[Ajánlom]

Hiánypótló lelkesedés

2021. február 15.

Volt egyszer egy Jászkunság című periodika, amely 1954-2012 között adott teret a megyéről szóló, többnyire tudományos értekezéseknek. Hét esztendeje ugyanezen a címen már csak évkönyv jelenik meg, de az legalább annyira szól Szolnokról, mint a megyéről. Sokszínű kiadvány a hetedik.

A mai napig bánom, hogy nem mertem megkeresni Dr. Dienes Erzsébetet, a Közgé legendás tanárát, hogy egy nagy életútinterjút készítsek vele. Nem tanított, de mint oly sok közgés fiút, diákként engem sem kedvelt, és nekem sem tartozott kedvenceim közé. Ennek ellenére éreztem és tudtam, hogy különleges, tudós pedagógus. Biztos vagyok benne, hogy három évtizeddel később leült volna velem legalább egy beszélgetésre. Én pedig kérdezhettem volna arról a közel hat évtizedes pedagógusi pályájáról, ami egyetlen tanév kivételével végig a Kögéhez kötötte, és közben kiderülhettek volna tudományos munkásságának azok a részletei, amiket most morzsánként szedek össze, és minden alkalommal leesik az álam. Például Nagy Varga Vera, a hetedik Jászkunság évkönyvben megjelent rövid írását olvasva, amelyből látható, hogy Dienes Erzsébet mögött egyetemi tanárokat megszégyenítő tudományos publikációk, előadások és kutatások álltak, miközben én leginkább a diákjaival végzett néprajzi kutatásaira emlékszem. Őszintén mondom, ha semmi mást nem olvastam volna el a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület 2020-ra datált évkönyvében csal "A honismereti munka jeles szervezője volt Dr. Dienes Erzsébet" című dolgozatot, nekem már akkor is megérte volna kézbe venni ezt a vaskos kiadványt. Ami ezzel a dolgozattal arra is rámutat, miért lennének rettentő fontosak az ilyen, helyi évkönyvek.

Nem mondom, hogy a Jászkunság hetedik évkönyvének felépítésével, a dolgozatok szerkesztettségével, és pláne a tipográfiával meg a képanyaggal elégedett vagyok. Azt érzem, mintha érkezett volna egy csomó írott anyag, amelyeket senkinek sem volt energiája egységes szempontok szerint megszerkeszteni, és senki nem érzett felhatalmazást, hogy némelyiket visszaadja, így mint egy nagy dobozban a teleírt papírok, csak kerültek egymás tetejére az anyagok. Megértem, hogy Örsi Julianna lelkesedésből szervezi és szerkeszti az immár évente megjelenő köteteket, és már az nagy szó, ha a nyomdaszámlára való összejön, de talán emiatt is érdemes lett volna szelektálni és szerkeszteni. Arról nem is beszélve, hogy sok dolgozatnál fájón hiányoznak az illusztrációk.

S. Kovács Ilona például a karcagi fedeles kiskapukról ír egy számomra rettentő érdekes, és egy bennem motoszkáló téma miatt fontos dolgozatot. Az évkönyv többi anyaga közül is kiemelkedő minőségű munka, aminek azonban szinte minden bekezdése fotóért, rajzért vagy éppen térképrészletért kiált. Mert olyan jó lenne látni is, hogy Karcagon és az országban hol és mikor terjedtek el ezek a különleges kiskapuk, a felépítésük pontosan milyen is volt, miként változott, nem is beszélve a díszítésükről. Persze tudom, hogy egy-egy grafika elkészíttetésének az ára a dolgozatok honoráriumával vetekszik, a fotók megfelelő minőségű feldolgozása pedig a kötet tördelésének az árát duplázhatja meg. Így viszont marad az olvasó fantáziája, képzelőereje, ami nem biztos, hogy mindig ugyanazt adja vissza.

Mindezek ellenére, csak fejet tudok hajtani a Jászkunság életben tartói, szerzői és szerkesztői előtt. Mert nélkülük soha sem derült volna ki számomra, hogy a Macskafogó című klasszikus rajzfilm - és számtalan magyar mesefilm - alkotója az ötvenes években, gyerekként a megyénkbe volt kitelepített. Vagy éppen milyen kacskaringós úton sikerült Karcagon fiúiskolát építeni, netán hogyan is zajlott a második világháború végén egy magányos orosz katona által végrehajtott ló rekvirálás. Hogy Örsi Juliannának a családok belső rendjét a 20-21. században befolyásoló tényezőkről szóló írásáról meg ne feledkezzek, ami a körülöttünk zajló világ megértését segíti. Őszintén mondom, ha ezeknek az írásoknak a megjelenéséhez az kellett, hogy a többi, talán nem évkönyvbe kívánkozó is megjelenjen, akkor részemről minden meg van bocsájtva.

Mert a Jászkunság című évkönyv fontos és pótolhatatlan vállalkozás. Egy magára pedig csak minimálisan is adó, ráadásul viszonylag fiatal megye, ha saját identitását építeni vagy erősíteni akarja, kapva kapnia kellene egy ilyen lehetőségen. És pénzt, paripát, fegyvert adni a szerkesztőknek, hogy a lelkesedésükhöz illő minőségben jelentethessék meg az évkönyvet, ami mellett elférne egy negyedévente megjelenő periodika is. Mert volna miről mesélni, és volna mit kutatni, amiket ez vagy ezek a kiadványok remekül ösztönözhetnének. Pár évvel a megye létrejöttének 150. évfordulója előtt. És persze majd utána is.

A mai napig bánom, hogy nem mertem megkeresni Dr. Dienes Erzsébetet, a Közgé legendás tanárát, hogy egy nagy életútinterjút készítsek vele. Nem tanított, de mint oly sok közgés fiút, diákként engem sem kedvelt, és nekem sem tartozott kedvenceim közé. Ennek ellenére éreztem és tudtam, hogy különleges, tudós pedagógus. Biztos vagyok benne, hogy három évtizeddel később leült volna velem legalább egy beszélgetésre. Én pedig kérdezhettem volna arról a közel hat évtizedes pedagógusi pályájáról, ami egyetlen tanév kivételével végig a Kögéhez kötötte, és közben kiderülhettek volna tudományos munkásságának azok a részletei, amiket most morzsánként szedek össze, és minden alkalommal leesik az álam. Például Nagy Varga Vera, a hetedik Jászkunság évkönyvben megjelent rövid írását olvasva, amelyből látható, hogy Dienes Erzsébet mögött egyetemi tanárokat megszégyenítő tudományos publikációk, előadások és kutatások álltak, miközben én leginkább a diákjaival végzett néprajzi kutatásaira emlékszem. Őszintén mondom, ha semmi mást nem olvastam volna el a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Egyesület 2020-ra datált évkönyvében csal ?A honismereti munka jeles szervezője volt Dr. Dienes Erzsébet? című dolgozatot, nekem már akkor is megérte volna kézbe venni ezt a vaskos kiadványt. Ami ezzel a dolgozattal arra is rámutat, miért lennének rettentő fontosak az ilyen, helyi évkönyvek.

Nem mondom, hogy a Jászkunság hetedik évkönyvének felépítésével, a dolgozatok szerkesztettségével, és pláne a tipográfiával meg a képanyaggal elégedett vagyok. Azt érzem, mintha érkezett volna egy csomó írott anyag, amelyeket senkinek sem volt energiája egységes szempontok szerint megszerkeszteni, és senki nem érzett felhatalmazást, hogy némelyiket visszaadja, így mint egy nagy dobozban a teleírt papírok, csak kerültek egymás tetejére az anyagok. Megértem, hogy Örsi Julianna lelkesedésből szervezi és szerkeszti az immár évente megjelenő köteteket, és már az nagy szó, ha a nyomdaszámlára való összejön, de talán emiatt is érdemes lett volna szelektálni és szerkeszteni. Arról nem is beszélve, hogy sok dolgozatnál fájón hiányoznak az illusztrációk.

S. Kovács Ilona például a karcagi fedeles kiskapukról ír egy számomra rettentő érdekes, és egy bennem motoszkáló téma miatt fontos dolgozatot. Az évkönyv többi anyaga közül is kiemelkedő minőségű munka, aminek azonban szinte minden bekezdése fotóért, rajzért vagy éppen térképrészletért kiált. Mert olyan jó lenne látni is, hogy Karcagon és az országban hol és mikor terjedtek el ezek a különleges kiskapuk, a felépítésük pontosan milyen is volt, miként változott, nem is beszélve a díszítésükről. Persze tudom, hogy egy-egy grafika elkészíttetésének az ára a dolgozatok honoráriumával vetekszik, a fotók megfelelő minőségű feldolgozása pedig a kötet tördelésének az árát duplázhatja meg. Így viszont marad az olvasó fantáziája, képzelőereje, ami nem biztos, hogy mindig ugyanazt adja vissza.

Mindezek ellenére, csak fejet tudok hajtani a Jászkunság életben tartói, szerzői és szerkesztői előtt. Mert nélkülük soha sem derült volna ki számomra, hogy a Macskafogó című klasszikus rajzfilm - és számtalan magyar mesefilm - alkotója az ötvenes években, gyerekként a megyénkbe volt kitelepített. Vagy éppen milyen kacskaringós úton sikerült Karcagon fiúiskolát építeni, netán hogyan is zajlott a második világháború végén egy magányos orosz katona által végrehajtott ló rekvirálás. Hogy Örsi Juliannának a családok belső rendjét a 20-21. században befolyásoló tényezőkről szóló írásáról meg ne feledkezzek, ami a körülöttünk zajló világ megértését segíti. Őszintén mondom, ha ezeknek az írásoknak a megjelenéséhez az kellett, hogy a többi, talán nem évkönyvbe kívánkozó is megjelenjen, akkor részemről minden meg van bocsájtva.

Mert a Jászkunság című évkönyv fontos és pótolhatatlan vállalkozás. Egy magára pedig csak minimálisan is adó, ráadásul viszonylag fiatal megye, ha saját identitását építeni vagy erősíteni akarja, kapva kapnia kellene egy ilyen lehetőségen. És pénzt, paripát, fegyvert adni a szerkesztőknek, hogy a lelkesedésükhöz illő minőségben jelentethessék meg az évkönyvet, ami mellett elférne egy negyedévente megjelenő periodika is. Mert volna miről mesélni, és volna mit kutatni, amiket ez vagy ezek a kiadványok remekül ösztönözhetnének. Pár évvel a megye létrejöttének 150. évfordulója előtt. És persze majd utána is.aa
 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Eltűnt Szolnok
A Ságvári körút és a 4-es főút átkeléséi szakaszának kereszteződését örökítette meg az ismeretlen fotós, a képen nem látható Pártház elől valamikor 1969 és 1973 között. Ma már semmi sem ilyen Szolnok egykor legfontosabb kereszteződésének környékén. Talán ezért is őriz néhány érdekességet ez a felvétel.

Az Album további képei
 

AKB

Régi hirdetések sorsa
Mi lesz a régi reklámokkal? Általában elfelejtsük és/vagy kidobjuk őket. De kinek a dolga kidobni egy elavult vagy leszakadt óriásplakátot? A hirdetésen szereplő cégé? A hirdetést kihelyező vállalkozásé? A táblahelyet bérbeadó tulajdonosé? Gát lévén a gátőré? Vagy a városi köztisztasági cégé? Netán az enyém, ha már észrevettem a Szandai rétre vezető lépcső mellett? Csak azért értetlenkedem, mert a szerintem egyértelmű válasz ellenére is ott éktelenkedik néhány óriási, plakátból gyűrt szemétgalacsin.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Lány az iskola előtt
A modellül szolgáló hölgy ma már mesze túl lehet a hetvenen, hiszen Simon Ferenc fiatal lányt ábrázoló szobra 1968 óta áll a Tiszaparti sétányon, a gimnázium épülete előtt. A fehér kőszobor pontos címét senki sem tudja, hiszen Álló lányként és Diáklányként is hivatkoznak rá.

A Szoborpark további képei