A rádióban jártam

A Kolozsvári úti stúdióépület akkor épült, amikor a Magyar Rádió még teljesen önálló hírközlési és kommunikációs intézmény volt, ráadásul rajta keresztül lehetett a legtöbb embert elérni, azaz még számított, hogy "bemondta a rádió". Mai szemmel a belvárosban áll ez a legalább hetvenéves épület, pedig az építésekor még nemhogy a buszpályaudvarnak, de az Ady Endre útnak se volt híre, ráadásul az új városközpont - a Hild tér és környéke - helyén is többnyire földszintes, kiskertes házak álltak. Jó lenne kideríteni, hogy az első szolnoki sztálinbarokk - vagy brutalista - stílusban felhúzott épületet miért éppen ide helyezték, és nem a Kossuth tér, a megyei és városi tanács, illetve a pártbizottságok közelébe. Egyszer talán megszületik az a dolgozat, ami nemcsak a szolnoki rádiózás történetét, de az SZTK-val, a Ságvári körúti házakkal és a néhai szakszervezeti művelődési házzal rokonságot mutató épület múltját is feltárja.

Amíg három évtized kihagyás után nem léphettem be újra a Kolozsvári út 2. szám alatti kert végében álló épületbe, addig sokkal kisebbre emlékeztem. És bár a kilencvenes évek elején sokszor jártam ott, az épület pincéjét soha sem láttam. Most viszont már tudom: ott tulajdonképpen a földszinti és emeleti stúdiók "vészhelyzeti tükrözése" volt található. Azaz baj esetén komplett stúdió, saját áramforrás, mellékhelyiségek, és szerkesztői szobák álltak volna a rádiósok rendelkezésére. Jó lenne tudni, hogy amikor 1956 novemberében a szovjet tank begördült az udvarra, vajon volt valaki a pincében? Vagy mondjuk, a csernobili katasztrófa környékén eszébe jutott valakinek, hogy ki kell nyitni ezeket a helyiségeket? Amelyek ma már üresen tátongnak.

Bár teljesen üres, nem kevésbé érdekes az épület padlástere, ahová nagyjából egy negyedik szintet, nem kevés szobával be lehetne építeni. Fontosabb azonban, hogy nagyon jó állapotban van a tető, azaz száraz, óvja az épületet. Tehát, amikor valakinek az a "fantasztikus" ötlete támad, hogy el kellene bontani ezt az épületet, mert mondjuk, "klassz" parkolóházat lehetne felhúzni a helyén, akkor nem ártana figyelmeztetni: egy szerkezetileg nagyon jó állapotú, robosztus (nehezen bontható) épülettel áll szemben. Amit nem bontani, hanem menteni és újrahasznosítani kellene. Természetesen a köz javára.

Remélem, egyszer még azt is sikerül kideríteni, hogy amikor megszűntették a Magyar Rádió Szolnoki körzeti szerkesztőségét - az "Alföld rádióját" -, akkor kinek volt az az ugyancsak "remek" ötlete, hogy a rádiós berendezéseket - keverőket, pultokat, magnókat - kiszedjék! Sőt, azt is szeretném tudni, hogy a szolnoki 20. század második felét hangban egyedül megörökítő rádió anyagai és írott dokumentumai hová tűntek, ki és miért selejtezte őket! Engem nehezen lehetne meggyőzni arról, hogy akik erre utasítást adtak és ebben részt vettek, azok a város történetének ne lennének ugyanolyan aljas pusztítói, mint akik anno a Ferences rendház könyveit kihajigálták és bezúzatták.

Számomra egyértelmű, hogy ezt az épületet nemcsak azért kellene megmentenünk, mert rádió-, hely- és építéstörténeti értéke van. Miként az is, hogy nemcsak magát az épületet, de a három, emeleti stúdióhelyiség burkolatára is vigyázni kellene. Az ugyanis nem szimpla fali dísz vagy lambéria. És persze, ma már az íróasztalunk mellett is remek rádióműsorokat készíthetünk, de csak egyedül. Viszont a Szolnoki Szimfonikusok, a Bartók Béla Kamarakórus, a Tisza Táncegyüttes vagy valamelyik szolnoki rockbanda élő műsorának a rögzítéséhez, netán lemezfelvételéhez ilyen nagyméretű, nemcsak szigetelt, de a hang szempontjából is jól kialakított helyiség szükséges, mint amilyen évek óta porosodik a Kolozsvári úton. Csak jelzem, hogy hozzáértők szerint minimum félmilliárd forint lenne ma, valami hasonló kialakítása. Tehát, aki ezeket megrongálja, leszedi, ekkora összeget vesz ki a közvagyonból.

Csak a hangulat kedvéért még néhány kép az egykori szolnoki stúdióból. Látszanak az öreg villanykapcsolók, a régi feliratok, itt-ott az egykor ott dolgozók lelke. Örülök, hogy legalább néhány fotón megörökíthettem ezeket is az utókornak. Mert nem tagadom: féltem az épületet, féltem a remek stúdiókat.