Ketten A hagyatékról

- Tavaly decemberben kértél fel, hogy írjak egy drámát a Híd Színháznak. A kérést azzal nyomatékosítottad, hogy a lehetséges szereplők fotóit is átküldted, sőt talán az első próba időpontját is megadtad. Egy koncerten ugrott be a történet, aminek a vázát még akkor este leírtam, aztán márciusra elkészült a szöveg. Miért gondoltad, hogy ne egy klasszikus legyen a 2022-es bemutatótok alapja?

- A Híd Színház nagyjából az első másfél évtizedében, mielőtt csatlakoztam, klasszikus, irodalmi előadásokkal jelentkezett. A nyolcvanas évek elejétől vannak igazi színházi előadásaink, nemrég összeszámoltam, olyan hatvan darabot rendeztem azóta a Híd Színházban. Az elmúlt évek sikeres előadásai a Bögre, az Übü a király, az Aiszkhülosz adaptáció és a Benedek Elek mesejáték után, a koronavírus idején kezdett a társulat saját tapasztalataiból, élményeiből darabot írni. Ebből született a 2020 őszén bemutatott Karanténban, ami azóta is műsoron van, sőt most júniusban a Magyar Szín-Játékos Szövetség találkozóján arany minősítést és dramaturgiai különdíjat kaptunk érte. Tulajdonképpen ez az előadás erősített meg bennünket abban, hogy a különböző átiratok után kifejezetten nekünk írt drámával is jelentkezhetnénk. Ismertem a munkáidat, gondoltam, teszek egy próbát. Nagyjából négy hónappal később kezünkben is volt A hagyaték, amit március végén elkezdhettünk próbálni.

- Az alapszituáció, hogy egy idős házaspár, akiknek az egyetlen lánya külföldön dolgozik, vendéget vár. A vendégről azonban kiderül, hogy a férjhez régi kapcsolat fűzi, miközben a feleség, lánykori nevén szintén kapcsolatba került vele a megelőző hónapokban. Nem akarom a különböző fordulatokat elárulni, de a három szereplő egymásnak feszül a vacsoraasztalnál, hogy lejátsszák a saját meccseiket. Neked miről szól A hagyaték?

- A tisztázatlan múltról és annak következményeiről. Hogyan működik egy valamikori háromszög árnyéka, és az miként tud húsz évvel később kisérteni. Kiderül, hogy mennyi tisztázatlan dolog van egy ember életében, amiket lehet, hogy soha nem is sikerül tisztázni. A hagyaték nekem valahol a múlt kísértése, az elhallgatások meg az átverések története. Az egyik nagy dilemma vagy probléma benne éppen a lezáratlanság. Mert vannak dolgok, amiknek a végére nem lehet pontot tenni, csak megerőszakolhatja magát az ember.

- Érdekes, hogy ír valamit az ember, aztán az olvasó mi mindent talál benne. Én sokkal erősebbnek gondoltam a feleség motivációját, aki ugye azegyetlen lányuk és a saját betegsége miatt kormányozza bele magukat a férj és a volt szerető kapcsolatának a felmelegítésébe. Sokszor az az érzésem, hogy a magukra maradó, de a magányukat, kiszolgáltatottságukat beismerni nem akaró idősek problémája kortünet, amiről nem beszélünk, és mindenki a maga módján próbálja megoldani.

- Ebben az esetben a feleség túltolja ezt, és legalább annyira fogságban tartja a gyerek, mint amennyire ők foglyai a gyereküknek. Amikor a néhai szeretőnek azt vágja a fejéhez, hogy ha lenne gyereke, megértené a helyzetet, elég indulatosan beszél. Azt gondolom, ez az a pont az előadásban, ahol a férj elkezd belecsúszni abba a szituációba, ami aztán a végkifejlet felé viszi a történetet.

- Tavasszal elég sokat próbáltatok, aztán nyáron szünet volt, augusztus végén pedig újra felvettétek a fonalat. Sok próbát és most már a szinte megállás nélküli főpróbákat is láttam, és azt tapasztalom, szinte folyamatosan változik az előadás, minden alkalomra valami újat találsz ki.

- Szerintem egy előadás igazán soha sincs kész. Mindig lehetne még dolgozni rajta, mindig vannak olyan ötletek, amiket még szeretnél beépíteni. De óhatatlan, hogy eljutunk egy olyan fázisba - hiszen végül is ezért csináljuk -, amikor be kell engedni kívülről embereket, amikor jönnek a nézők. Az a helyzet, hogy a múlt héten, de még ma is találtunk újabb rétegeket a darabban. Ma például a vacsorával, amikor már mindhárman az asztalnál ülnek, azokkal a jelenetekkel bíbelődtünk. Új motívumokat találtunk. Az a vacsora egy dráma a drámában, külön kis sziget. Azt hiszem, meg tudtam csinálni, amit annak idején, amikor ideadtad a darabot, elképzeltem. Volt benne kihívás is, hiszen ez a fajta intenzív realizmus, ami A hagyatékot jellemzi, nem volt a Híd nyelve, és egy kicsit nekem is vissza kellett térnem egy másfajta gondolkodáshoz. Nincsenek benne rendezői truvájok. Igazán az volt a feladat, hogy pontosan értelmezett helyzetek legyenek, és azok a nézők előtt lebonyolódjanak. Ez akkor érdekes, ha nem ülsz rá, ha direktben nem látszanak a beavatkozások, és olyan az előadás, mintha minden spontán történne. A realizmusnak is ugyanolyan koreográfiája van, mint másnak, pontos gesztusok, jelenlét. Ez a néző számára a természetesség látszatát hordozza, pedig minden művi.

- Amikor írtam a szöveget az én fejemben egy hagyományos, klasszikus színházi előadás pergett. Ezzel szemben te sokkal modernebbre vagy alternatívabbra rendezted már azáltal is, hogy például a szereplők akkor is látszanak, immár civilként, amikor kilépnek a játéktérből. Vagy ott van a súgó helye és szerepe, aki bizonyos pillanatokban a játék részesévé válik.

- Ez egy technikai problémából született. Nyilván a szereplőkben és bennem is van egy félelem, hogy mi van, ha elakadnak a szöveggel, ami azért a hetvenperces előadásban, három szereplőnek nem kevés. A súgó mindenfajta megvallása rossz irány, de mégis ki kellett találni, hogy ha elakadnak, miként lehet segíteni. Olyan forma kellett, ami kicsit stilizál. Jelen van a realizmus és annak a megmutatása, hogy végül is ez csak játék. Ezért látható a felkészülés, a civil lét, amit követ egy összpontosított pillanat, ami után a színész egy másik tartással felveszi a szerepét és belép a játéktérbe.

- Nem tagadom, hogy izgulok a bemutató miatt. Mert azt gondolom, hogy maga a történet, a szituációk, a dialógusok jók. Az elmúlt közel fél évben azt is láttam, hogy rendezőként, mit varázsoltál a szövegből, hogyan keltetted életre a leírt történetet. És azt is, mennyi munkát tettek bele a szereplők. Tehát csináltunk valamit, ami szerintem jó, de mégis izgulok, hogy mit értenek meg belőle a nézők, mit sikerül átadni mindabból, amiről külön-külön és együtt mesélni akarunk. Van valami mércéd, hogy mikor leszel elégedett a bemutatóval?

- Nekem az volt a feladatom, hogy a szövegben és annak rétegeiben kalauzoljam a szereplőket, így létrejöjjön az előadás. Nincsenek elvárásaim. Játszani kell. Ennek az előadásnak az egyik ereje, hogy kortárs problémákat vet fel, amelyek látszólag csak arról a korosztályról szólnak, akik játsszák. Valójában ezek mindenkit érintő, általános problémák. Ha ezeket sikerül átadnunk, akkor lesz igazán közönsége A hagyatéknak.