Szabó Barna Szolnoka

A "Scribere necesse est", azaz "írni kell/írni muszáj" című írással indul Szabó Barna negyedik, ha jól sejtem, ismét csak szerzői kiadásban - azaz a saját vagy az általa összekalapozott pénzen - megjelent könyvecskéje. A Csillag Sándor rajzával címlapján kiadott, összesen 100 oldalas kötetet a helyi Sarkadi István könyvnyomdájában (Dr. Harsányi Gyula utca 4. - jelenleg Pólya Tibor utca) állították elő ki tudja, hány példányban, 1941 novemberében. Mindebben talán semmi különös nem lenne, ha mindez nem azon a még önálló Magyarországon történik, ahol 1941-re már három "zsidótörvény" korlátozta a népesség tizedének életét. Azaz az Ismeretlen Szolnok című könyv megjelentetését tekinthetjük a józan polgár elkeseredett ellenállási kísérletének, amikor egy megbolondult világban, a gyűlöletkeltés közepette Szabó Barna semmi egyebet nem akart, mint normális világban élni, vagy legalább úgy viselkedni, mintha még normális világ venné körül Szolnokon. Ahol legalább támogatókat, nyomdát és olvasókat is talált a 4 pengőért kínált könyvéhez.

Az Ismeretlen Szolnok alig fél évvel jelent meg Szabó Barna előző, és ma talán sokkal ismertebb kötete, a Meseváros után. Ami tulajdonképpen Szabó 30 éves újságírói jubileuma előtti tisztelgés volt. Merthogy a Nógrád megyében 1892-ben született Szabó a Verseghy gimnáziumban tett érettségiétől kezdve, azaz lényegében 1910-től volt "töltőtoll koptató, szegény legény". Ráadásul nemcsak a Szolnokon kiadott Tiszavidék gyakornokaként, de azonnal a fővárosi Nap helyi tudósítójaként is kezdte pályáját. És ez a fajta "kettősség" egy hat éves periódust, illetve élete utolsó pár évét leszámítva, egész szakmai életén végigkísérte, hiszen miközben az itteni Újság, Független Lap majd Szolnoki Újság megbecsült szerkesztőjeként működött, a különböző források szerint tíz vagy tizennégy fővárosi lapot is tudósított. Magyarul, 1910 és 1940 között lényegében azt tudta az ország és a világ Szolnokról és környékéről, amit Szabó Barna megírt. Nem véletlen, hogy perek, párbajok, megverések szegéjezték a pályáját, miközben semmi egyebet nem akart, csak szerelmét, a várost megóvni. Mindezekért ragasztották rá a "Szolnok szerelmes krónikása" és az "egyetlen szolnoki újságíró" címet.

Ám sem ezek a címek, sem a korábbi könyvei - Napló (1925), írások Szolnokról a szolnokiaknak, Elevenek és holtak (1938), Emlékezés békére, háborúra, eseményekre, emberekre -, sem az első világháborús érdemei (hat évig volt katona és hadifogoly, közben persze újságíró és színházi ember), sem a helyi irodalmi, művészeti és sakkéletben betöltött társadalmi tisztségei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy túlélje 1944-et. Csősz László tanulmányából tudjuk, hogy 1944. március 20-án a helyi csendőröktől kapott lista alapján az elsők között hurcolta el a Gestapo, majd különböző helyeken fogva tartották, hogy aztán származása okán Auschwitzba deportálják, és ott gázkamrában meggyilkolják. Utolsó szolnoki lakóhelyét elvileg úgynevezett botlókő jelöli, bár rossz helyen, nem a Szapáry utcai Cinóber-ház előtt.

Az Ismeretlen Szolnok tizenegy írása közül egyedül az utolsó, a Közelmúlti "ködlovagok" végén szerepel, hogy az a cikk eredetileg megjelent a jászberényi Jász Hírlapban és az Írások című kiadványban. A többiről feltételezhető, hogy ebben a formában csak e kiadványban láttak napvilágot, pedig a maga nemében mindegyik újságért kiált. Az Amit Szolnokról tudni illik... című például a honfoglalástól 1860-ig veszi végig a város történetének fontosabb eseményeit, köztük számtalan mára elfelejtett, és néhány jelenleg is emlegetett történéssel. Ugyancsak itt látott napvilágot az a már megjelenésekor is közel száz éves történet, amely tulajdonképpen 1847. szeptember 1-jének a történéseit meséli el, köztük Kossuth vérig sértését. A mából nézve zseniális korrajz gróf Batthyányi főispán beiktatása kapcsán lezajlott ingyenes szolnoki eszem-iszom megörökítése, miként az 1905-öt idéző Darabont idők, ex lex - talpig emberek is, ami konkrétan név szerint sorolja, kik voltak árulók, és kik az ellenállók. A Fehérlótól a kőszínházig tulajdonképpen az 1912 előtti helyi, színházi viszonyok megidézése, benne néhány primadonna perpatvarral, meg vérre menő rajongással. A Vőfélyes szolnoki "lagzi" esküvői szöveggyűjtemény, a Nagyvárosi halhatatlanok pedig Szabó Barna szűkebb pátriájának a bemutatása. A Nem jó üzlet az újság című írás nemcsak magáért beszél, de egyben helyi sajtótörténeti forrás is, szerényen elhallgatva, hogy ebben mekkora szerepe volt magának a szerzőnek. A szolnoki "cigánykirály" a mára elfeledett helyi cigányprímásoknak állít emléket, miközben a nemzedékek váltásáról is mesél. A Közelmúlti "ködlovagok" pedig akár Szabó Barnáról is szólhatna, hiszen olyan egykor jeles férfiakat idéz meg, akiket előbb elfelejtettek Szolnokon, mint a művüket.

Az Ismeretlen Szolnok számomra letehetetlen volt, tulajdonképpen egy ültömben végigolvastam. És tényleg, a nyolcvan éve megjelent lapokon egy olyan Szolnok elevenedett meg, ami jórészt már akkor is a múlt volt, amikor Szabó Barna papírra vetette őket. Negyvenkilenc évesen, alig három évvel a meggyilkolása előtt. Szolnokon.