Szolnoki álmok: A tiszaligeti egyetem

Éppen heven évvel ezelőtt csillant fel a reménye annak, hogy Szolnokból valódi egyetemi város lehet. Olyan, ahol nemcsak a jövő értelmiségét oktatják, de magasan képzett tudósok kutatnak is saját tudományterületükön. Miként Sebők Balázs Szolnok megye szocialista iparosítása című könyvében is olvasható, a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) túlterheltsége és az első ötéves terv - az erőltetett iparosítás időszaka - megnövekedett műszaki értelmiségi igényére hivatkozva döntött úgy a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1951-ben, hogy az az év szeptemberében Szegedre helyezett Közlekedési Műszaki Egyetemet Szolnokra kell költöztetni. Leginkább azért, mert Szegeden képtelenség volt elhelyezni az új hallgatókat. És nem mellesleg azért, mert Szolnok az ország legnagyobb vasúti csomópontja, és akkor már lassan évszázada a vasúti járműjavítás egyik bázisa volt. Azaz teljesen logikusnak tűnt, hogy a közlekedésmérnököket ott képezzék, ahol jó részüket használnák is.

Természetesen Szolnokon sem voltak adottak a feltételei annak, hogy a néhány év múlva már akár 2000 hallgatót és többszáz oktatót és egyéb személyzetet igénylő intézményt elhelyezzék. Sőt, az első teljes és az 1952 szeptemberétől érkező második évfolyam elhelyezése - nagyjából 4-800 diák - is képtelenségnek tűnt. Azonban Gerő Ernő államminiszter, a KME elhelyezéséről érdeklődő levelére Szolnok város tanácsa és pártbizottsága egyöntetűen azt a választ küldte, hogy az egyetemnek lesz helye. Minden bizonnyal nemcsak azért füllentettek, mert az első ötéves terv szolnoki direktíváiban az szerepelt, hogy a várost kultúrcentrummá kell fejleszteni, hanem mert belátták, mekkora lehetőség rejlik egy egyetem meggyökeresedésében.

A szolnoki Közlekedési Műszaki Egyetem tehát 1952 szeptemberében megnyitotta a kapuit. Maga a képzés a bíróág épületébe került, amiben addig a megyei levéltár is működött. Kollégium lett a művésztelep hat lakásából, illetve a vele szemben lévő egykori pénzügyőr laktanyából, de a jelenlegi könyvtár épületét is használta a szolnoki egyetem. Visszaemlékezések szerint nem kevés feszültséget okozott, hogy az oktatókat is el kellett helyezni, akiknek lakásigénylése azonnal elsőbbséget élvezett az amúgy katasztrofális lakáshiánnyal küszködő városban. Ettől függetlenül 1952-ben nagyjából négyszáz egyetemista jelent meg a városban, akik Kaposvári Gyula 1986-ban, a Szolnoki Közéletben megjelent cikke szerint azonnal bekapcsolódtak a város kulturális életébe is. (A mellékelt, a Fortepanról származó kép a fiúkollégium udvarán készült - a szerk.)

Az egyetem végleges elhelyezéséről pedig a hallgatók megérkezése előtt elindult a gondolkodás, amit segítendő 1952 júliusában társadalmi bizottság alakult helyi értelmiségiekből. Mivel az Országos Tervtanács komoly összeget hagyott jóvá a leendő szolnoki egyetem felépítésére, a megfelelő hely keresése is viszonylag gyorsan elindult. A Sebők Balázs könyvében látható térképen kivehető (feketével satírozott részek a mellékelt térképen - a szerk.), hogy a mai RepTárral szembeni terület, a Rákóczi út, a Kolozsvári út környéke, illetve a későbbi Tallinn városrész valamint az akkor még nem létező Tiszaliget merült fel lehetséges helyszínként. Mivel a többi területen viszonylag sokat kellett volna az ott lévő házak szanálására költeni, 1953. május 19-én a Tisza bal partját, a Tisza szállóval szembeni területet jelölték ki a szolnoki egyetem helyéül. Annak ellenére, hogy a lapos terület feltöltése, illetve az elkerülhetetlen árvízvédelmi töltés megépítése komoly pluszköltséget jelentett.

Az építkezést olyan komolyan gondolták, hogy az elkészült tervek, sőt talán valamiféle makett a következő évtől megtekinthetők voltak az egyetem - azaz a bíróság - aulájában. Pedig Kaposvári Gyula visszaemlékezései szerint voltak már intő jelek 1953 nyarán. Egyrészt a hallgatók közel felét - a vasútépítő szakosokat - az év szeptemberében Budapestre költöztették. Sztálin halála után pedig az első Nagy Imre kormány azt is világossá tette, hogy a fogyasztás rovására megvalósuló, erőltetett beruházások nem folytathatók, így egyesek szerint már 1953-54-ben sejthető volt, hogy a 82 millió forintos szolnoki beruházásból egy ideig nem lesz semmi. A selyemzsinórt azonban a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1955 végén megjelent törvényerejű rendelete jelentette, ami lényegében - némi átmenettel - megszüntette a szolnoki egyetemet, és a KME-t beolvasztotta a Budapesti Műszaki Egyetembe.

A korabeli tanács- és pártvezetők javára írandó, hogy nem nyugodtak bele a döntésbe, és a korban szokatlan módon, szembe menve a központi akarattal, próbálták elérni annak megváltoztatását. A városi tanács 1956. június 22-ei ülésén ragaszkodott a szolnoki egyetem megmaradásához, sőt a nyár folyamán küldöttséget menesztett Erdei Ferenc miniszterelnök-helyetteshez, akit érvekkel próbáltak meggyőzni a határozat visszavonásáról. Szeptember 9-én azonban Erdei levelében azt kérte a szolnokiaktól, hogy "nem folytassanak további harcot a határozat megváltoztatásáért".

Természetesen érdekes kérdés, hogy mi lett volna, ha nincsenek az 1956. októberi események. Nem az egyetemisták szolnoki tevékenysége, hanem az állampárton belül lezajlott fordulat elmaradása vagy későbbre tolódása miatt. De a történelem a "ha" szót nem ismeri, így ma már tényként kell kezelnünk, hogy 1957 nyarán befejezte működését a szolnoki egyetem, ami egyben azt is jelentette, hogy két évtizedre eltűnt a városból a polgári felsőoktatás. Minimális öröm lehetett az ürömben, hogy Kaposvári Gyula visszaemlékezései szerint, az ő közbenjárására és egy volt szolnoki diáktársának köszönhetően, az egyetem eszközeinek egy része a városban maradt, és a helyi iskolák, sőt a múzeum is kapott belőlük. És szerencsére a Tiszaliget fejlesztését sem dobták a sutba, tulajdonképpen fél évtizeddel később már épült a strand, a gerincút, működött a vidámpark és az úttörőtábor. Majdnem ötven évvel később pedig csak felhúztak a Ligetben egy egyetemi épületet, aminek funkcióvesztése már egészen más lapra tartozik.