Durr helyett dal

(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez a cikk először január 7-én jelent meg.)

Elfogadom, hogy nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek örömet okoz a petárdázás, az amatőr tűzijátékozás, a hirtelen és értelmetlen durrogtatás. Amire még pénzt is hajlandóak áldozni, hogy pöröghessen a kínai gazdaság. Továbbmegyek. Ha nem is vagyok képes elfogadni, azért kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy az ilyen hobbikat űző embertársaimat valószínűleg teljesen hidegen hagyja, más mit gondol erről a szórakozási formáról, az egyénen kívüli közösség miként viszonyul a valamiért jó bulinak gondolt fény- és hanghatásokhoz. Neki jó. (Egyes számban.) A többi nem érdekli. (Többes számban.)

Ugyanakkor nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy ez van, ezt kell szeretni. Így kell élnünk. Itt, Szolnokon (is). Ahol lényegében karácsony után elszabadul az őrület, és miközben szilveszter éjjelén hág a magasba, még utána is napokig tart, amíg lecseng, azaz az utolsó petárda és tűzijáték eldurran. Bárhol, bármikor a városban. Továbbmegyek. Szolnok azok közé a városok közé tartozik, ahol az év bármely napján, az éjszaka bármely órájában, következmények nélkül lehet tűzijátékozni. Mert mondjuk, valamelyik cég meghaladta az előző évi teljesítményét, mert valaki egyel több éves lett, mert végre összejött az esküvő, a keresztelő, a ballagás, a lánykérés. Vagy, mert egyszerűen csak beesteledett, és valakiben felvetődött, hogy idegbajt fessen mások számára az égre. Ami lehet, hogy nem éppen törvényes, de hát annyi minden van ebben az országban, amit nem szabad, de kit érdekel. A hobbibűnözés kuruc virtus.

Főleg, hogy a néma többség úgyis mindent elvisel. Mert azt hiszi, egyedül van. Vagy arra gondol, csak őt zavarja. Netán, nem akar kitűnni különvéleményével, avagy véleménye artikulálásával a szürke tömegből. Esetleg fél. Mert, aki képes arra, hogy bármikor, bárhol durrogtasson, az vagy nagyon nagy ember, akitől Kelet-Európában jobb tartani, vagy akkora tahó, hogy inkább nem ajánlott a kommunikációval a szintjére süllyedni. Így minden ingerszegénységben élő fény- és hangjátékos bevésheti agykérgére, hogy a durrogtatás soha, sehol, senkit sem zavar. Hát, nem szólnak! Még az is lehet, hogy a sok néma csendben élvezi a más pénzén létrejövő fény- és hanghatásokat.

A magam részéről jelezném, hogy én egyáltalán nem élvezem, sőt kifejezetten zavar. Szilveszterkor és az év minden napján. Ismét továbbmegyek. Szerintem nemcsak engem. Hanem például a kutyatulajdonosokat és állatbarátokat is. Avagy a kisgyerekes szülőket épp úgy, mint a betegeket ápolókat és a szimplán csak pihenni akarókat. Köztük persze olyanokat is, akiket minden csak akkor zavar, ha azt nem ők csinálják.

És tudják mit? Engem zavar a pénzpocsékolás is. Meg a környezetszennyezés is. Mert, ha egy dízel autó szennyező, akkor talán a sok levegőbe lődözött vegyi anyag is az. Nem is beszélve, a tűzijátékok után maradó papírhulladékról. Meg a petárdák és a tűzijátékok gyártási körülményeiről.

Szóval, nagyon kibírnám tűzijátékozás és petárdázás nélkül. Egész évben.

Ám erről nem elég szilveszter előtt meg után pár nappal beszélni. Rácsodálkozva néhány városra, ahol idén végre nem tűzijátékkal indult az újév. Esetleg észrevenni, hogy a mindig lenézett szlovákoknál sok település inkább mire fordította a durrogtatás árát. Ahhoz, hogy megszűnjön ez az őrület, már most el kellene kezdeni gondolkodni. Hiszen akkor az ötleteket meg lehetne vitatni, a döntést tudnák kommunikálni, és felkészülhetne mindenki arra, hogy Szolnok így is igyekszik csökkenteni a környezetkárosítást és a zajártalmakat a területén. Mert kimondja: a város többé nem költ semmiféle tűzijátékra, a területén nem is engedélyez ilyesmit, sőt iszonyatos bírságot ró ki mindazokra, akik ilyesmit elkövetnek.

Annak érdekében pedig, hogy a szerintem kontraproduktív népszórakoztatás se maradjon el, és az ilyesmire szánt pénzt se kelljen értelmesebb dolgokra költeni, mielőbb pályázatot lehetne kiírni az augusztus 20-ai és a következő szilveszteri, városi fényjátékokra. Mert a fény és a hang úgy is csodákra képes, sőt örömet is okozhat, ha nem durrogtatás eredménye.

Persze a fénynek először mindig a fejünkben kell megszületnie.