Elfelejtett ünnep

Úgy nőttem fel, hogy a környezetemben mindenki nagyon tudta szidni és utálni az ideiglenesen hazánkban állomásozó ruszkikat, de senkiben fel sem merült annak a lehetősége, hogy még a mi életünkben - beleértve a legfiatalabbakat is - szedik a sátorfájukat és elhagyják az országot. Úgy jutottam el az érettségiig, hogy az volt a természetes, hogy a Százados úton, a Vörös csillag úton, a Besenyszögi úton szovjet laktanya van, hogy szilveszterkor két órával éjfél előtt már lövöldöznek, hogy olykor rozoga orosz rendszámú autók csalingáznak az utakon. Embert nem ismertem, aki nem mosolygott az ócska technikán, sajnálta a szerencsétlen kiskatonákat, vagy éppen kihasználta a tulajdonképpen a Kreml vöröscsillagát is eladó tiszteket. És olyan sem volt, aki a jövőjét a Szovjetunióban vagy valamelyik baráti szocialista országban képzelte el. Aki ma ilyet mond, az hazudik, vagy igazodni próbál.

Miként az is, aki azt mondja, akkor jobb volt. Tessék Trabantra cserélni a Suzukit, két tévécsatornát nézni fekete-fehérben, útlevélért ácsingózni és a határon görcsbe szorult gyomorral átmenni! Ha akkor annyival jobb volt, akkor miért nem Ungvárra és Kolozsvárra járt mindenki bevásárolni, Bécs meg Isztambul helyett? Ha akkor annyival jobb volt, akkor miért mindenki az amerikai filmekért, zenékért lelkesedett és nem a kortárs szovjet és szocialista alkotásokért? Értem én, hogy sokan akkor voltak fiatalok, és az idő sok mindent megszépít. Sőt azt is, hogy olcsóbb volt az egyféle kenyér, elvileg mindenkinek volt munkája - papíron és egységesen rosszul fizetve -, nem voltak ekkora különbségek szegények és gazdagok között (de voltak), és lehetne még fényezni az 1989 előtti éveket, mert persze, hogy voltak sikerek, és a legrosszabból hoztuk ki a legjobbat, miközben jóból lehetett volna még jobb is. De visszasírni, azért lelkesedni szerintem önbecsapás. Hazugság. Az utókor félrevezetése.

Megszállt ország voltunk. Igaz, közvetlenül nem sokat érzékeltünk belőle, de azért a többségnek voltak történelmi tapasztalatai: Kelet-Berlin, Poznan, 1956, 1968, lengyel események. Tudtuk a helyünket. Működött a proletár internacionalizmus. És bár a nyolcvanas években már senkit nem vitt el a nagy fekete autó, nem volt jegyrendszer, Brezsnyev viccet is lehetett mondani, de azért, ha egy rendőr szembejött, nem az volt az első gondolat, hogy értünk van.

Örülök, hogy már majdnem felnőtt fejjel élhettem meg azokat az éveket, amikor az a rendszer összedőlt, amikor Grisáék az összes Volgát és Ladát felvásárolva Záhony felé vették az irányt. A szétröhögött április 4-e és november 7-e után nemcsak március 15-ért és október 23-ért tudtam lelkesedni, de június 30-ért is, ami akkor még nem volt törvénybe iktatva. Bennem a mai napig él az az 1991. június 19-ei kép, amikor az új Volga áthajt Záhonynál a Tisza-hídon. És évekig tudtam ünnepelni a magyar szabadság napját. De nem tudom, ez mikor tűnt ez el? Vajon akkor, amikor hivatalos ünneppé tették? Vagy, amikor kezdett bennünket a nagy medve egyre jobban a keblére szorítani? Nem emlékszem. Mert megszokott lett a szabadság. Oly annyira, hogy már nem akartuk ünnepelni.

Csak nehogy késő legyen újra elővenni ezt az ünnepet!