtam, a Tiszaligeti strand emlékei közé kerültem.
A blogSzolnok 1xVolt rovatában 2025. június 4-én jelent meg a VCSM-naptárak építményekkel című írás, aminek nyitóképe az 1984-es naptár egyik oldala lett, rajta a Tiszaligeti strand egytízes medencéjének a szigete.
http://www.blogszolnok.hu/1xvolt_vcsmnaptarak_epitmenyekkel
S. Csaba: UGRÁLNI TILOS! Mit csináltunk gyerekként? Persze hogy ugráltunk.
Sz-M. Péter: De jó volt erről ugrálni.
T. Mihály: Hú, mennyit ugráltunk róla!
M. Rozália: A jó kis napozó volt, mi is szerettünk ugrálni róla igaz, tilos volt.
L. István: Sokat jártunk ide, de szerettem.
T. Róbert: Akkor a VCSM is jobb munkahely volt. A strandok pedig kitűnők.
P. Zoltán: Plusz békák és öt centis csiborok.
S. Anikó: Legalább a használható részét megnyitották volna ebben a hőségben. Jegyárak már vannak...
J. G. Csaba: Hát, egész jó. Árak láttán a könnyektől lettem nedves?
Kné Judit: A mérhetetlen kapzsiság áldozata lett valamennyi szolnoki strand!
K. Magdi: Évek óta hazajárok. De mindig csak azt látom, még mindig építik. Pedig, ez strand lenne és nem lucaszéke.
S. Miklós: Azta, már el is felejtettem, hogy ilyen is volt Szolnokon.
V. Tibor: Csupi még diszkózott is a napozón (medencebál).
L. István: A nap végén szólt az Il silenzio. Ha a bilétádat elveszítetted, a ruháid nem adták ki. A biléta két forint volt.
Én is szerettem a Tiszaligeti strandot. A háromrészes körmedence és az egytízes közötti járda mellett volt egy platánfa. Pár éve, amikor még ücsöröghettem a melegvízben, nézegettem azt a fát, és valamiért sokszor az jutott eszembe, hogy az, ott az 1981-ben meghallt nagyapám. Akivel a hetvenes években sokszor voltunk a Tiszaligeti strandon, amikor a nyári szünetekben ő vigyázott ránk.
Általában tíz körül érkeztünk. A gyerekmedence közelében terítettük le a plédet. Az egytízesben kezdtük. Azzal mértem magamon, egy év alatt mennyit nőttem, hogy idővel elértem a szigetig. Aztán fel is mertem mászni rá. Majd ugráltam is róla, amit persze nagyapa már nem élhetett meg.
De, amíg ott volt, az első csobbanás után következett a kötelező programelem: a csónakázótó. Nem tudom miért. Hajózni muszáj? Evezni akartunk. Mindig egy órára béreltünk, de fél órát se bírtuk a napon. Pedig akkor még milyen nagynak tűnt az a tó. El a hadiparkig, aztán keresztbe át a tornapályáig, majd vissza és körbe. Nagyapa ült a hajó végén és angyali nyugalommal várta, hogy kifáradjunk, melegünk legyen, vagy csak gyermeki rohanásunk más attrakcióra vágyjon.
Újra medence. Délben kötelező lángos. Azóta se ettem olyan ropogós közepű, isteni lángost, mint amit a strand kerítéséhez illesztett faházból árultak. Két forintért vagy egyötvenért.
Egész nap bírtuk. Csak enni, inni, fagyizni lehetett bennünket a medencéből kiparancsolni. Pihenni, a pléden ülni? Legfeljebb két percig. Hogy nagyapa közben mit csinált?
És igen. Sokszor az Il silenzio hangjaira távoztunk. Miközben már engedték le az egytízest.
Vajon mikor tudhatom meg, mi lett nagyapám fájával?
Bajnai Zsolt
szerkesztő
