Szolnoki házak (47.): Bérház a válság évéből

(Nyári ismétlés: ez az írás 2020. március 19-én jelent meg először.)

A mai Damjanich, Kossuth és Lengyel Légió utcák által határolt telek biztos, hogy Szolnok évszázadok óta lakott, az utóbbi pár száz évben pedig az egyik legértékesebb területe. A két folyó találkozásánál, a különböző hidak közelében mindig nagy forgalom lehetett a környéken. Ez persze nem mindig volt pozitív, hiszen a különböző történelmi események erre a telekre is nagyobb csapást jelenthettek, mint a város más részeire. Ettől függetlenül talán nem túlzás azt mondani, hogy mai értelemben igazán akkor értékelődött fel ez az ingatlan, amikor Szolnok megyeszékhely lett, és közvetlen szomszédságában felépült Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székháza.

Az első fotók a XIX. század utolsó éveiben készülhettek a telekről, amikor már állt rajta az úgynevezett Scheftsik-bazár, azaz a város egyik legtehetősebb és befolyásos családjának üzletsora. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a képek alapján ez az "üzletház" úgy nézett ki, mintha a ma is ott álló épületről leemelnénk a két emeletet, és a maradék földszinti rész tetejére az előző századfordulón divatos épületdíszeket tennénk. Az itt lévő üzlethelyiségek értékét több évtizeden keresztül a híd, illetve a mai Verseghy park területén lévő vásárterek, és a Kossuth tér közelében lévő utcák piaci funkciója adta. Akik ugyanis szolnokiként vagy környékbeliként be akartak vásárolni, azok nagy eséllyel a Scheftsik-bazárba, az egymás mellett sorakozó különböző üzletekbe is benézhettek.

Arra vonatkozóan sajnos nem találtam információt, hogy a legalább fél évszázadon át létező épület bontásáról, és a telek bérházzal történő beépítéséről mikor és miért született döntés. Az azonban biztos, hogy az 1920-as évek végére a Szabadság tér szinte mindegyik, ma is meglévő háza már állt - a Varga új szárnyát kivéve -, de a Kossuth utcai palotasor épületei is szinte a mostaniak voltak. Így talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a környék egyik utolsó beépíthető telke - a másik a Kaszinó melletti terület - éppen ez volt. Ráadásul a húszas évek közepétől, a Speyer-kölcsönnek köszönhetően, a tágabban vett környéken komoly beruházások zajlottak. Így természetes lehetett, hogy a Damjanich utca 1. szám alatti telek tulajdonosai is beruházásra szánták el magukat. (Szinte versenyezve a Szapáry út sarkán építkező Nerfeldékkel.)

Szathmáry István korábbi cikkéből tudható, hogy az építtetők - talán befektetők - a budapesti Szende família volt: Dr. Szende Dezső, Ilona és Andor. Az építéssel azonban a Szolnokon nagyon sok megbízást elnyerő, egyes helyeken szolnoki, máshol budapesti illetőségű cégként emlegetett Altmann és Halászt bízták meg. Róluk tudható, hogy 1925-ben a Tisza szállóval szemben álló villák egyikét ők építették, de ugyancsak a nevükhöz fűződik a Magyar utca elején lévő Fodor-féle ház - sokáig pedagógiai intézet, most biztosító -, illetve az egykori Óra-ékszer boltnak helyet adó Balázs-ház a Kossuth utcában. A Damjanich utca elején álló U alaprajzú, gangos, belső udvaros, földszintjén üzlethelyiségeknek otthont adó, eredetileg 29 lakásos házat 1929-ben kezdték építeni, és még abban az évben át is adták.

Az építés kezdetén talán még senkit sem foglalkoztatott Szolnokon a közelgő gazdasági recesszió. És talán az átadás pillanatában se érzékelte még senki a New York-i "fekete csütörtök" hatásait. Inkább mindenki örülhetett, hogy egy újabb, nagyvárosokra jellemző bérháza lett a városnak, amelyben a nagyobb, elegánsabb lakások a Varga felé néztek, a kisebbek és olcsóbbak pedig a két oldalsó utcára. A viszonylag gyors átadás kapcsán nem szabad megfeledkezni arról, hogy a maihoz képest sokkal alacsonyabb komfortfokozatúak voltak ezek a lakások, hiszen egyedi, kályhás fűtéssel, csak a legnagyobbakban lévő fürdőszobákkal, egyszerű vezetékekkel, festéssel és padozattal készültek.

Az épület ismertségét a földszinti üzletei adták. Az átadása után patika, cipőbolt, rövidáru kereskedés is működött benne, illetve a sarkon a Horváth cukrászda, aminek tulajdonosa - Mészáros Géza riportja szerint - az épületben is lakott. A házat átadása után nagyjából húsz évvel államosították, földszintjére pedig az Utasellátó Állami Vállalat egysége költözött, amit a Szabadság téri helyközi "buszpályaudvar" indokolt. A lassan lepukkanó "utasellátó" helyén 1961 kora őszén nyitották meg a Híd-bisztrót, ami nemcsak különleges kávékat, egyszerű ételeket, italokat, de fagylaltot is kínált. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy a közeli Damjanich uszoda, illetve a környék hivatalai miatt sikeresen működő vendéglátó-ipari egység lehetett. Emlékeim szerint, még a rendszerváltás után is létezett, majd talán egy sörmárkáról elnevezett étterem, később pedig a ma már legendás szolnoki Halász csárda került a helyére.

Az épületet a rendszerváltás előtt csak toldozgatták, talán a hetvenes években - azaz legalább négy évtizeddel az átadása után - esett át egy komolyabb felújításon. Mivel az 1990-es évek elején az addigi tanácsi bérlakásokat, illetve állami tulajdonú üzlethelyiségeket eladták, ez a ház is egy klasszikus, sok tulajdonos társasház lett. Nem csoda, hogy sokáig lehetetlennek tűnt a felújítása, amire aztán a város 12 millió forintos költségátvállalása mellet 2009-ben került sor. Nagyjából azóta nemcsak azt mondhatjuk, hogy Szolnok egyik legnagyobb, még a második világháború előtt épült társasháza ez, de az egyik legszebb régi épületünk is.

Érdemes kívülről is körüljárni a nem szimmetrikus, nem szabályos U alakú, kívülről kettő - a Damjanich utcai szárnyon belülről három - szintes épületet. Egyrészt minden oldalán nagyon szép stukkók díszítik - női fej, babérkoszorú, girlandok -, igaz sok helyen a gázkonvektorok kivezetése beléjük rondít. A gazdag stukkózás egyébként belül is megtalálható, a lépcsőház földszinti oszlopain, az egykor előkelőbb lakások bejárati ajtói fölött és a plafonon is. Érdemes a Kossuth utca felőli, első emeleti négy erkélyre is felnézni, ahol hat szobor - három férfi és három nőalak - áll. Illetve mindeközben érdemes az önmagukban is szép kovácsoltvas korlátokat is észrevenni.

Az épületben nemcsak a Halász csárda működik - a főbejárattól balra lévő üzlethelyiség érthetetlen módon évek óta üresen áll -, hanem több vállalkozás is, például ügyvédi iroda és fogorvos is. Ennek ellenére ritka alkalom, hogy idegenként be lehet jutni az épületbe, pedig a viszonylag jó állapotban megőrzött bejárati rész, és a fő lépcsőház is nagyon szép. Azzal együtt, hogy a belső, gangos körfolyosóról elérhető lakások belső homlokzata és az udvar is inkább praktikus, mintsem különleges, de ez minden hasonló bérház sajátossága.

A jelenleg 91 éves épület történetéhez hozzátartozik, hogy itt lakott, innen indult végzetes útjára Kiss Ferenc, tartalékos harckocsizó, aki 1956. október 25-én, Budapesten, egy ÁVO-s orvlövésétől vesztette életét.