Váradi keserű

Azon soha sem csodálkoztunk, hogy Nyugat-Európában bárhol megfordulva azt érezhettük, le vagyunk maradva. Talán csak a rendszerváltás eufórikus éveiben hittük el, hogy néhány évtizeden belül felzárkózhatunk. Az utóbbi években ilyesmikről már csak népbutító sajátzseb-bajnokok szónokolnak. Azt azonban pár éve se gondoltuk volna, hogy eljön az az idő, amikor már a szomszédos Románia nagyvárosaiban is legszívesebben sírva fakadnánk a lemaradásunktól. Tudom, nem lehet és szabad általánosítani, de csak Nagyvárad elmúlt tíz éves fejlődését látva azt kell mondanom: nem értem - magunkat. A hírek szerint ott is talicskáznak haza a közösből, ott sem mindig a legjobb döntések születnek, a rátermettek már ott sem kérnek a helyi politikából, ennek ellenére lassan közelebb vannak Ausztriához, mint mi, a kettőjük közé szorult világ legokosabb, legtehetségesebb népe. Miért?

Lassan tíz éve járok rendszeresen Nagyváradra, és tényleg nem lehet úgy megérkezni abba a nálunk kétszer nagyobb lélekszámú ország, Szolnoknál háromszor több lakosú megyeszékhelyére, hogy ne kapkodja az ember a fejét, pár hónap alatt is mi minden épült. Az autópálya határátkelőtől például egy újabb elkerülő-bekötőutat építettek Nagyvárad felé, aminek városi csomópontjától a centrumba vezető széles utcát természetese most újítják fel. De renoválták a helyi vasútállomást is, ami ugye a lebombázott szolnoki, Pfaff-féle régi állomásunk "testvére", és ahonnan egy-két éven belül TGV szintű vonattal lehet eljutni az éppen metrót építő Kolozsvárra. A Sebes-Körös vizét már egy évtizede is keresztgátakkal tartották vissza, így soha sem békalencsés posvány kanyarog át a városon. Igaz, árvíz nyomait se látni és érezni a belvárosban, de hát a város fölött víztározó szabályozza - és őrzi - a vizet. (Na, most akkor ki a hülye és környezetkárosító?)

Nem egy fővárosról beszélek, de még csak nem is Erdély első városáról, hanem csak egy megyeszékhelyről, ahol természetesen mélygarázsban lehet letenni az autót a főtér közelében. De megállhattam volna a nemrég felújított vár közelében is, mert úgy tűnik, Nagyváradon sikerült megérteni, hogy nem az utcákon kell több parkolóhelyet kijelölni, és még csak nem is újabb zöldterületeket kell lekövezni, hanem a föld alá kell dugni az autókat. Miközben fölöttük simán lehet parkot, teret vagy akár szórakozóhelyeket kialakítani. Áll, vagyis parkol az ember egy ilyen kényelmes és biztonságos helyen, és tényleg azon gondolkodik, bemegy a helyi városházára, elkéri a helyi parkolási ügyekért felelős telefonszámát, hazahozza, és reménykedik, hogy idehaza a sok okosban előbb-utóbb felbuzog az alázatos tudásvágy.

Az ugye sokaknak megvan, hogy a nagyváradi főtér egyik legszebb épületét, a belső passzázsos Fekete Sas szállodát ugyanaz a Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, mint a szolnoki Mezőgazdasági Takarékpénztári épületét, ami a Kossuth és az Arany János utca sarkán pusztul évtizedek óta. Néhányan előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a szomszédos országban módszeresen pusztítják a magyar emlékeket. Hátha pusztításnak kell tekinteni azt a felújítást, amit Nagyvárad főterén elkövettek, akkor térden állva könyörögjünk, hogy jöjjenek át a szolnoki Kossuth utcára is, még mielőtt a bíróság és a Varga épülete is összeomlik. Szerintem látatlanban beleegyeznénk, hogy az ő politikusaik és rokonaik vigyék haza a beruházásból a demokratikus költségeket, csak végre renoválják a Kossuth utcát, mert a mi nagyjaink ennyiért már le sem hajolnak.

Hétköznap jártunk Nagyváradon. Az, hogy egyre jobban öltözöttek, azon már nem csodálkozom. Az azonban újabb gyomorszájas volt, amikor a nyugat-európai, világlátott rokon megállapította, hogy az ottaniak mosolyognak, miközben nálunk mindenki mogorva. Mondjuk megértem a nagyváradiakat, hiszen a főtéren, a sétálóutcán, de ezek mellékutcáiban is az látszik a vendéglátóhelyeken, hogy működik a gazdaság, és az emberek beülhetnek ezekre a helyekre. Bármiben fogadni mernék, hogy a Szolnoknál háromszor nagyobb Nagyváradon nem háromszor több vendéglátóhely van, miközben hétköznap nem kilúgozott a belváros, hanem élettel teli. És örülnek a vendégnek, ráadásul olyan a kínálat, hogy az tényleg Európa bármely pontján rendben lenne.

Nagyvárad gyönyörű, kedves és szerethető. Főleg, ha el tudjuk felejteni, hogy ők milyen utat tettek meg az elmúlt tíz évben, és nekünk mi sikerült ugyanennyi idő alatt. És el tudunk hessegetni olyan hazaáruló gondolatokat, hogy ha nem változtatunk, akkor előbb-utóbb oda is megindul a kivándorlás Magyarországról.