BSZ 10: Tíz év, tíz veszteség

1. Létező, mégis eltűnt: A Tisza

Évtizedeken át volt fogalom Szolnokon a Tisza. A szálloda, a Kistisza söröző, a kerthelyiség és persze a fürdő. A blogSzolnok indulása utáni első években is számítani lehetett a Tiszára, az első étteremkritikát is a déli menüjükről írtam. A 2010-es évek elején még evidens volt, hogy ott tartunk családi ünnepeket, jelentősebb rendezvényeket. Mindegy volt, hogy kié a Tisza, a Tisza a miénk, szolnokiaké volt.

Nem tudom, mikor tettem be oda utoljára a lábam. Azt hiszem, először az étteremről mondtam le, aztán a Kistisza is elesett, végül a fürdőből menekültem el. És bár maga az épület még létezik, nem hinném, hogy a szolnokiak közül bárki is a magáénak vallaná mindazt, ami ott működik.

Fogunk még a Tiszába járni?

2. Cukrászda nélküli belváros: Kádár Tünde

Vajon létezik Szolnokon kívül megyeszékhely, vagy a világ szerencsésebbik felén nagyváros, aminek a központjában ne lenne egy legalább helyben híres cukrászda. De megközelíthetem máshogy is! Normális dolog, hogy Szolnok belvárosában nem működik cukrászda? Abban a városban, amelyik saját cukrászsüteménnyel büszkélkedhet?

A blogSzolnokon egy évtizede követem nyomon a néhai Kádár, a későbbi Tünde cukrászda helyének kálváriáját, emlékének meggyalázását. A 2010-es évek elején még csináltam ott interjút, aztán elkerültem, majd újabb esélyt adtam, végül csak a remény maradt. A "Kádár Tünde" évek óta ott áll üresen. A hely, ahol megszületett a szolnoki habos isler.

Süteményezünk még ott valaha?

3. Több volt, mint egy épület: Ifjúsági Iroda

Ez az épület az elmúlt évtizedben már nem működött, mint Ifjúsági Iroda, azonban sokáig ott állt a Varga mögött. Maga az épület is különleges, megőrzésre érdemes lett volna, de talán nagyobb veszteség az Iroda megszűnése. Utoljára talán a Szapáry úti Borostyán művelődési házban működött, és szerintem nagyon sokat tett a nyolcvanas évek közepétől a szolnoki fiatalokért. Egy hely volt, amire számítani lehetett.

A legfájóbb, hogy miközben a több évtizedes hagyománnyal bíró szolnoki Ifjúsági Irodát felszámolták, mindenféle állami meg uniós forrásokból több helyen is próbáltak mások, más néven, valami hasonlót csinálni. Legalábbis addig, amíg a pénz vagy a pályázat tartott. De valódi, fiatalok által használt hely azóta se jött létre.

Számít még, hogy - nem mi lesz, ha választókká válnak, hanem most - mi van a fiatalokkal?

4. A gyávaság jelképe: Sóház úti útzár

Nem emlékszem, hogy a Verseghy gimnázium előtti útzár tíz évvel ezelőtt megvolt-e, avagy később lett kész, de ez talán már nem is lényeges. Az biztos, hogy néhány évvel ezelőtt még működött, sőt a kiegészítő eszközök - jelzőlámpa, figyelmeztető tábla - is a helyükön voltak. Mára csak az emléke maradt. Holott a Szabadság tértől a Szapáry útig, illetve a Kossuth úttól a Tiszáig terjedő, csökkentett forgalmú, díszburkolatú utakat és sok-sok zöld felületet magában foglaló szolnoki belváros egyik egyszerű, de fontos záloga volt. Akkor, amikor még komolyan azt merték gondolni a város vezetői, hogy erről a területről ki kell szorítani az autókat.

Aztán győzött a gyávaság. A szavazatok elvtelen vadászata. A kitartás hiánya. És engedtek a hangoskodóknak. Pedig egy kis elszántsággal, némi forgalomszervezéssel ma már alig jutna valakinek eszébe, hogy a Sóház utcán is keresztül lehet vágtatni.

Lesz még bátorság ebben a városban?

5. Gazdagok vagyunk: középületeket pusztítunk

Hosszan lehetne sorolni azokat a szolnoki középületeket is, amelyek hosszú évek óta üresen állnak, avagy csak részben használunk. Emlékeznek még a Verseghy úti MHSZ székházra? Fel tudják idézni, milyen volt a Tallinn filmszínház? Elszorul a szívük, amikor elsétálnak a Nemzeti szálló előtt? Mi jut eszükbe a lassan pusztuló tárházról, az üresen álló Student-ról, az elvileg életveszélyes HEMO-ról vagy éppen a XIX. század végén épült Kaszinóról. Maximum annyi, hogy ezek legalább még állnak, van némi esély a megmentésükre.

Nem úgy, mint a Mártírok és az Indóház utcák találkozásánál elpusztított Altiszti házaknak, amelyeknek a helyén azóta is csak egy üres telek van. Vagy, mint a néhai Tüdőkórház, aminek kertjére a 2010-es évek elején költöttünk el 20 millió forint Norvég Alapból származó pénzt, hogy aztán addig pusztuljon, még el nem lehetett bontani.

Ilyen gazdagok vagyunk?

6. Szegénységi bizonyítványok: lebontott polgárházak

Hát ez a lista is elég hosszú. Kezdhetnénk az Arany János út két végéről, folytathatnánk a Magyar utcáról, a Mészáros Lőrinc utcáról, a Madách utcáról, a Tabánból vagy éppen a Jókairól eltűntetett régi házakkal. Már, ha lenne bármi értelme a megváltoztathatatlan múltat siratni. Meg újra előhozakodni olyasmivel, hogy a magántulajdon közösségi felelősséggel is járhatna. Netán emlegetni, hogy szegényes az épített örökségünk, és minden régi ház bontását ezerszer át kellene gondolni.

Persze ehhez a haszonként termelődő pénzen kívül olykor mást is kellene olvasni. A város múltjáról, épületek, emberek történeteiről, általában a történelemről. Mert minden régi ház átgondolatlan elbontása rólunk - nemcsak az engedélyezőkről és az engedélyt kérőkről, de rólunk, szolnokiakról is - állít ki szegénységi bizonyítványt.

Lesz ez valaha is máshogy?

7. A múltat eltörölni: ledöntött Fáklyavivő

Bár az előző rendszer ígéretet tett arra, hogy megpróbálja a "múltat végképp eltörölni", nem sikerült. Biztosra vehetjük, hogy nekünk se fog, hiába teszünk úgy, mintha meg sem történt volna az a negyven év. Vagy éppen relatívizálni próbáljuk, elhallgatni, és utcanevek áthúzásával meg szobrok bontásával meg nem történtté tenni. Holott, ha őszintén beszélnénk róla, ha lennének momentumok, amelyek emlékeztetnek rá, akkor talán könnyebb lenne az azóta születetteknek is elmagyarázni, hogy nem olyan jó dolog a diktatúra.

A rendszerváltás után huszonhat évvel jutott eszébe Szolnok városának, hogy a Tiszaliget bejáratánál álló Fáklyavivő - "fagyis ember" - szobrot el kell takarítani. Igaz, akkor már több ideje állt a demokráciában, mint a kommunizmusban, hiszen 1970-ben leplezték le. Valami kicsinyes, napi alku miatt kellett pusztulnia. Pedig remek kiindulópontja lehetett volna egy szolnoki szoborparknak. De ebből már éppen annyira nem lesz semmi, mint abból a 2016-os ígéretből, hogy Szabó László alkotását megőrzik, és Pesten felállítják.

Szembenézünk valaha a múltunkkal?

8. Butaságunk példatára: Táncolók, Kandó, Várkonyi

Nem kell ahhoz politikai üzenetet hordoznia egy műalkotásnak, hogy Szolnokon következmények nélkül el lehessen pusztítani. Főleg, hogy az ilyesminek nincs következménye, így néhány hónap alatt mindenki napirendre tér az esetek fölött, így lehet készülni a következő pusztításra. (Friss példa a Pelikán plázában szétbarmolt Assisi Szent Ferenc kompozíció.)

Ez lett a sorsa a néhai Szakszervezetek Művelődési Házának oldalsó bejárata fölött lévő, Andrássy Kurta János által készített Táncolók című faliképnek. A ház átépítésekor egyszerűen leverték és kidobták. Következmények nélkül. Miként ugyanígy lehetett eltüntetni az egykori Tallinn mozi faláról a Kandó Kálmán emléktáblát, vagy éppen a Várkonyi-szobor mögül a magyarázó táblát. Egy önmagát európainak mondó, a múltjával és a kultúrájával büszkélkedni akaró városban.

Meddig leszünk következmények nélküli város?

9. Iskola helyett hivatal: A főiskola

Az Ady Endre úti főiskola épületének történetén keresztül simán be lehetne mutatni egy magyar kisváros elmúlt fél évszázadát, a politikai mozgások és a személyes történetek összefüggéseit. Miként lesz egy modern, korszerű iskolából egy politikai akaratra életre hívott felsőoktatási intézmény, az hogyan veszti el a hallgatókért vívott csatákat, hogy aztán üres épületeket hagyjon maga után. Épületeket, amelyekből aztán nem iskola, hanem hivatalok lesznek. Pedig az hivatal a jelennek, az iskola a jövőnek szól.

Reménykedtem, hogy az Ady Endre úton sokáig üresen álló főiskola épületével Szolnok városa valóra váltja elődei ígéretét. Miszerint a Varga elődjének csak ideiglenesen kell a Szolnok első bérházába költöznie, mert a város gondoskodni fog a gimnázium megfelelő elhelyezéséről. Lassan kilencven éves ígéret, amit pár éve ki lehetett volna pipálni, és most nem kellene a Vargának tornateremre gyűjtenie.

A közös vagyonnal felelősen is lehetne gazdálkodni?

10. Kimúlt rendezvény: AVB

Az évtized első felében még évente kétszer rendeztek Szolnokon Alföldi Veterán Börzét (AVB). Azaz olyan bolhapiacot, ahol a régi járművek bütykölői kedvükre kutakodhattak, miközben a régi dolgok iránt érdeklődők is jól szórakoztak. Kezdetben az Evezős parkolójában tartották ezeket az összejöveteleket, majd átköltözött a Cora parkolójába, ahol kulturált körülmények között, általában kísérő programok mellett lehetett nézelődni. Aztán, amikor eladták a Corát, repült az AVB is, hogy az állomáson túli depó területén kimúljon. Pedig miatta volt az évben két-három olyan nap, amikor messze földről zarándokoltak Szolnokra a vevők és az eladók. Hírét vitték a városnak.

Mi kellene ahhoz, hogy életben maradjanak az ilyen tényleg civil kezdeményezések?