Távközlés a múltból

A napokban a Kemény kalap és krumpliorr című magyar, gyerekfilm klasszikust néztük. Talán az első részben történik, hogy Dr. Hörömpő táviratot küld az éjszaka közepén barátjának. A postás csönget, a papa átveszi a kis zöld borítékot? nekem pedig magyaráznom kell, hogy mi a fene az a távirat. Hát igen, változnak az idők.

Pedig emlékszem, hogy a nyolcvanas években micsoda mázli - pontosabban kapcsolat - kellett ahhoz, hogy valaki a nyári szünetben táviratkihordó lehessen. A biciklis munka ugyanis nagyjából ugyanolyan jövedelmező volt, mintha az autók ablakának szorgalmas mosogatása valamelyik benzinkútnál. A táviratozás ugyanis a mindennapok része volt. És a posta gyors szolgáltatását, azaz a házhoz vitt rövid hírt illett a kézbesítőnek némi apróval meghálálni. A jó hírt többel, a kevésbé jót talán kevesebbel.

Mert nem minden távirat volt kellemes. Emlékszem olyan pillanatokra, amikor összeugrott a gyomrunk a táviratos postás csöngetésére. Meg persze azokra is, amelyekben mondjuk egy újabb unokatestvér érkezéséről értesítettek bennünket érthetetlen nyelven. Mivel a táviratokban nem használtak ékezetes betűket, azokat az ékezet nélküli társak dupla leírásával jelezték.

Ja! És emlékszik valaki olyan esetre, amikor a postán összecserélték a táviratokat? Én igen. Az esküvői dísztávirat helyett egy névnapi üdvözlet érkezett az ifjú pár elé, amin két hosszú asztalnyi násznép röhögött. Igaz, olyanra is emlékszem, amikor az ország másik végéből vonaton érkező nagymama előbb érkezett meg az Alföld közepére, mint az általa reggel feladott távirat. Nem volt ugyanis ember a falusi postán, aki kihozta volna a rövid üzenetet.

A táviratról jutott eszembe Az elnök emberei című másik klasszikus film. Dustin Hoffman a hetvenes évek elején éppen Nixon elnök leleplezésén dolgozik, körülötte hatalmas írógépek és számtalan telefonkészülék. Felkapja az egyik telefont, de nem tárcsázik, hanem beleszól, hogy kér egy kroszbár vonalat. Ezt nálunk talán még a kilencvenes években is kérni kellett. Legalábbis abban az esetben, ha az ember a város határain kívülre akart telefonálni.

Szerintem a hasukat fogva röhögnének a mai gyerekek, ha így kellene telefonálniuk. Felveszik a telefont, és bemondják a kroszbár-központ arctalan kisasszonyának, hogy kérnek egy kroszbár vonalat, aztán leteszik a kagylót. Ha szerencséjük van, percek múlva, ha nem akkor csak többszöri zaklatás után a központ visszahív, vonalat ad, és lehet a városon túlra telefonálni. Persze nem sokáig, mert kroszbár vonalból nincs elég, ezért a telefonközpontos előbb szelíden, majd egyre ingerültebben szól bele, hogy tessék befejezni, mások is várnak, bontja a vonalat. Aztán tényleg meg is teszi.

A napokban meg azt olvastam, hogy végleg megszűnt a walkman gyártása Japánban. Nem hittem, hogy van még ember, aki 2010-ben kazettás magnóra költ. Ugyancsak a Kemény kalap és krumpliorrban kap szerepet egy méretes szalagos magnó. Magyarázhattam ennek is a lényegét. Az MP4-ek meg MP3-ak világában kicsit furcsán hatnak a hatalmas szalagok, meg orsók, amelyekre mondjuk egy-másfél órányi anyagot lehetett felvenni. És ugye arról nem nagyon lehetett szó, hogy csak úgy zsebre vágjuk a zenét.