Ha? Elindul a vonat. A szívem!

Három évtizeddel ezelőtt ültem először Intercity Expressz vonaton Nyugat-Európában. Azaz olyan nagyobb városok között közlekedő, nagysebességű szerelvényen, amely inkább hasonlítanak repülőgépre, mint hagyományos vonatra. Szűk harminc évvel ezelőtt nemcsak Németország különböző városai között közlekedtünk ilyen ICE vonatokkal, de hasonlóval mentünk Dánia felé, majd Svájcba, egy év különbséggel a Benelux-államokba, és természetesen a francia TGV sem maradhatott ki. Emlékszem, micsoda élmény volt, amikor a francia szupervonat egy autópálya mellett húzott el - belül csendesen, nem vesekőrázóan, a sínek illesztésénél csattogva -, és sorra hagytuk le a valószínűleg nem lassú tempójú autókat. A kilencvenes évek első felében egyetemistaként, hátizsákkal és sátorral, meg szinte minden járatra jó havijegyekkel jártuk Európát, és bár iszonyatosan szegénynek és elmaradottnak láttuk onnan nézve Magyarországot, azt gondoltuk: pár év, vagy legfeljebb évtized, és majd nálunk is...

Nagyjából harminc évvel az egyetemistaként tett utazások után ugyanolyan mozdonyok közlekednek Magyarországon, mint akkor. Az intercitynek nevezett hazai szerelvények fele olyan ócska másodosztályú kocsikból áll, amilyenekre már a kilencvenes években se szívesen szálltam fel. Ha csak a szolnoki vasútállomást nézem, ebben a három évtizedben szinte semmi sem változott, miközben Nyugat-Európában már a kilencvenes években is vállalható éttermek, boltok, szolgáltatók és várótermek kínálták magukat az állomásokon. Nálunk maradt a lecsúszottság, a mocsok és a mozdulatlan hetvenes évek. Harminc évvel vagyok öregebb, mint amikor arról álmodoztam, hogy néhány év vagy évtized múlva majd nálunk is..., De szinte semmi sem változott. És elfog a pánikroham, ha arra gondolok, ilyen tempójú fejlődés mellett esélyem sincs arra, hogy egy Európához - nem a keleti feléhez - felzárkózó magyar vasutat láthassak és használhassak életemben.

Persze tudom, hogy minden bajom abból adódik, hogy van összehasonlítási alapom. Nemcsak harminc év, de pár év és hónap távlatából is. Mert ugye, ha nem lehetne kujtorogni a világban, mint anno a szocializmus idején, sokkal kevesebb személyes tapasztaltom(tunk) lenne a világ más vasútjairól. Arról nem is beszélve, hogy a szocializmus idején annyit tudtunk a világ szerencsésebb felének vasútjairól, amennyit az állami média elmondott, csak ahhoz lehetett hasonlítgatni a sajátunkat. Ugye-ugye, mennyivel kevésbé lennénk kritikusak, ha nem lenne az a fránya világháló, meg mindenféle közösségi platformok, ahonnan az érdeklődésemnek megfelelően ömlik rám a mindenféle információ.

Például arról, hogy a magyar határ és Kolozsvár között néhány évig szünetel a vasúti közlekedés, merthogy keleti szomszédaink sem tökölnek, hanem az egész pályát felújítják, hogy a leggyorsabb közlekedésre alkalmas legyen. Ha nem lennénk köztük meg mondjuk, Szlovákia között, akkor akár Párizsból is szupergyors vonatokkal lehetne majd eljutni Kolozsvárra. Mire ők elkészülnek, mi a közbeszerzésig sem jutunk el, igaz, már milliárdokat lopnak el.

Vagy. Albánia azon dolgozik, hogy mielőbb csatlakozhasson az Európai Unióhoz, amibe miket éppen két évtizede vettek be, szerencsére, mert ma esélyünk se lenne ilyesmire. Szóval a valamikor Európa szegényházának tekintett Albánia ezerrel teper a felzárkózásért, és például korszerűsíti és fejleszti az ország vasúthálózatát. De nem ám úgy, hogy használat közben bütykölik kicsit a síneket, meg pótmunkáznak, fél év múlva csilliárdokért karbantartanak. Nem, vagy új vonalat építenek, vagy egy időre lezárnak mindent és az egészet nulláról gondolják újra. Tudom: ezzel is a nyugatiak járnak jól, meg ott is biztos ellopják a beruházás felét, meg amúgy se olyan okosak, mint mi, magyarok.

Ugye nem baj, ha most nem hozok marokkói meg szlovák példákat! Épp elég zokognivalót találok az Instagram fiókomban, ahol azt látom, micsoda éjszakai vonatok közlekednek Bécsből Nyugat és Észak felé. Hányféle újabb és újabb ICE szerelvény száguld Olaszországtól kezdve, Spanyolországon át Skandináviáig. Az állomások fejlesztéséről és szolgáltatásairól már ne is beszéljünk. Miközben nálunk mi a legnagyobb innováció? A jegy- és bérletrendszer átvariálása, ami rövidtávon sok örömet fog okozni az olcsóbban utazóknak, hosszabb távon pedig tovább rohasztja az egész magyar vasutat. Mert ugye a fejlesztésre szánt forrásokról szó sincs. Csak valami önmagát tehervonathoz hasonlító politikusról, aki maga is inkább kékvillogós kisbusszal furikázik a lakóhelye és a munkahelye között, mert fel nem szállna a prolik közé, nem kockáztatná a koszt és a késést, meg a teljes lelakottságot. Avagy neki a biztonsági kockázatot is elmondják már. A mandzsettás nagy megoldó nem tudja, hogy egy tehervonatot egy betanított saruzó is meg tud állítani?

Az idei év alapján esélyesek vagyunk az Európai Unió legszegényebb országa címre. Ezzel párhuzamosan, ugyan csúcsra járunk a korrupció tekintetében, de omlik össze az oktatás, az egészségügy, a szociális hálónak meg már csak széle van, és lassan miénk a legrosszabb vasúthálózat és gördülőállomány cím is. Amit nem lehet a kurucos fifikánkkal felülírni. Nem lehet Brüsszelre, háborúra, energiaválságra, dollárbaloldara, Mohácsra, Muhira, turáni átokra kenni. Ezt (is) csak szégyellni lehet. Meg persze a közösségi oldalakra kitett központi direktívákkal magyarázni és szépíteni - azaz elhazudni -, mint annyi mást. És valami olcsó népbutító haknin összeborulni, és közösen énekelni Demjén Ferenc örökbecsűjét: "de, ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad". Igaz, nem a búcsútól, hanem a reális valóságtól.