[Ajánlom]
Aranykulcs a jövőhöz
2024. március 12.
Tíz év alatti gyerekek számára "kötelező" a Szigligeti Aranykulcsocska című előadása. Felnőttként lehet hozzám hasonlóan morogni néhány dolog miatt, de egyébként minden csúcstámadó színész és pedagógus előtt fejet kell hajtani. Mert ez az Aranykulcsocska a jövő színházához vezet.
Az "ezerfejű szörny", az "egyszerű" színházi nézőtér semmi a minden széken ezer kisördögként viselkedő gyerekközönséghez képest. Nincs nagyobb kihívás, mint több száz különböző korú, érdeklődésű, hátterű és hangulatú gyereket ugyanazzal a színpadi varázslattal lekötni. Miközben világos, hogy minden ilyen csúcstámadásnak a végső célja a színház túlélése: ha előadásonként csak egyetlen gyereknézőt sikerül megfertőzni, van remény, hogy pár évtized múlva is felmehet a függöny. Éppen ezért - még mielőtt bármit is mondanék - fejet kell hajtanom a Szolnoki Szigligeti Színház Aranykulcsocska című előadását összehozó valamennyi alkotó és műszaki előtt. Lehet, hogy nem volt tökéletes, de a magam részéről köszönettel tartozom a rendező Márkó Eszternek, és a játszó Lugosi Claudiának, Cseke Lilla Csengének, Horváth Györgynek, Polgár Kristófnak, Tárnai Attilának, Kertész Marcellának, Vándor Attilának, Kinczel Józsefnek, Horváth Gábornak és Karczag Ferencnek, valamint az összes láthatatlannak. Nem csinálnám utánunk. Csak a pálya széléről okoskodok.
Egyszerűen nem találom a nyomát, de úgy rémlik, hogy az Aranykulcsocskát a hetvenes években már játszotta a Szigligeti. Legalábbis előttem van a pénzültető jelenet, a gengszterként ábrázolt rókával és macskával, sőt a Burattino tudatlanságát kihasználó bábszínházas pénzszámolása is. Valamelyik szerepet, mintha Takács Gyula játszotta volna. Persze lehet, hogy máshol láttam, vagy keverem az 1976-os Pinokkióval, de élénken él bennem a mondandó: tanulatlan gyerekként könnyen átvernek, tanulni kell. Persze nem tudom, hogy aztán ezért tanultam-e, miként az sem, hogy a színház ott és akkor, vagy később és máshol fertőzött-e meg, de a mostani Aranykulcsocska előhozott néhány régi-régi jelenetet, amiktől azt éreztem, nekem ott kezdődött a színház. És beugrott, mennyire szerettem a gyerekelőadásokat, amikor, mintha a miénk lett volna a színház. A Márkó Eszter rendezte darab bemutatóját nézve - mert kicsit olykor elkalandozhattam - jó volt a múltba veszni.
Főleg, hogy ez a mai Aranykulcsocska szinte semmiben sem haladja meg a hetvenes évek gyerekszínházi előadásait. Mintha a vasfüggöny túloldalán megállt volna az idő, miközben az innenső oldal ördögei egészen más ingereken nőttek fel, mint anno, például én. A szolnoki előadás legnagyobb innovációja a bábok megjelenése a színészek kezében, Lugosi Claudia és Cseke Lilla Csenge az ölben tartott és olykor átadott bábkutyát zseniálisan "keltik életre". Ám ezen kívül minden lassú és avítt. Az első sötét átdíszletezésnél azt hittem, valami elromlott, mert álmomban nem gondoltam volna, hogy a vizuálisan túltáplált mai nézők előtt ilyesmit valaki el mer követni. Közben meg igen, és minden sötétnél érezni lehetett a nézőtéren a lelkesedés, a figyelem lanyhulását. De legalább ennyire érthetetlen volt a színpad bal és jobb szélének a használata, ami ugye a Szigligeti több pontjáról nem látható rendesen. Hogy kerülhetett ilyen pozícióra a pénzek elültetése? A diszkógömbre emlékeztető fényekre pedig nem tudok mást mondani, mint boomerek tombolása a vizuális porcelánboltban.
Közel másfél órányi figyelmet elvárni egy mai gyerektől még akkor is magasra tett léc, ha a világ legintelligensebb, legfegyelmezettebb, legunalmasabb emberpalántáját célozzuk meg. És aláírom, hogy szinte lehetetlen egy négy- és egy tizenkétévest ugyanúgy megszólítani, de a világosabb - egyszerűbb, csupaszabb - történetmesélés, az egyetlen mondandóra koncentrálás talán segítene. Itt sötét színpadképek közé helyezett epizódokkal kell megküzdenie a gyerekeknek, akiknek a szereplők idegenhangzású neveit sem lehetett könnyű felfogni, azonosítani, megjegyezni. Nem is értem, miért nem hagyták el ezeket, vagy cserélték magyar szójátékra, ha már a "verses" szövegben rengeteg az ilyen próbálkozás.
De nem én vagyok célközönség. És nem vagyok hozzáértő sem. Csak egy felnőtt néző, aki mindezekkel együtt is örül, hogy évről évre születnek Szolnokon gyerekelőadások. Ne foglalkozzanak velem! Fogják a gyerekeiket, unokáikat, és vigyék színházba! Vagy, ha nem érnek rá, támogassák a színészekhez hasonló csúcstámadást végrehajtó pedagógusokat, hogy szervezzenek színházlátogatást az Aranykulcsocskára! Tíz év alatt életre szóló élmény, remek program lesz minden hibája ellenére. Mert talán épp az a mondandója, hogy az a keresett és megtalált aranykulcs a színházhoz vezeti a gyerekeket.
(A fotók a színház honlapjáról valók.)
Album
Rémálom
Valamikor a hatvanas évek végén készült egy terv a Baross-Szapáry-Ady utcák által határolt terület beépítésére. A terv csak félig valósult meg. Szerencsére.
AKB
Emléktábla
A Tisza-híd Szabadság téri hídfőjénél arra emlékeztet e tábla, hogy olyan 30 évvel ezelőtt még érdemes volt turistainformációt működtetni a Tiszaliget elején, talán a Touring hotelben. Nemcsak azért, mert abban a múlt időben még nem a világhálóról és okoseszközökről tájékozódtak a turisták, hanem mert valóban felbukkantak ilyenek Szolnokon. Azokra az időkre emlékezve, vagy a helyi turizmus felvirágzásában bízva olykor megkoszorúzhatnánk ezt a kint felejtett táblát.
SzoborPark
Fiú rossz helyen
A Megyeháza és Technika Háza között lassan öt évtizede gubbaszt egy kő kisfiú. Sokáig újságosbódé takarta, és ma sem szívderítő a környéke. A vicces fiatalok azonban egy ideje leszoktak arról, hogy hétvégenként megfordítsák. Az alkotásnál érdekesebb az alkotója.