Az 5. és 7. Zagyva-hidak között

Egy norvég mondás szerint "nincs rossz idő, csak rosszul öltözött ember". Így, amikor a sok szürke, ködös nap után egy picit is kezdett kisütni a nap, a szél és az előző éjszakai csapadék ellenére is elindultunk, hogy a Zagyva torkolattól számolt ötödik, hatodik és hetedik hídjait érintve tegyünk egy túrát. Az autót a Széchenyi parkerdőben, a játszótérnél tettük le, ahonnan aztán a gát felé vettük az irányt. Bár tényleg verőfényes napsütés volt, úgy tűnt, szombaton délelőtt csak a legelszántabbak túráznak, hiszen az egész út alatt alig találkoztunk bárkivel is. Márpedig az elmúlt hetek tapasztalatai alapján azt kell mondanom, ha csak egy pici remény is van arra, hogy a Nap megmutassa magát, akkor indulni kell!

Az előző napi eső a gát túloldalán, a Malomszögi-híd előtt alaposan feladta a leckét. Mivel a szolnoki és a besenyszögi határban földet művelők előszeretettel használják ezt a hidat, a jobb parton lévő laposnál, ahol megáll a víz, eléggé össze tudják vágni az utat. Ügyességi feladatnak fogtuk fel, hogy valahogy átkeljünk a sártengeren. Aminek a túl oldalán Szolnok egyik utolsó műkő útkorlátjait és kevés macskaköves útburkolatának egyikét találtuk, na meg a hidat, amiről 1935-ben már Lissák Tivadar is készített felvételt. (A mellékelt kép a Fortepanon érhető el.) Ez pedig azt is jelentheti, hogy nemcsak egy közel kilencvenéves hídon kelhettünk át, hanem Szolnok harmadik vasból és betonból készült közúti hídján is. Ahonnan azért a legszebb látványt mégiscsak az őszbe csordogáló Zagyva mutatta.

A hídon átérve, letértünk az útról, és a széles ártéri mezőn vágtunk keresztül. Ennek a közepén megállva és körbefordulva azt éreztem, hogy igen, ilyen az Alföldi - ártéri erdők, gát, széles mező -, ami nekünk tud olyan szép lenni, mint egy távoli, hegyvidéki táj. Ráadásul, sokakkal ellentétben, mi ilyet is láthatunk. A gátra felkapaszkodva - a távolban a Mátra körvonalazódott - megtapasztalhattuk, milyen, amikor plusz négy fokban a szélnek van helye nekifutni és úgy igazából fújni. Nem is csodálkoztunk, hogy a gát tetején lévő gödrökben megtaláltuk az új tél első jeges tócsáit. Persze nem tudott annyira fújni a szél, hogy ne halljuk meg a fejünk fölött vonuló ludakat, vagy éppen olykor ne forogjunk a saját tengelyünk körül, hogy lehetőleg mindent lássunk.

Az ártéri erdőben őzeket ugrasztottunk. Előbb meredten figyeltek, megálltunk, aztán egy pillanat alatt úgy szívódtak fel a kopasz fák között, mintha ott se lettek volna. A másik irányban, a hatalmas szántón meg nem győztük számolni az őz csapatokat. Hol békésen legelésztek, hol valami miatt nekiiramodtak, és leginkább csak a fehér fenekük felvillanása jelezte, merre járnak. Elképesztő mennyiségben csatangoltak. A gát tetején ballagva azon tanakodtunk, hogy a lábunk előtt lévő rengeteg nyom vajon őzektől, vaddisznóktól vagy más állatoktól származnak-e, és amott tényleg száguldó nyulat láttunk vagy valami mást? Az biztos, hogy be kell szereznünk egy jó távcsövet, illetve találni kell valami jó applikációt, ami segít az állatok és a növények meghatározásában. Mert jó lenne nemcsak látni, de tudni is!

A Gulyás-érnél lévő vízátemelő után újra a Zagyva felé vettük az irányt. Előtte persze néztük egy darabig a távolban épülő M4-es elkerülőt, amihez elképesztő mennyiségű homokot mozgattak már meg. Az építkezés velejárója, hogy az egykori Natúra2000 területnek számító ártéri utat is használják az építők, bár szó se róla, legutóbbi ott jártunk óta, mintha azt is kiépítették volna. Sajnos az egykori Gazdák-hídja ma már egy jellegtelen műtárgy, igaz a környéke talán egy fokkal szebb, mint a lentebbi hídnál. Nem is tudtuk megállni, hogy a következő hídig ne az ártéri legelőn gyalogoljunk, ami városi embernek megint csak egy külön élmény.

Az M4-es már a folyón átívelő új hídja előtt egy viszonylag nagy kanyart ír le a Zagyva. Ebben a kanyarban pedig áll két, szerintem rettentő öreg fűzfa, egészen a folyó partján. Az egyiknek szinte már csak a kérge van meg - mégis hajt -, a másik pedig szinte egy odúval ér a földhöz. Nem tudom meghatározni a korukat, de a többi, közeli fűzfához képest láthatóan terebélyesebbek és öregebbek is. Gyönyörűek. Az egyik kérgébe egy arcot is simán beleláttunk. Nincs bizonyítékom rá, de ott úgy éreztem, Szolnok két legöregebb fája közelében álltunk. (Vajon hol lehet a város legöregebb fája?)

Nem lehet úgy elindulni, hogy az ember ne jelöljön meg valami célt, ameddig elmegy, és ahonnan már visszafele jöhet. Nekünk ez a hetedik Zagyva-híd volt. A szerkezet már kész, száraz lábbal is át lehetne menni a folyó felett, ha figyelmen kívül hagynánk az építkezés miatti tiltó táblákat. Tisztes távolból csodáltuk, és az jutott eszembe, micsoda tudás kell ahhoz, hogy valaki azt merje mondani: "itt kezdjük, itt legyen az első kapavágás". Arról nem is beszélve, hogy építeni mindig nehezebb, mint rombolni. Persze egy pillanatra az itteni csendet is megpróbáltam rögzíteni, mert néhány hónapon múlva ez lehet a Zagyva-völgyének egyik legzajosabb pontja.

A jobb oldali gáton indultunk visszafelé. A Kisgyepi érnél még lementünk a Zagyva partra, mert a másik oldalon épp egy birkanyáj ballagott csilingelve. Néha lehet romantikus az ember, és megállhat egy folyó partján, megérezni a nyáj illatát. És talán rácsodálkozhat arra is, hogy miközben mindenféle kütyükkel a zsebében úgy érzi, modern korban, egy 21. századi világban él, azért több évszázados hagyomány vonulhat el mellette.

A Széchenyi parkerdő végénél hagytuk el a gátat. Számításból. Mert tudtuk, hogy átvágva a már ismert pihenő területen, ki fogunk érni az aszfaltozott erdei kerékpárútra. Ami nemcsak azért volt jó, mert a lehullott leveleken és a vizes talajon csúszkálás után végre stabil talajt érezhettünk a lábunk alatt, hanem mert a bakancsainkra ragadt sártól is megszabadulhattunk. Mire a parkolóhoz értünk, már egész vállalhatóak voltak a lábbeliink. Kérdés, hol fogjuk őket legközelebb összekenni, ha kisüt a Nap, és Szolnok környékén akarunk túrázni?