Lesz mire emlékeznünk 2020-ban

A 2020-as év - már, ha szeretnénk tanulni a saját történelmünkből - szólhatna akár Szolnok különböző idegen hatalmak által történt megszállásainak a befejezéseiről. Merthogy 335 éve vonultak ki a törökök, akik 1552 és 1685 között tartották megszállva a szolnoki várat, és ne felejtsük: nem véletlenül építettek mecsetet a Zagyva és a Tisza torkolatánál lévő erődítménybe! Tudom, ennél sokkal több szó fog esni a száz évvel ezelőtti eseményekről. Bár kicsit félek, Szolnok román megszállásának 1920. február 18-ai végéről kevesebbet fogunk beszélni. Pedig érdemes talán felidézni a Román Királyság évszázaddal ezelőtti, Párizs környéki lobbizását, ami arra irányult, hogy az új országhatár a Tiszánál húzódjon. És bár a történelem a "ha" szót nem ismeri, azért gondoljunk bele, ha még ügyetlenebbek vagyunk, akkor ma Szanda és a Kertváros határon túli terület! Mindehhez képest szinte kisbetűs esemény, hogy 45 évnyi ideiglenes itt tartózkodás után, 1990-ben a szovjet katonák többsége elhagyta Szolnokot.

Persze nincs kétségem afelől, hogy a legtöbb szó Trianonról fog esni ebben az évben, és nem is lenne baj, ha Szolnok szembenézne az első világháborút lezáró szerződések, helyi következményeivel. Merthogy "Trianon" nem egyetlen napról és csak az elszakított területekről szól. A Párizs környéki béke alapvetően befolyásolta Szolnok következő két évtizedét. Részben azért, mert a harmincas évekre a város meghatározó értelmiségijeinek többsége a határon túli területeken született, és onnan "menekült" Szolnokra. Másrészt meg azért, mert ha nincs Trianon, számtalan fejlesztés - például a Tisza szálló vagy a Tárház építése - el sem indul, így teljesen más képet mutatna ma a város. Nagyon jó lenne végre kibeszélni annak az évnek a szolnoki történéseit. Az ország megcsonkítása mellett ugyanis évtizedekre ható sebeket hagyott például a Héjjas különítmény tombolása, amit nem lehet "csak" Szamuelyék gaztetteivel magyarázni. Régen rossza, ha csak június 4-éről beszélünk majd.

A magam részéről nem feledkeznék meg a helyi önkormányzatiságot érintő két évfordulóról sem. Idén lesz harminc éve ugyanis, hogy az első szabadon megválasztott országgyűlés visszaállította a polgármester és a képviselőtestület intézményét, és 1990 októberére kitűzte az akkor még kétfordulós helyhatósági választások időpontját. Milyen szép lenne felidézni, miként is jutottunk el addig, hogy 1990 novemberében Kőnig László vezetésével megalakult Szolnok új képviselőtestülete, és mi is történt ezzel az intézménnyel azóta! Így megkerülhetetlen lenne az is, hogy végre beszéljünk az éppen hetven éve (1950. január 1.) bevezetett, és bizony negyven évig működő tanácsi rendszerről. Ami természetesen nem ugyanazt jelentette 1950-ben, mint 1990-ben. És ne csak abból induljunk ki, hogy éppen volt-e világító vörös csillag a Tanácsháza tetején vagy sem.

Mindezek persze kicsit távol vannak a mindennapoktól, a hétköznapi szolnokiaktól. Van viszont két olyan esemény, ami talán sokkal közelebb áll hozzánk, ez pedig két árvíz emléke. Az 1970-es nagy, a fél Alföldet elsodró árvízre ma már kevesebben emlékeznek, pedig arról is készültek megdöbbentő szolnoki képek. A 2000. áprilisit viszont sokkal többen fel tudják idézni. Amikor a Tiszaliget különböző pontjain a város cégeinek dolgozói nem bográcsoztak, hanem éjjel-nappal homokzsákokat töltöttek. Amikor a Kertvárosban megcsúszó gáthoz a még létező kocsmákból rohantak a férfiak. Vagy, amikor a Verseghy parkban homokzsákok emelkedtek a sétány pereme fölé, hogy védjék a várost. Netán azt, amikor már semmiféle szúnyogirtót nem lehetett kapni, hiszen a mentésben résztvevő sorkatonák nem újabb adag gulyáslevesért, hanem az apró vadakat elűző szerekért könyörögtek. Szóval volt néhány olyan nap húsz éve, ami szerintem a rendszerváltás utáni zűrzavarban darabokra hulló települést újra egy várossá, Szolnokká tette.

Természetesen szolnoki épületek előtt is fejet hajthatunk ebben az évben, már ha fontosnak tartjuk, hogy ötre vagy tízre végződő évfordulókkal babráljunk. A kevés szabadságharc előtti épületeinek közül például idén lesz 185 éves (1835) a Szentháromság téren álló Ferences rendi gimnázium épülete. Nem sokkal fiatalabb - az ugyancsak kevés, Kiegyezés előtt épült szolnoki házak egyike - az egykori Magyar Király Szálloda, azaz a Kossuth téri Damjanich Múzeum épülete, amely 1860 óta áll. Ma éppen kevésbé lehetünk büszkék a város első aranykorának talán legemblematikusabb épületére, az 1895-ben megnyílt Nemzeti Szállóra, ami évtizedek óta áll üresen a Szapáry úton. De megemlékezhetünk az 1905-ben emelt szolnoki vár "tornyáról" is, amit a pár évvel korábban alapított Művésztelep lakói, a környéken talált kövekből raktak össze. Ugyancsak e sorba illik a temetőnél lévő Újvárosi templom (1930), az SZTK épülete (1955), az ÉPFA/633-as iskola (1960) vagy éppen a Várkonyi téren lévő 18 emeletes (1970), netán a ma már nem létező, egykor kultikus vendéglő a Tisza-híd lábánál, az Aranylakat, ami a "fagyis ember" szobrával együtt idén lenne éppen 50 éves.

Persze ez a lista sokkal hosszabb is lehetne, hiszen idén emlékezhetünk Szolnok - és tegyük hozzá: Szandaszőlős - első írásos említésének 945. évfordulójára. Azaz a mai várost alapvetően kialakító 900 éves évfordulóhoz kapcsolódó beruházások 45. évfordulójára. Amikor mai áron számolva legalább 400-500 milliárd forintnyi beruházás valósult meg: kezdve a vasútállomástól, a 24 emeletesen át, számtalan iskoláig, útig vagy éppen az új városközpontnak nevezett területen álló Pelikán szállóig vagy Vízügyi székházig. Mindezek talán eszünkbe juttatják azt is, hogy öt év múlva kerekebb évfordulót ünnepelhetünk. Már csak az a kérdés, hogy mit is tudunk majd felmutatni, az utókorra hagyni?

Mivel ez egy szubjektív élményportál, had fejezzem be ezt a felsorolást két, nekem különösen fontos évfordulóval. Az egyik, hogy 35 (1985) és 25 (1995) éve került - másodjára és harmadjára, hiszen 1978-ban volt egy első, rövid időszaka - a Szolnoki Szigligeti Színház élére Schwajda György, akinek nem - vagy nemcsak - a mai színházépületet köszönhetjük. Hanem azt is, hogy volt a helyi teátrum életében legalább egy olyan időszak, amikor a kaposvári legendával egy lapon emlegették az itteni színjátszást, amikor rangot jelentett ideszerződni, amikor tömegesen érkeztek nézők Budapestről, mert valami olyasmit láthattak Szolnokon, amit máshol nem. Soha nem lehetek elég hálás neki ezért, mert azt hiszem, sokakkal együtt belőlem is az az időszak nevelt színházba-járót, színház-bolondot. És Schwajdának kicsit köze volt ahhoz is, hogy "újságcsináló" lettem.

Ami szűk két évtizeddel később odavezetett, hogy 2010. március első napjaiban elindult a blogSzolnok. De erre a 10 évre majd márciusban visszatérünk.