Innen mesélek

Egy kiállítás megnyitója kicsit olyan, mint egy színházi premier. Onnantól kezdve már kár magyarázni, hogy mi lett volna az eredeti szándék, mennyi idő és erőforrás állt rendelkezésre a megvalósításhoz, micsoda ötletek születtek az elején, amiket aztán a realitás talajára huppanva el kellett engedni. A látogatót, a nézőt teljes joggal már csak az érdekli, amit lát, az alapján mond majd véleményt, ami képben, szövegben, tárgyban elé kerül. Úgyhogy ez a rendhagyó Ajánló is inkább egyfajta előzetes tárlatvezetés a színház két lépcsőházában, az Országos Színházi Találkozó (OSZT) első napjától látható "Innen mesél nektek..." című kiállításhoz, ami alcíme szerint: Fejezetek a Szolnoki Szigligeti Színház múltjából.

A tablókiállítás az épület adottságaiból következően két külön részből áll.

A jobb oldali - a Tisza szálló felőli - lépcsőházba egyfajta szolnoki színjátszástörténet, illetve épülettörténet került, ami így 1822-ben indul, de inkább az 1912. április 20-án átadott épület további sorsával foglalkozik. Próbáltam megmutatni, hogy a Monarchia idején, Kelet-Magyarországon utolsóként felépült szolnoki színház miként változott az elmúlt bő évszázadban, és lett belőle az az ékszerdoboz, aminek kereteit 1991-ben Schwajda György jelölte ki. Közben számomra is egyértelművé vált, hogy a szolnoki színház sem 1912-ben nem jöhetett volna létre, sem 1991-ben nem kerülhette volna el a bezárást a szolnokiak elképesztő akarása, és nagylelkű anyagi áldozatvállalása nélkül. A szolnoki színház születése és a rendszerváltás körüli viharos időkben való megújulása számomra most már a helyiek összefogásáról is szól. Annak pedig külön örülök, hogy menet közben végre teljes egészében elolvashattam az 1912-es megnyitó kapcsán sokat emlegetett, Szép Ernő által írt Prológot, ami szerintem gyönyörű főhajtás a színházépület, a színjátszás, a közönség és a magyar nyelv előtt. Molnár László tolmácsolásában a kiállításon is meghallgathatják.

A kiállítás másik egysége, amely a bal oldali lépcsőházba - a Kossuth tér felé eső oldalra - került, az 1954-ben önállóvá lett társulat történetét próbálja bemutatni. Itt a legnagyobb kihívás a falakon elmesélhető történet vezérfonalának a kiválasztása volt, ami végül a hely szűkössége miatt az igazgatói korszakok lett. A tizenöt igazgatói időszakból igyekeztem a legfontosabb előadásokat kiválogatni, ezek közül néhányat fotókon is megmutatni, ami nemcsak azért volt nagy kihívás, mert az elmúlt 71 évben közel ezer premier volt Szolnokon, hanem az egyszerre hiányos, ugyanakkor elképesztő méretű képanyag miatt is. Azért is örülök, hogy végül az igazgatók felől közelíthettem ehhez a 71 évhez, mert be kell látnom, mekkora hatással van, nemcsak a társulatra, de a városra is egy-egy direktor. És mennyire igazságtalan, hogy a nagyközönség számára általában csak addig érdekes a személyük, amíg és ahogy kinevezik őket, aztán már minden az előadásokról, a rendezőkről és a színészekről szól, és legkevésbé a színház ?szürke eminenciásairól?. Ennek a résznek az összeállításánál - így utólag - a leghálásabb feladat az 1954 óta a szolnoki színpadon játszó színészek falának az összeállítása volt, amire 1086 név és 71 fotó került fel.

Mint fentebb írtam, egy kiállítás megnyitása után a nézőket legkevésbé sem érdekli, hogy miként született meg az adott tárlat. Itt azonban még elmondhatom, hogy ez az egész nem jöhetett volna létre, ha Barabás Botond igazgató nem ad teljesen szabad kezet, ha Farkas Irén színházi titkár nem adja kezembe a színházi archívum fellelhető kincseit, nem kapok segítséget Deme Gábortól, Kékesi Kun Árpádtól, a Damjanich János Múzeumtól, a szolnoki levéltártól, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeumtól, Csabai Istvántól. És nincs a Hatásreklám elképesztően profi és problémamegoldó csapata, különösen Kecskés Liliána grafikus, akik hatalmas empátiával valósították meg mindazt, amit kitaláltam.

Hogy milyen lett, annak eldöntése immár nem az én dolgom. Az Országos Színházi Találkozó első napjától kezdődően, a következő évad végéig közel egy évük van, hogy megnézzék, és ha gondolják, véleményt alkossanak róla. Mert most már az Önöké, én elmeséltem, amit lehetett.