[1xvolt]

Munkahelyi-családi emlékkönyv

2019. augusztus 05.

Szolnokon nem volt még egy vállalt, amelyik annyit áldozott volna múltjának a megőrzésére és a feldolgozására, mint a Papírgyár. Ami a város története szempontjából sem lebecsülendő. Az 1985-ben megjelent Aranygyűrűseink visszaemlékeznek című kézirat Szolnokról is mesél.

NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2019. március 19-én jelent meg először.

Szilágyi Ottónak, Szolnoki Papírgyár akkori igazgatójának köszöntőjével látott napvilágot 1985 márciusában az Aranygyűrűseink visszaemlékeznek című, Részletek a Szolnoki Papírgyár történetéből zárójeles alcímű kiadvány, amely önmagát úgy határozta meg: "kézirat gyanánt". Azaz nem egy közforgalomba kerülő könyvről, hanem inkább egy belső használatra szánt kiadványról van szó, amiről azonban sejthető, hogy viszonylag nagyobb példányszámban készült. Miként az is, hogy nem egy alkalmi lelkesedés szülte ezt a kéziratot, hanem akkor már legalább negyedszázada folyó tudatos múltőrző munka, ami a szolnoki papírgyártás és természetesen a gyár történetének megőrzésére és feldolgozására koncentrált.

Nekem is számtalan "papírgyáros" könyv sorakozik a polcomon, és ennek a kiadványnak a lapjain is lehet arról olvasni: a néhai Vörös Hadsereg útján bizony alapos hely- és ipartörténeti munka (is) folyt. Amihez nyugodtan hozzátehetjük: mindez még ma is példaértékű. Mert a jövő kutatói számára óriási segítséget jelent majd mindaz, amit a papírgyáriak évtizedekkel ezelőtt elvégeztek. Lehet, hogy pár év múlva a fiatalabbak már nem is fognak emlékezni a Szolnoki Papírgyárra, mert addigra az utolsó épülete is eltűnik, a könyvtárak viszont örökre megőrzik a történetét és az emlékét.

Ez pedig várostörténeti szempontból sem utolsó. Mert például ebben a jórészt visszaemlékezésekre építő kiadványban olyan helytörténetileg fontos tények is előkerülnek, minthogy a József Attila úti laktanyában 1944 novemberétől katonai kórházat működtetett a Vörös Hadsereg. Vagy, hogy a szovjet megszálló katonai és városparancsnoksága a Szapáry úton, feltételezhetően a Nemzeti Szállóban működött ugyanekkor. De érdekes azt is szemtanúk szájából "hallani", hogy a németek 1944 októberében lényegében feladták a várost, és például a Papírgyár közelébe telepített ütegeket 4-5 nappal a szovjetek érkezése előtt kivonták. Így a Vörös Hadsereg Damjanichék közel száz évvel korábbi útvonalát követve az ipartelepek, azaz Tószeg felől érkezett meg a városba.

Számomra rendkívül érdekesek azok a részletek is, amelyek a háborús hétköznapokat jelenítik meg. Például a közlekedés összeomlását, vagy éppen a Szolnokon már erőtlen nyilas hátalom átvételi kísérletet, amikor a papírgyári munkásokból szerveződött gyárőrség kvázi elzavarja a szintén papírgyári munkásokból összeállt nyilas kompániát. És ugyanilyen érdekes a "felszabadulás" utáni pillanatok felidézése, amikből tudható, hogy először a Papírgyár erőműtelepét tették működőképessé, ahonnan november 7-én - véletlenül vagy szándékosan - már áramot adtak a kórháznak, a vízműveknek és természetesen a megszállóknak.

Az interjúk sorozatából álló könyvből nagyon szépen kibontakozik a gyár indulásának a története is. Az 1935. március 3-án létrehozott Szolnoki Papírgyár Rt-től kezdve, a Fehér és Dénes cég által végzett építkezés szeptemberi indulásán és az 1936. júliusi termelés elkezdésén át, egészen az 1937 őszi bezárásig. Érzékelhető a következő évek bizonytalansága, a senkinek nem kellő gyár, amit aztán a magyar állam 51%-os tulajdonában lévő Szolnoki Papíripari Rt., illetve a háborús készülődés és egy Brazíliába le nem szállítható német gép mentett meg. Sőt, kiolvasható az is, hogy a maga nemében ipartörténeti emléknek is beillő papírgyári lakótelepet 1940-ben kezdték építeni, és sokáig kerítés sem választotta el a termelő részlegektől.

Több visszaemlékezésből is úgy tűnik, hogy a második világháború idején a Szolnoki Papírgyár sokak számára a túlélést jelentette. Merthogy hadiüzemmé nyilvánították, így sok dolgozóját felmentették a harctéri szolgálat alól. És úgy tűnik, a szovjet csapatok számára is legalább ennyire értékesek voltak a gyári dolgozók, különben tömegesen hajtották volna őket málenkíj robotra. De a háború utáni hónapokban is érdemes volt a gyárban dolgozni, mert például az inflációs időkben a cég igyekezett a munkavállalóiról gondoskodni, így például sertéshizlaldát működtettek, ahol hetente három malacot vágtak, a húst pedig a családtagok számát figyelembe véve osztották szét az embereik között.

A mából nézve is érthető, hogy a szerintem a hetvenes-nyolcvanas években rögzített interjúkban kevés szó esik a gyár 1948. március 25-ei államosításáról, amit elég nagy bizonytalanság és félelem előzhetett meg. Ráadásul egyetlen interjúból az is kiderül, hogy bár a munkáshatalom nevében vették állami kézbe a gyárat, másnap munkásokat rúgtak ki. Ezekről a hetekről-hónapokról kevés konkrétum olvasható a leírt beszélgetésekben, inkább csak az államosítás utáni megnyugvásról, mint a fejlődés kezdetéről esik szó. Hasonlóan alulreprezentált a visszaemlékezésekben az 1956-os események említése, pedig az egyetlen erre utaló beszélgetésben az olvasható, hogy az "ellenforradalom" idején leállt a termelés, sőt gyárőrséget is szerveztek.

A mából nézve ez bármilyen furcsán is hangzik: a munkások által szervezett gyárőrzés érthető. Főleg, ha az 1950-es nagy papírgyári tűzre és hatására gondolunk, ami minden interjúban felbukkan, mint valami közös, közösséget formáló élmény. Amivel kapcsolatban még az is olvasható, hogy komolyan felmerülhetett a szolnoki gyár bezárásának a lehetősége. E forrás alapján azonban úgy tűnik, hogy valami eszméletlen összefogás, és tenni akarás megmentette a gyárat, ami két év múlva újabb gépet kapott, termelése és eredménye pedig folyamatosan fejlődött - legalábbis 1985-ig biztosan.

Olyan embereknek is köszönhetően, akik két-három évtizedekig dolgoztak a Szolnoki Papírgyárban, ezért is lehettek a cég aranygyűrűvel elismert "törzsgárda" tagjai. Akik e kötetben a város- és ipartörténeti visszaemlékezéseik mellett személyes történeteiket is felelevenítik például a lakótelepen kapott lakásokról, a hatvanas években nagyon ritka külföldi csereüdülésekről, a vállalati zenekarról és színjátszó csoportról. Ezt a kéziratot lapozgatva nekem nagyon úgy tűnik, hogy a Szolnoki Papírgyár sokuk számára nemcsak egy munkahely volt, hanem valamiféle nagycsalád, aminek az emlékeit, az anekdotáit valakik nagyon fontosnak tartották megőrizni.

(Az utolsó előtti színes kép a Verseghy Könyvtár gyűjteményéből való.)

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Mikor volt ilyen a Várkonyi tér?
A Fortepan.hu-n fellelhető, a Lechner Dokumentációs Központ tulajdonában lévő képet eredetileg azért akartam bemutatni, mert a Várkonyi tér még a 18 emeletes nélkül látható rajta. Aztán rájöttem, hogy a kép születési dátumának bizonytalansága miatt is érdemes róla szót ejteni.

Az Album további képei
 

AKB

Bringázz a dzsungelben?
Szeszélyes és csapadékos a június. Ezt fűkaszával és kaszát fogó emberrel se lehet bírni. Avagy tekintsük extra szolgáltatásnak, szolnoki turisztikai attrakciónak, hogy a déli városrészben embermagasságú gazdzsungelen át vezet a kerékpárút. Nem csodálkoznék, ha valamelyik bozótból Sir David Attenborough lépne ki kamerával, mert itt forgatja a legújabb, vadvilágban játszódó természetfilmjét.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A mi József Attilánk
Lehet azon vitatkozni, hogy a szolnoki József Attila szobor hasonlít-e a költőről ismert portrékra, bennünk élő képre vagy sem. Azt azonban ne vonjuk kétségbe, hogy az egyik legtöbbször megmintázott költőnknek Szolnokon is helye van. Azt meg fogadjuk el véleményként, hogy a mainál talán jobb helyen is állhatna a mi József Attilánk - de hozzá ne nyúljon valaki!

A Szoborpark további képei