Szolnokiság és Tisza Szálló

Ha Szolnokon bárkit is emlékeztetni kellene rá, foglaljuk össze, hogy az első világháború után Zombory Lajos festőművész vetette fel a mindenféle piacoknak helyet adó, a belvároshoz közeli Tisza-part környékének a rendezését. Már az első terveknek is része volt a francia stílusú park mellett egy modern szálloda és fürdő is. Mindezt a város, tehát a szolnokiak valósították meg a Speyer kölcsönből, aminek köszönhetően 1928. április 14-én megnyitotta kapuit a 26 szobás, báltermes, éttermes Tisza Szálló. Néhány hónappal később pedig a keresett gyógyvíz is feltört, így a gyógyfürdő is a terveknek megfelelően kezdhetett üzemelni. Még egyszer: nem valami magánbefektetés, hanem a város közösségének áldozatvállalása révén.

A Tisza Szálló történetének hosszas boncolgatását mellőzve azért azt is érdemes leírni, hogy a második világháborúban szinte teljesen kifosztott épület bontásának ötlete is felmerült 1945 után. Végül megmenekült, államosították, néhányszor felújították, így a hetvenes-nyolcvanas évekre "A Tisza" lett belőle. A blogSzolnok hasábjain is bemutattam azt az 1992-es kiadványt, amely a hotel privatizációja után jelent meg, nagy reményt fűzve a szálloda sikeres jövőjéhez. Komolyabb felújítás, beruházás ugyan a következő két évtizedben sem történt, a Tisza Szállónak mégis sikerült megőriznie "fényét", és miként többször írtam: kevés olyan szolnoki és környékbeli család lehet, akiket ne fűzne az épülethez valamilyen emlék.

Így voltam ezzel én is: eljegyzés, esküvő, születésnapok, családi ünnepek a Tisza Szállóban. 2010 előtt. Mert az elmúlt évtizedből inkább csak kellemetlen emlékeim vannak. Vállalhatatlan színvonalú vasárnapi ebéd, többször nekiveselkedő és megfeneklő Kis Tisza, folyamatosan pusztuló gyógyfürdő, ahová évek óta nem teszem be a lábam. Jó ideje már csak kívülről nézem az épületet, amin az összes látható fejlesztés a körbe felaggatott jégcsap égősor, meg az osb-lapból készült hirdetőtábla volt a színház felőli oldalon. Külső panorámaliftnek, homlokzati felújításnak, a kert rendbetételének semmi nyoma. Pedig ilyesmiről is szóltak a 2010-es ígéretek.

Persze mondhatjuk: mi közünk hozzá. Egy külföldi befektető magántulajdona, és ugyanúgy azt csinál vele, mint más a saját házával. Meg azzal is jöhetnénk, hogy a Szapáry úton pusztuló Nemzeti Szállón kívül a város egyetlen hoteljének a működésével, állapotával se foglalkozunk, és pláne nem kérjük számon a tulajdonosok döntéseit és befektetéseit. Tehát akár elintézhetnénk azzal is, hogy a két park közé szorult Tisza Szállón nincs semmi látnivaló, tessék a Sóház utcán vagy a Béres József sétányon továbbhaladni, hisz ahhoz se lenne közünk, ha eldózerolnák vagy petárdagyárat nyitnának benne.

Belegondolhatunk abba is, hogy hát ki lenne az a bolond, aki ezen a helyen fejlesztésbe kezdene, miközben épp egy hatalmas szálloda van tervben a Holt Tisza partján, a Tiszaligetben pedig különböző igényeket kielégítő, színvonalas hotelek működnek. Ráadásul Szolnoknak az elmúlt tíz évben sem sikerült az egynapos turisztikai attrakciók sorából kilépnie. Azaz milyen alapon ruházzon itt be bárki szálláshelyekbe? Főleg egy alig bővíthető, tehát a plusz szolgáltatások és a rentábilis méret elérése terén is kihívásokkal küzdő ingatlanon.

Az életben vannak nem racionális, hanem érzelmi érvek. A Tisza Szálló esetében ez utóbbi elég egyszerűen összefoglalható: a szolnokiság. Ez az épület az emlékeivel, az elhelyezkedésével nekünk, szolnokiaknak sokkal többet jelent, mint egy ingatlan, egy beruházási terület, költség-haszonelemzésen alapuló vállalkozás. Éppen ezért mindenféle racionális tényezőn túl csak azt tudjuk mondani, hogy a Tisza Szálló így, ebben a formában nem maradhat. Mert nem ilyennek akarjuk látni. És nehéz elhinni, hogy tehetetlenek vagyunk mi, szolnokiak, pontosabban azok, akiket öt évre megbíztunk a közös ügyeink intézésével.

Tisztában vagyok azzal, hogy a Tisza "városiasítása" viszonylag drága mulatság lenne. Azt is el tudom képzelni, hogy az épület felújítása, netán konferencia- és bálteremmel, uszodával, tiszai kapcsolattal, mélygarázzsal való bővítése is hatalmas kiadást jelentene, nem is beszélve arról a vitáról, ami az esetleges építkezés kontra park miatt törne ki. És akkor még nem beszéltünk az üzemeltetésről, a legalább nullszaldós működéshez szükséges egyéb lépésekről és kiadásokról. Főleg a kopogtató gazdasági visszaesés és megszorítások közepette. De ugye olyan szegények nem lehetünk, hogy már álmaink se lehessenek. Már csak azért is, mert szerintem a tettek ötletekből, az ötletek meg álmokból táplálkoznak.

Nekem is van egy álmom az 1928-ban 100 éves Tisza Szállóról. Igaz, ez azután következik, hogy a mostani, éppen tíz éve tartó rémálomból végre felrázzuk magunkat, és a szolnokiak számára emblematikus ékszerdobozt.