Elmúlnak az ünnepek?

Az első március 15-ei, ünnepi emlékem, talán 1980-ból való. Kisdobos egyenruhában mentem a gyerekkönyvtárba, hogy aztán ott, az irodalmi szakkör tagjaként beálljak a többiek közé, és énekeljek meg szavaljak Kossuthról, Petőfiről, a márciusi ifjakról. Ma is mosolygok Attilán, aki Kossuth volt a panyókára vetett kék dzsekijében, és karton szakállat viselve, egy képzeletbeli hajóhídon érkezett közénk, kéknyakkendős kisdobosok közé Bécsből, a forradalom hírével. Tanítás aznap biztosan nem volt, de otthon se lehettünk, mert munkanap révén, a szüleink dolgoztak.

Aztán snitt. Esküszöm, legalább nyolcévnyi március 15-e hiányzik az emlékezetemből. Nem azért, mert nem lettem volna jelen viszonylag sok iskolai ünnepségen, csak azokat máskor tartották. Mert ahhoz a nemzedékhez tartozom, akiknek a diákévei alatt Forradalmi Ifjúsági Napokat, vagy a "három tavasz ünnepét" rendeztek. Amikbe persze belefért március 15-e is, csak éppen március 21-e jóval hangsúlyosabb, április 4-e meg kiemelkedően fontosabb volt. Március 15-én talán nem kellett iskolába menni, de iskolai megemlékezés sem volt.

Az 1988-as március 15-e az első, amire határozottan emlékszem. Nem azért, mert nagy ünnepség lett volna. Hanem, mert egy határozott felnőtt kiparancsolt bennünk a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, a mai Aba-Novák földszinti aulájából. Pedig nem akartunk semmit, csak a hét közepébe ékelődő szabadnapon bandázni, valahol együtt lenni, dumálni, hülyéskedni. Csak éppen nem gondoltuk, hogy nyolc-tíz tizenéves srác felkelti a "házmesterek Magyarországának" érdeklődését. Először csak méregettek bennünket, aztán valaki talán megkérdezte, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk az egyébként nyitva lévő házban, végül megjelent a nagyon határozott alak, és távozásra szólított fel bennünket. Nem tudom, mi lett volna, ha visszapofázunk.

Két nappal később jelent meg a megyei napilap utolsó oldalán, hogy Budapesten felforgató elemeket állított elő a rendőrség. Az a rendőrség, amelyik valószínűleg ugyanazzal az állománnyal és tiszti karral, egy év később már biztosította a még nem állami, de már nem is szétverendő megemlékezéseket. Amikről azért még sokan hiányoztak. Részben óvatosságból, részben meg, mert Jellasics nyomában jártak, futottak Bécs felé, egy jó kis bevásárlásra. Én meg nagyjából attól az évtől kezdve vágytam arra, hogy egyszer ott lehessek Pesten, a Múzeumkertben, a Petőfi-szobornál és minden olyan helyen, amit szolnokiként akkortól már a tévében láthattam, meg amikről a Pesten tanultak meséltek.

Húsz év távlatából vicces, hogy 1998-ban teljesült a vágyam. Ennek ellenére egyetlen dologra emlékszem tisztán. Az új Nemzeti Színház alapkövének az elhelyezésére. Az Erzsébet téren. Ott, ahol ma az Akvárium Klub működik. Ami annak a soha el nem készült színháznak a föld színe alatt megépült részeiből jött létre. Miután négy évvel később már a Duna-parton avatták fel a Nemzeti Színházat.

Ha megpróbálom felidézni, hány helyen ünnepeltem azóta március 15-ét, akkor nagyjából rögtön elkezdek azon is gondolkodni, mikor vették el a kedvem az egésztől. Mikor döntöttem úgy, hogy inkább magamban idézem meg a szerintem minimum időutazó, vagy legalábbis a korát megelőző, 25 éves Petőfit, az egy generációval idősebb Kossuthékat, és próbálom megérteni, mit motiválhatta a 19 éves Ferenc Józsefet a bukás véres megpecsételésére. Amit aztán pár évtized alatt megbocsájtottunk, és miközben a boldog békeidőket élveztük a császár és király uralkodása alatt, könnyes szemmel emlékezni kezdtünk a forradalmárainkra, a szabadságharc hőseire, és Szolnokon felállították a szolnoki csata meg az Aradon kivégzett Damjanich emlékművét.

Egy pedagógus mesélte a napokban, hogy az egyik óráján szóba került március 15-e. És csak annyit akart megkérdezni a tizenéves diákjaitól, hogy miért is lesz tanítási szünet. Nehezen ugrott be, hogy ez az a petőfis ünnep. Minimum tíz végighallgatott, iskolai ünnepség után. Mégsem őket hibáztatnám érte. Sőt, egyáltalán kell-e hibáztatni valakit az ilyesmiért? Jó szívvel javasolnám nekik, hogy idén, bármelyik ünnepségen pótolják a hiányos ismereteiket?

Tartok tőle, hogy ez a március 15-e is pontosan arról fog szólni, mint azok, amelyeken nyilvánosan meg lehetett emlékezni róla. A jelenről. Az aktualizálásról. Pillanatnyi dolgainak "szubjektív történelmi tényekket" próbált alátámasztásáról. Magyarázkodásról, megmagyarázásról, bemagyarázásról, Petőfi, Kossuth és a többiek mögé bújásról. És ezekért sem kárhoztatok senkit.

Mert az én március 15-émhez épp úgy senkinek semmi köze, mint nekem a másokéhoz. Hogy mit gondolok a Művésztelep melletti Damjanich-emlékművet látva, a Szabadság téri obeliszket nézve, az áthelyezett Damjanich fej előtt, vagy éppen Petőfi emléktábláinál, az én vagyok. Az én hitem. Amit magamnak védelmezek és építek. Mert nem szeretném, ha bennem is elmúlnának az ünnepek.