Álmok üres telkekről

Az európai kultúrkörben létező települések hasonlóan fejlődnek és működnek, mint az emberi test. Minden egy aprócska ponton kezdődik. Ami körül aztán szép lassan - nem egy emberi élet által átfogható idő alatt - kifejlődik az a többrétegű rendszer, amit egy város szövetének nevezhetünk. Élete során, a fejlődésnek vagy történelmi "baleseteknek" köszönhetően azonban olykor megsérül ez a szövet. Ám akkor tekinthető egészségesnek, túlélésre alkalmasnak, ha önmaga képes begyógyítani a saját sebeit. Azaz a lerombolt házak helyére, az üres, foghíjakra új házak épülnek. Olyanok, amilyenekre az adott települést életre keltő embereknek valamiért valóban szükségük van.

Szerintem nem egészséges, hogy Szolnok testén évtizedek óta éktelenkednek gyógyulásra képtelen sebek.

A Pelikán parkoló és a Baross utca sarkán lévő telek például minimum negyven éve áll üresen, tulajdonképpen az új városközpont közepén. Igaz, egy darabig az Olajbányászok szobra díszítette, de azt is bő évtizede elvitték onnan. Vagy említhetném a Szív utca - a Barossal párhuzamos kis "névtelen közterület", ami a Pelikán parkolót és a Hősök terét köti össze - másik oldalán lévő, minimum két telket, ahonnan ugyancsak legalább három évtizede tűntek el a házak. Évek óta egy lángosos lakókocsi áll rajta. És, ha már gondolatban arra járunk, nyugodtan a "begyógyulni képtelen" sebek közé sorolhatjuk az SZTK parkoló környékét, ahol egykor szintén számtalan porta volt. De végigmehetünk az Adyn, kalandozhatunk a vasútállomás környékén, a könyvtár oldalában vagy az egykori Nemzeti nagyszálló mögött, ahol értékes telkek képtelenek megújulni hosszú évtizedek óta. Üszkös sebek ezek a város testén.

Kívülállóként érthetetlen, hogy miért nem történik ezekkel semmi. Az elmúlt három évtizedben volt legalább három olyan időszak, ami kedvezett az ingatlanfejlesztéseknek, a legutóbbinak talán éppen most érünk a végére. Évek, amikor a legtöbb városban eltűntek a hasonló belvárosi foghíjak. Esetünkben azonban nem lehet másra gondolni, minthogy Szolnokon valami baj van. Olyan probléma, amit ha elkezdünk feszegetni, újabb és újabb bajokat hozhat a felszínre. Ha viszont nem kezelünk, egyre fájóbbak lesznek a sebek.

Tételezzük fel, hogy egy amerikai, kínai vagy német világcég úgy dönt, valahová Közép-Európába telepítené a ma még Indiában lévő ügyfélközpontját, a Távol-Keleten működő fejlesztőbázisát, vagy a kontinensünkön máshol, drágábban üzemelő háttérkiszolgáló egységét. Azaz egy olyan telephelyet keres, amihez semmi más nem kell, csak megfelelő mennyiségű és minőségű iroda, lakás és a dolgozókat kiszolgáló kereskedelmi egység. Álmodjuk azt, hogy a puszta számok alapján döntő befektetők ráböknek a térképre, és azt mondják: lehetne ez a központ Szolnokon is, hiszen a nemzetközi repülőtértől autóval és vonattal is maximum egy óra, és ha még soha sem jártak nálunk, akkor is feltételezhetik, hogy egy kulturált, európai településre bukkantak.

Mi történne? Mosolyogva fogadnánk őket, esetleg előre innánk is a medve bőrére, de aztán széttárnánk a karunkat, mert megfelelő minőségű és mennyiségű, belvárosi ingatlannal nem tudunk szolgálni. Ők meg kihúznának bennünket a listáról, és mennének tovább.

Persze a világ nem így működik. Sem Debrecent, sem Kecskemétet nem úgy találták meg a nagy világcégek - köztük nemcsak az ismert autómárkák, de a tömegek számára névtelen, ugyanakkor forgalmuk alapján hasonló méretű multik -, hogy ráböktek a térképre, aztán ott minden az ölükbe hullott. Az Alföld közepén, a tőlünk nagyjából ugyanolyan távolságban lévő versenytársaink tettek és tesznek azért, hogy a világban nézelődő cégek őket találják meg. Például azzal, hogy a város ingatlanait - legyen az bárkinek a tulajdonában - egységesen is képesek értelmezni és kezelni. És meg tudják akadályozni, hogy az egész város érdeke sérüljön amiatt, mert a rendszerváltás vagy az utóbbi évek zavarosában jól halászók extra-extra profitot akarnak szakítani.

Igaz, egy ilyen közös, átfogó gondolkodáshoz is pénz kell. Amit szerintem elő lehetne teremteni a ma még üresen álló ingatlanok tulajdonosainak ösztönzésével. Például a hat hónapnál hossza ideje üresen álló - legyen az üzlethelyiség vagy építési telek - ingatlanok tulajdonosaira kivetett brutális mértékű, havonta befizetendő helyi adóval. Ami olyan mértékű lenne, hogy minden nyerészkedőt elriasztana attól, hogy tartogassa az ingatlanát, mintsem hasznosítsa. Az így befolyó pénzből pedig el lehetne indítani egy Szolnokban hosszútávon gondolkodó - pártérdekek fölött álló -, lényegében a világ befektetői előtt a várost reklámozó programot. A megsarcolt tulajdonosok pedig ott kapnák vissza a pénzüket, hogy így jóval drágábban lehetne az ingatlanokat értékesíteni, mint jelenleg, főleg, ha a város mindenféle kedvezményekkel csábítani az ezekre a telkekre nem társasházat építeni akarókat.

Tudom, kicsit bonyolult a rendszer, de nem kivitelezhetetlen. Akarat kérdése.

A napokban láttam egy filmet a 30 éve egyesült Berlin elmúlt évtizedeiről. Abban egy közlekedési szakember nyilatkozta, hogy amikor elkezdték az évtizedekig külön működő városi hálózatokat összekapcsolni, akkor nem években, hanem egy évszázadban gondolkodtak. Meg lehet nézni, mi lett Berlinből! Ami persze más lépték, mint Szolnok. De miért kell nekem folyamatosan azt látnom, hogy az a város, amit én a világ legjobb helyének gondolok - hiszen itt élek - butább, tehetetlenebb, tutyimutyibb, mint bárki más? Kikérem magamnak!

Az évtizedek óta gazt termő és omladozó házakat őrző telkekkel együtt!